A cipőpucoló

A cipőpucoló

Nem volt szabad felpillantanom. A lábak titka, hozzá a cipő, igen ritka, hogy nem egyezett.
Először mezítláb jöttek. Költöztek és kérdezték, van-e nekem, nekik való, valódi talpalávaló.
Kérték, szerezzek egyet, mert jön a birtokos, hát ki kell néznie az embernek valahogy. Úriembert vártak, aki pénzért sok munkát ad, bért, és jó fizetést. A régi kastélyba pedig nem lehet csak úgy bemenetelni meztélláb, porosan.
Teltek a hetek, a hónapok. A falu szélen egyszer a gróf az ostorával a fejemre csapott.
-Ne nézz fel, kurafi! – kiáltotta dühösen, közben hallottam, miként kacagnak azok a hintóból nézelődő lányok, akiket én álmaimban is csak felöltözve láttam.
-Pucold meg hamar, vagy a fejedet veszem! – tette hozzá és megvárta, ahogy a hölgyek lábbelijét megtisztogatom, mielőtt a délutáni zsúr megkezdődött volna a birtokon.
-Itt van, oszt kotródj, mielőtt meggondolom magam! – duzzogott gőgösen és a grófnők púderes arca előtt nagyokat nevetve néhány garast szórt elém.
Egy volt mindössze. Egy! Egy olyan, aki megállt előttem. Karcsú lába, íves bokája mesterműremek, mit láthattam, ami nekem azt jelentette, hogy az egész lénye szép. A hangja kedves volt, ölelő, és ahogyan a térde egy cseppet megroggyant, már tudtam, most épp le fog hajolni felém. Szép ujjakat éreztem, porcelán kezeket, csepp körmöt, lágy csuklót, miket elengedni nem tud az emlékezet, majd láttam az alkar puha bársonyát, végül a könyöktől már sejleni véltem karjának ívét, és illatát elém terelte a kósza szél.
Épp megköszönte szolgálatomat, de az úr durván rárivalt! – Hagyd azt a koldust! Nem a te világod! – és ekkor a lábak alig piciny port kavarva elfutottak a hangos csoport tagjai felé.

A fészerbe bújtam. Nem tudhattam, ki jár erre még, de az uraság rettentő aggodalma azt sugallotta, helytartó, igazi úrinép érkezik a környékre hamarosan.
Fejemet leszegve a tehenek mellé kúsztam, hogy vizet szedjek a zsiradék mellé öreg edényembe, mit apámtól kaptam rég.
-Őrizd meg ezt is! – szólt akkor az intelem. Zsír, víz, szorgos kezek és fényleni fog minden, amihez az uraság lehajolni is rest, – de büszke rá! Ne cifrázd, ne játssz velük! Ne legyél kíváncsi, mert felhúznak és lógni fogsz, ha nem leszel udvarias. És alázatos. Legyen a műved csillogó! Így lát majd téged is tisztának a Mindenható!

Bárhogyan is teltek azok az évek, azt a karcsú bokát, a lágy hangot nem tudtam elfelejteni sehogyan sem. Behívtak a báltermek cifra világába, a női öltözők varázsába, de mindhiába emelgettem tekintetem. Az a lány nem volt sehol.

