Hideg decemberi szombat volt ötven évvel ezelőtt. Ködös, esős időben ott álltam édesanyámmal a kisvárosunk állomásán. Édesapámra vártunk, akinek egy évre a munkája miatt a fővárosba kellett utaznia. A hétvégéken hazajött ugyan, de nekem, az akkor 6-7 éves kislánynak, egy hét az örökkévalóságnak tünt. Apu volt számomra a Minden, aki most kiszakadt az addigi megszokott életemből. Elmaradtak a mindennapi mesék, a cirógatások, együtthuncutgatások. Anyunak a két munkahely mellett se ideje se türelme nem volt ilyesmihez. Apu távollétében pedig minden az ő nyakába szakadt. Én egyébként is nagyon apás voltam, Apa sokzsor még a munkahelyére is magával vitt.
Mi az állomás legvégében vártunk, ahová a mozdony mindíg felhúz, hogy a kormos fekete füst ne az állomás épületére szálljon. Nem volt már kibetonozott peron és kivilágítás sem. Anyu szerint ott hamarabb magtaláljuk apát. Nincs tömeg, hiszen az utasok többsége a vasútállomás épületénél szál le a vonatról. Akkoriban, a hatvanas években még csak azok a förtelmes, fekete gőzmozdonyok léteztek, iszonyú hangos pöfékelő hanggal, sötét kormos füstfelhőt okádva. Gyerekként nagyon féltem ezektől a mozdonyoktól. Fülsiketítő zajjal közeledtek, és számomra szinte szörnyetegnek tüntek. Aput viszont ez a monstrum hozta haza. Azt hittem, hogy ha nem várom, talán nem is jön majd. Viszont ha tudja,hogy ott vagyok az állomáson, akkor jonnie kell. Nem számított a hideg, sem az eső vagy a hó. Azt akartam, hogy Apu már az állomáson felkapjon és magához öleljen.
Besötétedett és hideg ónos eső áztatott minket, amikor hangos nyikorgással végre behúzott a vonat. A szemeim becsuktam és a kezeimmel a füleimet betapasztva vártam, amig a mozdony meg nem áll. Nem mertem nézni a közeledő monstrumot. Ahogy elhalkult a vonatfütty, lassan, óvatosan kinyitottam a szemem, de a sötétben csak sziluetteket láttam, ahogy leugrálnak a vonatról. Apát nem ismertem föl a sötétben, de meghallottam az ismerős hangot, Apa hangját: “Évike, itt vagyok!” Kitárt karokkal szaladni kezdtem a hang irányába, ő pedig felém. Nem láttam hogy mi van körülöttem, de ha láttam volna sem törődtem volna vele. A hepehupás, sáros föld, a pocsolyák beleolvadtak az esti sötétségbe. Csak apu számitott, Már szinte csak karnyújtásnyira voltunk egymástól, de mielőtt a karjaiba ugorhattam volna, mindketten elcsúsztunk egy hatalmas sárpocsolyában. Jobb is hogy koromsötét volt, mert tetőtől talpig belepett minket a korommal elkeveredett sár. Éreztem, hogy mindenem sajog és felállni sem birtam, de mégsem sírtam. Apu feltápászkodott és engen is kihúzott a sárból, aztán úgy sárosan magához ölelt. Cuppogott a puszi a sáros arcomon, de semmi sem számított, csak Apu, aki hazajött hozzám. Innentől kezdve minden ugyanúgy lesz két napig, mint régen. Lefekvés előtt ujra mesét fog mondani, együtt csinálunk mindent, na és azt is elmondja, miket látott a nagy Budapesten. Aztán puszit nyom a homlokomra, és mellettem marad amig elalszom. Én voltam akkor a legboldogabb a világon. Arra kértem, igérje meg, hogy sohasem hagy itt engem többé, és én is megigértem neki ugyanezt. Ő az életem része, és az is fog maradni mindíg. Apa erre csak annyit mondott: “ Az igéret szép szó, ha betartják úgy jó.” Én pedig rábólintottam.
Apa betartotta az igéretét, sohasem ment el egy napnál hosszabb időre. Velem viszont olyasmi történt évtizedekkel később, amit a legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna el korábban. Én szakadtam ki Apa életéből, megszegtem az igéretemet. Nem is akárhogyan. Amerikába költöztem. Ami a legfájóbb volt apa számára, hogy végleg. Tudtam, hogy ezzel óriási fájdalmat okozok neki. Ő viszont, bár elfogadta a döntésemet, de sohasem adta fel a reményt arra, hogy egyszer majd visszaköltözöm. Hazautaztam amikor csak megtehettem, és Apa is meglátogatott, de ezek a keserédes találkozások tele voltak a viszontlátás örömének és a búcsúzás fájdalmának bizarr keverékével. Apa szeme a találkozásnál szinte ragyogott a boldogságtól, ugyanazt érezhette amit én is gyerek fejjel ott, a sáros vasútállomáson. Az elválásnál pedig mindíg megjegyezte: “Lehet, hogy most láttalak utóljára.” Amire én mindíg hozzátettem: “Ugyan már Apa! Legutóbb is ezt mondtad, mégis itt vagyunk.” Hiába is szépítenénk a dolgot, ott hagytam őt, egyedül megöregedni.
