Inasélet

Visszagondolva életemre, néha eltöprengek milyen tanulója voltam az Élet iskolájának, és ha osztályozni kellene vajon milyen jegyet is adnék magamnak most, amikor már azon a bizonyos homokórán a számomra rendelt idő nagyobbik fele már lepergett.

Az az igazság, hogy míg tanultam, burokban éltem, és védve voltam a külvilágtól. Az első komoly konfrontációra az érettségi vizsga után került sor.

1966 júniusában befejeztem a középiskolát, majd közvetlen utána sikeres érettségi vizsgát tettem. Ekkor fontos, életem alakulását jelentősen befolyásoló döntést kellett meghozni arról, hogy folytatom- e tanulmányaimat immár felsőszinten, vagy lezártnak tekintem a tanulási szakaszt és kilépek a nagybetűs életbe.

Annak ellenére, hogy ekkor már tizennyolc éves, azaz nagykorú voltam, a korábbiakhoz hasonlóan most is apám hozta meg a döntést e kardinális kérdésben. És apám döntött:ki kell tanulnom a szerszámkészítő szakmát.

Így lettem szerszámkészítő ipari tanuló, és 1966 szeptemberében a Váci úton lévő 21. számú Ipari Tanuló Intézetben megkezdtem a  két évig tartó iskola elvégzését.

A szakmunkásképzés két részből, elméleti-és gyakorlati képzésből állt. Az elméleti képzést az állami szakmunkásképző intézetek központilag szervezett program szerint látták el.

A gyakorlati képzés annál a vállalatnál történt, amely vállalat szakképzést hirdetett meg. A felvételt nyert jelentkezőket a képzés ideje alatt tanulói minőségben saját vállalati állományában tartotta.

Az elméleti képzés kötelező részvétel mellett az intézetek falai közt adott heti két nap időtartamú oktatás formájában, a gyakorlati képzés a vállalatoknál töltött heti négy napot felölelő szakfoglalkoztatás keretei közt valósult meg.

Az én esetemben az elméleti oktatást a korábbiak során már említett, és a Váci úton található 21. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetnél kaptam, míg a gyakorlati képzést egy kis gépipari szövetkezet adta. Ennek a kis ipari cégnek egyik alapító tagja volt apám, és itt is dolgozott, mint festő szakmunkás.

Ezt az ipari szövetkezetet egykori magánvállalkozók, függetlenségüket feladva, termelő eszközeiket közös szövetkezeti tulajdonba adva hoztak létre 1952-ben.  A szövetkezeti tulajdon lényegében egyfajta közösségi tulajdont jelentett, és innen már csak egy lépést kellett megtenni, hogy ez is állami tulajdonná alakuljon át.

A cég létszáma és termelési kapacitása alapján is kisméretű szövetkezetnek számított. Központi telephelye Kőbányán egy csendes téren volt, melynek nevét ki tudja milyen rejtélyes okból kifolyólag Martinovics Ignáctól, a XVIII. században élt tragikus sorsú mozgalmártól kölcsönözte.

 

A szövetkezet épületét az utcáról magas fakerítés takarta el a hívatlan szemek kíváncsi tekintete elől, és egy vastag tölgyfakapun lehetett bejutni az épület belsejébe. Belépve egy sárga színű kerámialapok által borított viszonylag tágas udvarra érkezhetett a látogató.

Az udvar egy középen félbevágott U betűt formált, melynek vonala mentén műhelyként használt épületek sora helyezkedett el.

 

1966 nyara számomra AZ UTOLSÓ igazi NYÁRI diák szünidőt jelentette. Elmúltával valami egészen más, ismeretlen világ köszöntött rám, amikor szeptemberben beléptem azon a bizonyos nagy tölgyfakapun.

Ettől kezdve megszűntem diáknak lenni, és ezentúl a folytatást új állapotomban éltem meg: inas lettem.

Hivatalosan ugyan ipari tanuló volt az új titulusom, de ez az elnevezés nem tükrözte híven a valóságot, az inas sokkal helytállóbb volt. A szó kifejezte az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, alá-fölé rendeltséget jelentett. Az úr volt a gazda, neki volt inasa, aki kiszolgálta a társadalmi ranglétrán feljebb álló gazdáját. Valójában helyzetemet tekintve én is inkább inas, mint szakmunkástanuló lettem.

Már az első napok után világossá vált előttem, hogy én nem azért vagyok itt, hogy kitanuljam a szakmát, hanem azért, hogy kiszolgáljam az itt dolgozó segédeket, hallgassam és teljesítsem kéréseiket.

Egy más, teljesen ismeretlen világba csöppentem. Új helyzetem lehetővé tette, hogy közelebbről megismerjem a dolgozó emberek világát, bepillantást engedve mindennapi életükbe.