Azután rendezvények, partik sokasága zajlott, és hosszú évek szaladtak el ott, ahol a lovak mellett egy kicsi asztal volt előttem, és egy díszes szék. Az asztalon az eszközeim, én mellettük a porban várakoztam és a díszes székre ültek le roggyantan, részegen, vagy kevélyen, dölyfösen a remek partikra várakozó úri nép elegáns és gazdag gyermekei.
Emlékszem, egyszer ki akartak dobni. Igazából viccnek gondoltam és fel is készültem fejben a gazdag mágnások gonoszkodó leleményeire, amikor a gróf, aki a kastélyt is csaknem elkártyázta, az életemre fogadott.
-Őt akasztjuk fel, vagy adom a birtokot! – üvöltötte részegen, amikor mindent elveszített az asztalnál. Az uraknak tetszett a kihívás, és volt elég pénzük, hogy ne kelljen semmi más, csak egy jó, fojtogató látvány. Az uradalom értékes volt, de bennük bezárt az önkény, s az úri bolt, hát nem vettek semmit sem komolyan. Volt nekik is épületük épp elég. Ennél még több volna jó! Valami más!
Akasztás kell! Azt követelték minduntalan.
Közben, a szünetekben elém járultak nevetve, sarkantyúkat pengetve a vitézeknek mondott legények, kik sohasem láttak még felülről lovat. Hozták nyurga csizmájukat és fogadtak, hány perc alatt tisztítom meg őket.
Néhányat besároztak és követelődztek, hogy én legyek a leggyorsabb cipőpucoló, vagy véremet veszik. Láttam egy bordó, bivalybőr csizmát, akinek birtokosa többször a kezemre lépett. De újra teltek az évek. És lassan az évtizedek. A kezem dolgos kéz maradt, a csizmás ember pedig lassan az enyészet felé haladt. Tudtam, hogy ott van. Hogy őrjöngeni akar. Megmutatni, ki az úr a birtokon, és vérre menő fogadásokat kötött – rám.
-Hozzatok mesterembereket, frisseket, öregeket, de az én cipőpucolómat senki sem veri meg!
– állította és arra tette rá a pénzét, hogy aki engem lehagy, megkapja a fejemet és tízezer aranyforintot értem. Senki nem gyorsabb nála! – mondta hozzá nemsokára.
De a kivégzés, ha lesz, hát itt legyen! A birtokom terasza előtt, holnap kora délelőtt.

Száznyi uraság jött a mulatságra és vagy tíz tisztító szolga.
Előttük székek sorakoztak, s az időmérő kegyetlen pontossággal mondta be a másodperceket.
Vödröket hoztak, bennük sűrű sarat. Abba forgatták meg petyhüdt csizmájukat, majd kinyújtott lábukra húzva vigyorogva várták a cipőpucolókat.
Volt, aki valóban lóról szállt le és nehezményezte ezt a viadalt, hogy nem emberi, ahol a leglassabb a fejét veszti, és a többi jut tovább, de felülbírálta őket a gazdag, mulatós, úri társaság. Akadt, aki lábra sem bírt állni, csak toporgott a mocskos vödörben, hogy utána pipázva nézze, ki a leggyorsabb a tisztítók között.
Végül ketten maradtunk egy korombeli szegénylegénnyel. Egymásra néztünk. Kinek a feje kell az úri népnek?
És jöttek a csizmák, a viccek, a bort locsoló ficsúrok, s az öreg birtokosok. Közülük akadt, aki meg sem tudott fordulni, hogy a fenekét letegye a díszes, többszáz éves karosszék mélyére, csak billegett és totyogott. Felnyúlt a terasz futó virágaihoz és ahhoz kapaszkodott mondván, hogy a lábán szorul a kapca, azért nem csúszik le róla az a sárba mártott bőrféleség.
-Akkor maradjon a lábatokon! – parancsolta a ház ura, amire a két lusta, kövér potrohos csak elterült a székben és várták a megtisztulást. Várták, és kevélyen pöffeszkedve a sarkukat mozgatva igencsak megnehezítették a csizmapucolást.
Forgatták a lábukat, közben fogadtak, és nevettek, hogy milyen nehezen haladnak a cipőpucolók.

A másik lábbeliket tisztogató férfi, – láttam – nagyon fáradt.
-Szedd össze magad! – súgtam neki. Mindjárt vége a mulatságnak.
De nem bírta már tovább a terheket. Kidőlt. Elájult és elvonszolták a kerti tó felé, amikor hirtelen csend lett.
Megjelent a ház ritkán látott asszonya. Évek óta egyszer sem jött ki az ünnepségek zajára, a párbajokra, az úri mulatságra. Nem szólt semmit, de a vigadozó férfiak letették poharaikat és visszasomfordáltak a szalonba a kártyáik mellé.
Ahogyan megszoktam, magam elé néztem és vártam, mi történik.
Elibém lépett egy karcsú láb, látszott egy íves, szép boka a vászon borítású lábbeli felett, majd a cipők alig piciny port kavarva felém moccantak és bennem felsejlett, előbújt valami nagyon régről, nagyon mélyről előtörő érzelem.
Én, az öreg cipőpucoló, erre örökkön emlékezem.

Bujdosó Miklós Gábor

Author: Bujdosó Miklós Gábor

Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole