Mindenki életében vannak fontos dátumok. Az enyémben is voltak és valószínűleg még lesznek is.
Az biztos, hogy az 1962-es év egy ilyen volt közülük számomra. Ekkor fejeztem be az általános iskolát júniusban, nem messze a fővárostól egy falusi iskolában, és kezdtem el a középiskolát szeptemberben, immár egy budapesti gimnáziumban.
Az általános iskolában végig, a nyolc osztályon keresztül jó tanuló voltam és az utolsó évben is kitűnő bizonyítványom volt,így jövőmet tekintve az fel sem merült, hogy nem folytatom tanulmányaimat középiskolában. A kérdés csupán az volt, hogy a gimnázium vagy a szakközépiskola lesz majd jövendő tanulmányaim színtere?
Noha a kérdésben én voltam az érdekelt, a tényleges döntést apám hozta meg, mivel engem még nem tartott elég érettnek és tájékozottnak, hogy nekem is szavam lehessen a választásban, anyám pedig tudatában volt ,hogy mennyire nem ért az ilyen dolgok megítélésében , ezért eleve tartózkodott, hogy véleményt nyilvánítson.
Apám, kétkezi munkás, kellő tájékozódás és némi töprengés után végül úgy határozott, hogy számomra a legjobb választás egy alig ismert kőbányai gimnázium lesz. Az ok, hogy miért éppen erre a gimnáziumra esett a választása, amikor volt Kőbányán egy sokkal ismertebb és patinásabb másik gimnázium is, egy új oktatási program bevezetése volt, politechnikai képzés néven. Ez a bizonyos gimnázium programjában már szerepelt ennek bevezetése, míg a másikéban még nem. Szülőm úgy gondolta, hogy az életre nevelés során e program igen hasznos ismereteket, de főleg manuális gyakorlatszerzést fog majd adni. , a magam részéről, ellenvetés nélkül teljes egészében elfogadtam ezt a döntést és iskolás éveim alatt először,ez évben , izgatottan vártam a szeptembert, az új tanév kezdetét annak a tudatában, hogy életem egy új fejezete fog elkövetkezni, amely minden téren jelentős változásokat fog hozni.
Azt nem mondhatom, hogy idén a nyári vakáció által kínáltakat nem élveztem, sőt nagyon is igyekeztem kihasználni, de ahogy a napok múltak és közeledett szeptember, gondolataimat egyre jobban foglalkoztatták jövendőbeli iskolás életem. Augusztusban pedig már elkezdődtek az új életre való felkészülés első ténykedései.
Ekkor kaptam meg életem első hosszú nadrágját és zakóját hétköznapi viseletre, addig csak egy kék öltönyöm volt, de ezt kizárólag csak vasárnap vagy ünnepnap viselhettem, és sötét melegítő alsó volt a hétköznapi megszokott ruházatom. A régi hátitáskámat is lecseréltük, és ahogy egy gimnazistának dukál már aktatáska várta az új könyveket és füzeteket.
E nyáron úgy tűnt számomra, hogy az idő lassabban múlik, de ha nehezen is azért egyszer mégis elérkezett szeptember 1-e is, amikor először kellett az új iskolába mennem az évnyitóra.
Az újdonságok sorában, az új iskola, új ruha mellett szintén szerepelt és igen nagy változást jelentett, hogy ezentúl vonattal kellett bejárnom naponta az iskolába, így én is beléptem az ingázók táborába.
Ez idő tájt, még gőzmozdony húzta a kocsikat. Ahhoz, hogy a vonat el tudjon indulni, a mozdonyvezetőn kívül szükség volt egy második emberre is, ez volt a fűtő Az ő feladata volt a mozdonyon található nagy fekete kazánban égő tűz táplálása. Amikor a fűtő megnyitotta a kazán nehéz vasajtaját, hogy szenet lapátoljon be, láthatóvá vált a kazán belsejében izzó tűz, ahonnan engedetlen, elszabadult lángnyelvek igyekeztek kiszabadulni a külvilágra és kíséretükben hőzuhatag áramlott ki a kazán kinyitott ajtaján keresztül. Amikor a vonat állomás közelébe ért, vagy éppen onnan indult ki , a kerekek mozgása lefékeződött, illetve kiinduláskor felgyorsult, melyet sípoló-sistergő hang kísért, amint gőz áramlott ki a mozdony hajtóművét meghajtó dugattyúkból, ezzel egyidejűleg a mozdony nagy fekete kéménye sűrű szürke vagy fekete színű füstöt ontott ki magából. A füst tovább gomolygott az ég felé a magasba, hogy egy idő után kis foszlányokká vékonyodva így haljon el.
Közvetlen a mozdony utáni kocsi a feladott árukat szállította, majd az utasokat szállító kocsik csak ezután következetek.
A személyszállító utaskocsik kétféle típusa létezett, a fapados és az újabb, modernebb bőrüléses változat.
Az első utaskocsi a Tanulókocsi volt, táblával az oldalán, rajta jól láthatóan nagy betűkkel állt a felirat:”Tanulók részére fenntartott kocsi”,amely felirat felhívta az utazók figyelmét, hogy ide csak tanulók szállhatnak fel. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a tanulók nem szállhattak volna fel más kocsikba.Ezen a napon én is inkább egy normál kocsit választottam.