Már az is nagy különbséget jelentett a megszokott diákéletemhez képest, hogy nem hasonlókorú és gondolkodású diákközegben, hanem jóval idősebb felnőtt dolgozók között zajlott ettől kezdve az életem.

A szerszámműhelyben közelebbről, négy embert ismertem meg.                                                                                                Az ő világukat a durva trágár beszédstílus, a vaskos tréfák és ugratások alkalmazása jellemezte és mondhatni, hogy ez a szövetkezet többi dolgozójára is igaz volt. Beszédtémáikban a futball, a nők, időnként a család és a munkával kapcsolatos témák szerepeltek. Szerették magukat kemény, erős férfinak mutatni, de jobban megismerve őket megállapíthattam, hogy a látszat ellenére nem egyformák. Ketten közülük például kimondottan érző, lágyszívű embernek bizonyultak.

A szövetkezet dolgozóiról általánosságban el lehetett mondani, hogy egyszerű emberek voltak, kevés volt közöttük a legalább érettségizett, és volt egy tényező, amiben  a nagy többség osztozott. Ez a valami az ivás, az alkoholszeretet volt.

Közöttük nem kevesen már idült alkoholistának számítottak, és mindent megtettek, hogy a napi szükséges alkoholt megszerezzék és megigyák. Az ő esetükben fizetés napján asszonyaik jó idővel a fizetés megkezdése előtt felsorakoztak az iroda előtt, és lesték a pillanatot, amikor megkezdődött a fizetések kiadása, hogy ne férjük, hanem az ő kezükbe kerüljön a pénz. Ennek ellenére a legtöbb esetben nem tudták megakadályozni, hogy férjük ne részegen térjen haza. Az igaz volt, hogy a férfiak nem a sajátjukat költötték el az italra, hanem hitelből, kölcsönből szerzett pénzből részegedtek le, így ezt az összeget a hó végére ugyanúgy vissza kellett fizetni a családi kasszából.

Szeptember elsején léptem át először a szövetkezet kapuján. Az iskolákban e napon volt az évnyitó, és én fájó szívvel néztem a többi diákot, akik még továbbra is élvezhették diákéletük gondtalan éveit.

Beérve az udvarra, a portás állított meg, és miután megtudta látogatásom célját bevezetett a főnöki irodába, és a továbbiakban a részlegvezető, Ernő bácsi gondjaira bízott. A kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után, a részlegvezető körülvezetett a műhelyeken, hogy bemutasson az itt dolgozóknak, mint az új inast. Az utolsó állomásnak a szerszámműhelyt tartogatta, mondván, hogy vége a bemutatkozó körútnak hazaértem, hisz e műhely lesz majd második otthonom.

Az itt dolgozó „szakik” nagy érdeklődéssel fogadtak, négyen voltak, ismeretlen középkorú férfiak. Először leendő tanító mesteremmel ismerkedtem meg, majd ezt követően a többiekkel is sor került egy rövid beszélgetésre.

Mesterem, E. József, a későbbiekben ”Józsi bá”, nagydarab középkorú férfi, korát tekintve, pontosan még egyszer olyan idős volt, mint én. Kedvesen fogadott és biztatott, hogy jól fogom majd érezni magam itt közöttük. Ezután kis ideig kérdezgetett magamról, majd meglepetésemre azt mondta, hogy ezzel az első nap véget is ért számomra, biztosan elfáradtam, mehetek haza.

Arra, hogy ilyen rövid lesz az első napom nem számítottam, de jól esett, hogy  sikeresen túlestem a bemutatkozáson, és máris hazatérhetek.

A következő és a többi ezt követő nap már szabályos rendben telt el kezdve azzal, hogy elmondták, hogy milyen napi kötelezettségeim lesznek inasként.

Reggelenként első feladatom a reggeli bevásárlás intézése volt. Ez azt jelentette, hogy körbe kellett járni a három műhelyt, végig kérdezni minden dolgozót, hogy mit kíván reggelire hozatni a közeli élelmiszerboltból, összeszedni tőlük a pénzt, és kosárral a kezemben elballagni az üzletbe, elvégezni a bevásárlást, visszamenni, kiosztani a vásárolt dolgokat, és elszámolni a kapott pénzzel. Ezután én is megreggelizhettem, és a munka csak reggeli után kezdődött meg. Ekkor indították be a gépeket, akik pedig nem gépen dolgoztak ekkor vették kezükbe a kalapácsot, reszelőt vagy más szerszámot és kezdték el a munkát.

