A szabadság szele

Borongós szerda reggel volt, a tavaszi szellő erőtlenül szaladt végig a tornácon, szemtelenül belekapva az öregember pipájának füstjébe.

-Ej, no-morgott az öreg a hintaszékben. Feljebb húzta a takarót, s jól beleszippantott a pipába, aztán olyan hosszan fújta ki a füstöt, mintha regényt írna vele a mindenségbe.

Aznap is pont ilyen volt a reggel. Előző este még öreganyám elém tette a szalonnát kenyérrel, s a kisbicskát. Egy falat se ment le a torkomon. Nagy dologra készültem, de nem tudtam, hogy is mondjam öregszülémnek. Öregapám rám sandított, s mélyenülő sötét szemeivel a lelkembe látott. Nem is unszolt az evéssel, csak csendesen várta a bejelentést.

Két nappal korábban már futótűzként terjedt a hír, hogy mozgolódnak Pesten. Péter barátommal készültünk, hogy segítünk az ifjaknak odafent. Nagyanyám zokogva fogadta a hírt, ő már édesszülém fejfái mellett látta az enyémet is. Nagyapám barázdált arca viszont rezzenéstelen maradt, mélyre szántó ekék járták azt már meg a 70 év alatt.

Másnap hajnalban indultunk, Az út rövidebb volt a vártnál. Vidékről sokan megindultak a hír hallatára, s igy sikerült szekeret fognunk. Péter hallagatag volt mindvégig. Valamit titkolt előlem. Mindketten fegyvert terveztünk fogni, amolyan vidéki parasztgyerek módra: gyér tapasztalattal, de erős kitartással. Péter maga volt a Toldi, én mellette csak apród lehettem volna.

Mire Pestre értünk, a város minden pontjából tömegek indultak a nyomda felé. A tömeg sodort minket magával. Az emberek arca kipirult, a szemekben tűz lobogott – ugyanaz a tűz, amit magamban is éreztem. A nyomdánál az ifjak közé tolakodtunk, a kapuhoz közel.

– Itt az idő! – kiáltott rám Péter, miközben bakot tartott, hogy átsegítsen a kerítésen.

Megtorpantam. Péter nem mozdult, csak nézett rám. Akkor láttam meg benne újra azt a komoly eltökéltséget.

– Menj be! – mondta halkan, de olyan határozottsággal, hogy nem mertem ellenkezni. – Segíts nekik!

– És te? – kérdeztem.

Péter elnézett a távolba, a tömeg másik irányába. Valahol a város másik végén már gyülekeztek azok, akik fegyvert akartak fogni. Egy szóra sem volt szükség, megértettem.

– Az én utam más – mondta végül, és a vállamra csapott. – De neked itt a helyed! Azzal szinte átdobott a kerítésen és szaladt. Néztem utána, míg elnyelte a forradalom sodró áradata.

Nem volt idő gondolkodni. A nyomdában sürgés-forgás fogadott, gépek kattogtak, a festék szaga az agyamig hatolt. Valaki egy papírlapot nyomott a kezembe. Forró volt, mintha még mindig égett volna benne a szabadság tüze. A tinta még meg sem száradt. Ez állt rajta:

„Legyen béke, szabadság és egyetértés!…”

Éreztem, hogy reszket a kezem. Nem a félelemtől – hanem attól, hogy mostantól én is része vagyok ennek. Nem karddal, nem puskával, hanem betűkkel.

Egy hét elteltével tüdőgyulladással vittek haza öregszülémhez. Nagyanyám egyszerre sirt örömében és bántában. Vézna testem még törékenyebbé vált, s a láz perzselt, alig álltam a lábamon, mig támogattak be a régi házba. Két hétig nyomtam az ágyat, hol tudva magamról, hol lázálomba skandálva a forradalom jelszavait.

Pétert soha többé nem láttam.

-Hamarosan találkozunk drága cimborám és akkor majd megköszönöm, hogy megmentettél – suttogta az öregember alig hallhatóan, és sűrű hófehér bajsza alatt nagyot szippantott a pipájából. A szél egyre szemtelenebbül keringett a tornác oszlopai közt, s messzire sodorta a füstkígyókat.

-A tavaszi szél is megérkezett, akár a szabadság-mormolta, s gondolatai egy régmúlt márciusba temetkeztek.

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...