Számtalanszor hivtam, és arra kértem, hogy költözzön ki hozzám. Válasza csak annyi volt: “Öreg fát nem lehet már átültetni, nem fog gyökeret verni.”
Nyolcvanhárom éves volt, amikor utóljára nekivágott egyedül a nagy útnak, és meglátogatott. Pontosan ötven év telt el az ö általa betartott, általam pedig megszegett fogadalmunk óta. Én az ötvenes éveiben járó, felnőtt ember voltam, akinek már a gyerekei is felnőttek. A világ is nagyon megváltozott azóta. Kompjuterizált hétköznapok, mobil telefonokkal rohangáló emberek, rengeteg olyasmi vált kézzelfogható valósággá, amit a hatvanas években még elkébzelni sem lehetett. Na és a fekete gőzmodony is már a multé volt. Ugyanolyan izgatottan vártam Aput a New York-i reptéren, mint akkor régen, a pocsolyákkal teli sötét állomáson. A gép már megérkezett, és türelmetlenül nyomultam előre az embertömegben, hogy ne tévesszem szemem elől őt a kijáratnál. Elég sok idő telt el már, amikor megpillantottam egy kerekes székben, amint egy reptéri alkalmazott kitolta az apámat. Úgy rohantam hozzá, mint akkor gyerekkoromban, és biztos, hogy ő is ugyanezt tette volna, de már a székhez kötötte a kora.
-Apa! Úgy örülok, hogy itt vagy! -Kiáltottam fel, és úgy tettem, mintha nem is venném észre a kerekesszéket.
-Látod, már nem tudlak többé felkapni, mint akkor régen ott a vasútállomáson, és itt nem esnénk el a pocsolyában, úgy mint akkor régen – válaszolta halkan. Meglepődtem a válaszán, hiszen nem is gondoltam volna, hogy Apa emlékszik még arra az ötven évvel ezelőtti eseményre.
-Hát emlékszel még rá Apa?
-Ugyan hogy felejteném el! Senkit sem vártak annyira mint engem. De emlékszem a fogadalmunkra is. Ugye tudod, mire gondolok? -válaszolta fürkésző tekintettel.
A szivem összeszorult a szavaitól, és nem tudtam, mit válaszoljak. Helyette lehajoltam, hogy átöleljem. Ő torte meg ezt a torokszorító pillanatot:
-Ne hidd, hogy ezért haragszom rád. Gyerek voltál. Nem tudhattad hogyan alakul az életed tíz-húsz évvel később. Azt tetted, amit felnőttként úgy éreztél, hogy tenned kell.
-Igen igy van Apa, de mindíg bántott a lelkiismeret, hogy egyedül hagytalak. Különösen most, amikor…
És itt már elcsuklott a hangom, nem tudtam volna semmi értelmeset mondani.
-Az élet elrendezi majd a dolgokat, ne aggódj! -Válaszolt halkan- Örülok, hogy most itt vagyok, és ez a legfontosabb.
Folytogatott a sírás, de minden erőmet összeszedve urrá lettem az érzéseimen. Talán attól féltem, hogy észreveszik körülöttem, Nem tudom miért féltem kimutatni az érzelmeimet, hiszen a repülőtér azon helyek egyike, ahol gyakran látni embereket egymásra borulva elérzékenyülni.
Az élet valóban elrendezte a dolgokat. Apunak ez volt az utolsó útja hozzám. Skype-on hetente beszéltünk és láttuk is egymást, de többé már nem találkoztunk. Hónapokkal később súlyos közlekedési balesetet szenvedett hazafelé vezetve temetőből, ahol anyut minden nap meglátogatta. Ő volt a hibás. Átment a szembejövő sávba és frontálisan ütközött egy teherautóval. A teherautó és sofőrje karcolásokkal megúszta, de Apunak esélye sem volt. Az boncolási jegyzőkönyvben nem találtak semmilyen orvosi okot, ami indokolta volna a tragédiát. Sohesem volt balesete, időskora ellenére is kitünő reflexekkel rendelkezett. Másoktól tudtam meg, hogy az országos tévéhíradó is említést tett a balesetről a helyszínt is bemutatva.
Én tudom, hogy Apa már nem akart tovább élni. Bár bizonyíték nincs, és tudom, hogy sohasem fogunk a miértekre már választ kapni, de senki nem ismerte olyan jól őt, mint én. Anya már nem élt egy ideje és apának a rokonsággal is megszakadt a kapcsolata. Nem jól türte a magányt, rettegett a fizikai tehetetlenségtől, egy eljövendő betegség okozta kiszolgálatottságtól, és az öregek otthonától is.
Már nem várhatom Aput többé és ő sem engem. Kiszakadt az életemből újra, immáron örökre. Számtalanszor fölteszem magamnak azt a kérdést, vajon meddig élt volna, ha otthon maradok?
Ilyenkor érezzük, hogy a legzsúfoltabb állomás is milyen üres tud lenni, ha már nincs kit várnunk, és hogy mit is veszítettünk el.
Author: Berecz Devlin Éva
1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...
