Az a szó hogy “apa” nem sokat jelentett nekem. Anya gyerektartás nélkül, egyedül nevelt, de amire szükségem volt, mégis előteremtette. Persze bennem is megfogalmazódott a kérdés, hogy hol van az apám? Anyától csak annyi választ kaptam, hogy elhagyott minket, valahol külföldön él. Elfogadtam a választ, mi mást tehettem volna. Sokszor cukkoltak osztálytársaim azzal, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, mert engem csak egy szülő fegyelmez és büntet, hiszen nincs apám. Néha azért elfogott egyfajta írigység, amikor boldog családokat láttam, amiből nem hiányzott az apa. Ahol két szülő szeret és dicsér.
Épp betöltöttem a tizennyolcat, amikor egy napon különös borítékot találtam a postaládában. Nekem volt címezve, de az írás és a feladó ismeretlen volt. Ahonnan jött, az nagyon meglepett. Ugyan ki írhat nekem Amerikából? Anyanak nem szóltam semmit, csak berohantam a szobába és föltéptem a borítékot. Mintha villám csapott volna belém, amikor megláttam a megszólítást: “Kedves Kislányom!” Legszivesebben rögtön megmutattam volna anyának, de valami belülről azt súgta, hogy ne tegyem.
“Talán nem hiszed el, de nemrég tudtam meg, hogy van egy gyermekem Magyarországon.
Két hét múlva utazom Magyarországra, és a többit megtudod.” Kirázott a hideg, ahogy olvastam a sorait. Megadta az időpontot és a helyet, ahol találkozhatunk. Kavarogtak bennem az érzelmek. Nem tudtam mi lenne job: megmutatni vagy eltitkolni anya előtt.
Másnap anya elé álltam azzal a kéréssel, mondja meg az igazat, ki az apám és miért nem keresett soha. Anya hangja kissé remegni kezdett, látszott, hogy keresi a szavakat. Aztán halkan folytatta:
-Apád, amikor megtudta, hogy terhes vagyok, nem vállalt fel és elhagyott. Valahol Amerikában él. Jobb, ha többet erről nem kérdezel.
Ezzel kisietett a szobámból.
Eltelt a két hét és anya tudta nélkül elmentem a megadott helyre, Fogalmam sem volt, hogyan ismerem majd meg őt, az állítólagos apámat. Pár perc múlva egy ötvenes, jóképü, sportos úr szólított meg. Ő könnyen megismert, mert kérte, hogy viseljek egy kék sálat.
Nem volt szükszavú, mint anya. Amit akkor megtudtam, teljesen felkavarta az életem.
Anya szakított vele egy másik férfi miatt. Apa pedig semmit sem tudott a terhességről. Apa nagyon szerette anyát, így jobbnak látta minél messzebre kerülni és felejteni. Anyát viszont az új barát hagyta el, talán sejtette, hogy anya nem az ő gyermekét várja. Anya így két szék között a földre ülve egyedül maradt. Apa pedig véletlenül, egy közös ismerőssel találkozva tudta meg az igazságot és a létezésem.
Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, hiszen megtalált az apám,de mindeddig hazugságban éltem. Azt sem tudtam, hogyan éljek ezentúl tovább anyával, mégis csak ő volt az, aki egyedül, de becsülettel fölnevelt. Megkérdeztem apát, hogy most hogyan tovább,
-Tedd azt, amit a szived diktál. Lassan már kikerülsz otthonról. Tedd el a telefonszámom és most már tudd, hogy vagyok.
Beadtam a jelentkezésemet egy amerikai egyetemre. Hihetetlen erővel doppingolt a felkészülésemben az a tény, hogy igy közelebb kerülhetek apához. Esélyt akartam kapni arra, hogy megismerjem, hiszen egy hiányzó láncszem volt ő az életemben. Apa rettenetesen boldog volt, anya viszont összeomlott. Nem tudta elfogadni, hogy elszakadok tőle, pedig még mindíg nem tudott az apával való kapcsolatomról. A nyár végén eljött az utazásom napja. Írtam egy rövid levelet anyának, amiben elmondtam mindent. Úgy döntöttem, majd csak a repülőtéren adom neki oda. Így történt. Láttam ahogy a soraimat olvasva sebeket szakítok fel, de meg kellett tudnia. Azt hittem, feldúltan reagál majd és ott hagy búcsú nélkül. Ehelyett odajött hozzám és megölelt.
-Apád 18 évig nem lehetett apa, neked meg ugyanennyi ideig nem lehetett apád. Van mit behoznotok. Jó utat és a legjobbat kivánom nektek.
Aztán megölelt és elment.
Azt hittem, hogy most anyát veszítem el, de nem igy történt és meglett a hiányzó láncszem is. Lett egy apám.
Author: Berecz Devlin Éva
1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...