Előfordult, hogy napközben is el kellett mennem valamit vásárolni, ha egy „segéd” megkért. A munkahelyi szakzsargonban a dolgozók két kategóriája volt ismeretes : a „segédek” és a „mesterek”. A segédek a szakmunkások, a mesterek a magasabb minősitő vizsgát letett szakmunkások, akikből ezáltal mester lett)

A mindennapi feladatok közé számított a munkaidő végi műhelytakarítás. Míg a vásárlásokat mind a három egybenyíló műhely részére kellett végezni, a műhelytakarítást illetően, csak a szerszámműhely takarítása tartozott a kötelességeim közé.

Télen ezekhez a feladatokhoz hozzátartozott még egy naponta elvégzendő tevékenység. Ez azt jelentette, hogy reggelenként mire a segéd urak megérkeztek, az éjjel kihűlt, hideg műhelyben nekem kellett barátságos meleget varázsolni.

A műhelyeket mindenütt nagy széntüzelésű vaskályhákkal fűtötték be. Magát a tűzrakást a kályha belsejében, az előző napról visszamaradt hamu eltávolításával kellett kezdeni, és csak ezután következhetett a szén, papír és gyújtós behelyezése.

Az ember azt gondolhatná, hogy egy vaskályha felfűtése azért nem egy túl bonyolult feladat. Igen, ez igaz akkor, ha az ehhez szükséges anyagok rendelkezésre állnak. Sajnos ez esetünkben nem volt elmondható. Szén, papír és gyufa ugyan volt, de gyújtós és fa hiányzott, és e nélkül kellett valami helyettesítőt találni, hogy az a fránya tűz mégis fellobbanjon a kályha belsejében. Ez a helyettesítő anyag jobb híján a fröccsöntő műhelyből szerzett műanyag hulladék volt, de ezen felül türelemre, ügyességre és gyakorlatra is szükség volt az akció sikeréhez.

Így mindent előkészítve sor kerülhetett a tűz meggyújtására. Szerencsés esetben egy-két próbálkozás után a tűz lángra kapott, ezután már csak annak megfelelő táplálásáról kellett gondoskodni.

Ez a munka azt jelentette számomra, hogy a többieknél jóval előbb kellett beérkeznem ahhoz, hogy a munkát időben be tudjam fejezni.

Mivel a hivatalos munkakezdés ideje eleve korán, reggel 6 órakor volt, kezdetben már ezt is nehezen tudtam megszokni, de télen még ennél is rosszabb volt a helyzet, amikor előbb be kellett fűteni a műhelyt, és ehhez egy fél órával még korábban kellett felkelnem.

A korai felkelés nem volt kellemes, sőt kifejezetten rossz volt, mint ahogy szintén rossz volt bemenni a hideg öltözőbe, és ruhát cserélni. A hideg munkaruha érintése még a meglévő meleget is kiszívta pórusaimból és dideregve, kezemet sűrűn lehelgetve kezdtem előkészíteni a tüzet a kályha belsejében. Keserves próbálkozások során tanultam meg, hogy mennyi szenet szabad először betenni a kályhába. Ugyanígy nem volt könnyű kitapasztalni azt sem, hogy milyen arányban és mennyiségben kell papír- és műanyaghulladék keverékéből gyújtós hiányában tűzalapot készíteni. Ezután következett a tűzgyújtás, ami a legtöbb esetben csak a második-harmadik próbálkozás után sikerült, amikor már az első fellobbanó lángok sárgás fénye megvilágította a kályha belsejét. Ekkor arra kellett vigyázni, hogy őrizve a lángot az erősödő tűz átterjedjen a szénre is, ezt segítendő, letérdeltem a kályha elé, torkomat teleszívtam levegővel és jó erősen fújtam a tüzet.

A rendszeres feladatok mellett olykor egyedi „ munkát” is el kellett végezni az inasoknak. Ezek között akadtak ügyességet, raffináltságot igénylő feladatok is. Már korábban megemlítettem, hogy az itt dolgozók egy része nem vetette meg a szeszesitalok fogyasztását, sőt némelyikük életében az alkohol főszerepet játszott.

Addig nem volt baj, míg ez a szenvedély gyakorlása csak a szabadidejükre korlátozódott, de voltak olyanok is, akik nem tudták már fékezni alkohol iránti vágyukat és szükség volt számunkra a munkahelyi tiltás ellenére is, hogy napközben is igyanak.

Eleinte saját maguk próbálták elrejtve, álcázva behozni az italt, de előbb vagy utóbb lelepleződtek, és ettől kezdve rendszeres főnöki ellenőrzésnek voltak kitéve. Ezek az alapos ellenőrzések meghiúsították a további próbálkozásokat. Igen ám, de a szomjas torok gazdája ebbe nem tudott belenyugodni, égető szomjúságát bármi áron, de oltani akarta. Ekkor merült fel megoldásképpen egy másik fél segítségének lehetősége.  Ez a másik fél ki is lehetett volna más, mint a kéznél lévő inas. Fontos és felelősségteljes feladatot kapott tehát az inas, hogy kíséreljen meg behozni titkosan és észrevétlenül szeszes italt, legtöbbször bort.