Megvallom izgatottan és kicsit megszeppenve foglaltam helyet az egyik sarokban, és az ablak felé fordulva az elsuhanó tájat figyeltem. Megszeppenésem annak a mendemondának volt tulajdonítható, hogy minden év szeptember első hetében az „öreg” bejáró diákok csoportosan végigjárják a reggeli vonatok kocsijait új bejárók után kutatva, hogy őket egy sajátos „avatási ceremóniának” vessék alá, és csak ezután fogadják be őket maguk közé, az ingázó diákok közösségébe. Hittem is meg nem is a szóbeszédnek, tekintetem folyamatosan a külső tájra szegeztem, de azért időnként egy-egy pillantást vettetem az ajtó felé is , és az valahányszor megnyílt összerezzentem.
Az egyik ajtónyitás után már nem kaptam vissza a tekintetem az ablak felé, mert hangos beszéd, és nevetés kíséretében mintegy tíz tanuló lépett be a kocsiba.Ekkor, már tudtam, hogy kik ők, és tudtam, hogy a legenda nem csupán legenda.Valóban az „öreg” bejáró diákok érkeztek, hogy új ingázókat keressenek, és ha találnak sorra kerüljön a híres-hírhedt „Avatási szertartásra”.
Tekintetük hamar megtalált a sarokban kuporogva, hiába próbáltam belesüppedni az ülés bőrhuzatába és eltűnni benne láthatatlanul.
Egyikük, a leghangosabb, láthatóan a vezetőjük hangtalanul mutató ujját begörbítve felém jelzett , hogy álljak fel és lépjek ki a padsorok mellé további utasításra várva.
Nekem egy örökkévalóságnak tűnt míg kiértem, és megálltam előttük.Ekkor a vezető, rangidős diák felemelte a kezét, mire a beszélgetés, nevetés elhalkult és hirtelen csend lett., majd ezt követően érces hangon kiadta a parancsot számomra:
– Lehajolni, bokafogás! – engedelmesen lehajoltam, tudtam, hogy ezután mi fog történni :összeszorított fogakkal vártam a meredező hátsómra érkező első ütéseket, és közben olvasmányaim közül Lúdas Matyi alakja jelent meg képzeletben szemem előtt,akit Döbrögi uram parancsára szintén alaposan elnáspángoltak, de aki szótlanul tűrte az ütlegeket.
Az avatást végzők sorban állva egyenként odajöttek hozzám és tenyerüket nem kímélve egy jó kiadósat sóztak a fenekemre. Bizony fájtak az ütések, és a negyedik-ötödik csapás után már fájt is meg égett is a hátsóm, de hősiesen türve egy szót sem szóltam és amikor az utolsó is elvégezte dolgát, égő hátsóval, szégyenkezve a többi utas előtt, de egyben megkönnyebbülve, hogy túlestem a szertartáson felegyenesedhettem.Ekkor ismét az avatási szertartást vezető szólt hozzám:
– Na, barátom, megtörtént az avatásod, immár te is igazi bejáró tanulóvá lettél és jövőre neked is jogod lesz közöttünk, velünk együtt részt venni az újak avatásán.
Miután ez elhangzott, az avatók ahogy jöttek ismét sorban állva elvonultak a következő kocsiba, hogy ott is avatandó új bejárókat keressenek.
Én meg lesütött szemmel, semerre sem nézve, üres helyet keresve vonultam félre a kíváncsi, közömbös, vagy kárörvendő tekintetek kiséretében. Aznap. akkor olyan sietve szálltam le az állomáson, mint még soha.
A gimnázium csupán két villamosmegállónyira volt a vasútállomástól, és mivel bőven időben érkeztem meg, nem siettem és gyalog ballagtam az iskola irányába. Az utat már jól ismertem, mivel előtte már próbaképpen a biztonság kedvéért bejártam az utat.
Amikor az iskolához értem, már hozzám hasonlóan sokan igyekeztek az évnyitó ünnepségre. Maga az iskola, egy szép, nem túlságosan nagy, vöröst églás épület jóval a külső járdaszint alatt egy mélyedésben terült el, a kerítéskapun áthaladva egy néhány lépcsőből álló lépcsősor vezetett egyenesen az épület bejárati ajtajához.
Már a kerítésen lévő kapu két oldalán karszalagos diákrendezők fogadták az érkezőket és irányították őket az évnyitó helyszínére, az iskolaépület hátsó oldalán található vörös salakos sportpályára.
Amikor már a sorban álltam, jobbra-balra néztem, hogy lopva szemügyre vegyem új osztálytársaimat.A mellettem álló fiú szintén rám nézett, szemében derű és szimpátia tükröződött és megszólított:
– Figyelj! Tudod, hogy egy nagy repedés van hátul a nadrágod hátsó felén?
E szavakat hallván, hátranyújtottam az egyik kezemet és ujjaimat végighúzva a nadrág szövetén ki tudtam tapogatni hátsó felemen, mégpedig annak legkényesebb részén, egy széles és hosszan elnyúló repedést, mely meggyőzött arról, hogy a fiú igazat mondott, és nem rossz tréfáról van szó. Ekkor értettem meg, hogy miért nézett rám olyan furcsán mindenki és miért nevettek rajtam: az avatás az oka mindennek .Erre hirtelen elöntött a méreg és mélységesen megharagudtam az új, hosszú nadrágomra.
Igen, ott a vonaton valójában kettős avatás történt azzal a különbséggel, hogy az új, első alkalommal felvett, és büszkén viselt hosszú nadrágom kevésbé viselte el saját avatását, mint én.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.