Azt, hogy ezt hogyan, milyen technika alkalmazásával teszi, az már rá volt bízva, az ő feladata volt ennek megoldása. A kérdésben érintett inasok közül ki-ki a maga módszerét alkalmazva próbálta becsempészni észrevétlenül a tilos italt. Volt olyan, akinek ez sikerült, míg mások elbuktak, de a hogyan titkát mindegyikük őrizte.

A sikeres próbálkozások közt a legszellemesebb megoldást az egyik kisinas találta ki. Ehhez tudni kell azt, hogy az eset késő ősszel történt, már elég hideg volt és ilyen időben minden dolgozó vattakabátot, akkor ismert nevén pufajkát hordott.

A kisinast vásárlásból visszatérve, megállította a főnök, és mint gyanús személyt átkutatta kosarát, hogy mit hozott be, de nem talált italt a vásárolt dolgok között, pedig nagyon kereste, és nem akarta elhinni, hogy nem italért ment ki a gyerek. Végül kényszeredetten, de feladta a kisinas sokadszorra történő átvizsgálatát és elengedte őt, hogy visszatérjen a műhelybe. Bent a műhelyben, ez esetben a forgácsolóműhelyben, a segédek már feszülten és kíváncsian vártak az eredményre. A kisinas belépve, letette a kosarat és a pufajkát, egy pillanatig még a pufajkán matatott valamit, majd egy gyors mozdulattal, örömittas mosollyal az arcán, felmutatta a sértetlen üveg bort.

A segédek örömmel, de ugyanakkor kérdő tekintettel az arcukon várták a magyarázatot, hogy vajon, hogy sikerülhetett a többszöri ellenőrzés után mégis becsempészni az italt?

Nos, az agyafúrt gyerek azt találta ki, hogy a pufajkát nem vette fel, csak úgy panyókára a hátára vetette, az üveg bort pedig úgy rejtette el a pufajka egyik ujjában, hogy előtte kellő gondossággal a ruhaujj alját visszahajtotta, mintegy elzárta, íly módon megakadályozva, hogy az üveg kiessen belőle.

A főnök átkutatta ugyan a kisinas kosarát, ruháját megtapogatta, de figyelmét a vállravetett pufajka elkerülte és nem gondolt arra, hogy a ruhaujj lehet az ital rejtekhelye.

Az eset kapcsán tudni kell, hogy velem is próbálkoztak, hasonló feladatokat én is kaptam, de én nem voltam ilyen ügyes, nálam megtalálták az italt.

Hozzátartozik továbbá az igazsághoz, hogy ezért a tettért nem kaptam elmarasztalást, büntetést a főnöktől, de dicséretben sem részesültem a megbízóm részéről, és még egy-két hasonlóan elvetélt próbálkozás után nem is bíztak rám többé ilyen feladatot.

Egy másik, ebből az időből származó emlékem is az alkohol szeretetéhez kapcsolódik és a tőle való függőség erejéről szól.

A szövetkezet és Kőbánya-Alsó vasútállomás közt mindössze egy villamosmegállónyi távolság volt, ezért a legtöbb esetben gyalog tettem meg ezt az utat.

A korai munkakezdés miatt, korán is kellett felkelnem és mialatt utaztam a vonaton, legtöbbször el is szunyókáltam, de ez a rövid alvás kevés volt ahhoz, hogy megérkezve az állomásra kipihenten, kisimult arccal szállhassak le a vonatról. Ehelyett továbbra is még álmosan, kicsit kábán kászálódtam le, és nehezemre esett otthagyni a kellemes, meleg vonatkocsit.

Azért is szerettem gyalog megtenni ezt az utat, mert amíg mentem, ez a kis idő arra elég volt, hogy az álmosság kiszökjön a szememből mire a szövetkezet kapuja elé értem.

Ahhoz, hogy elérjem a Martinovics teret, a Kápolna utcán kellett végig ballagnom. Félúton minduntalan egy vörös téglás templom mellett vitt el az utam. Ilyenkor, mivel még nagyon korán volt, az utca még csendes, kihalt volt, senkit nem lehetett látni. Mégis volt egy kivétel, az említett templom mellett emberek szabályos sorban álltak, mintha valamire vártak volna. Ahogy közelebb értem kíváncsian néztem rájuk, vajon mit kereshetnek itt e hajnali órán, de nem mertem feltűnően nézni őket, és arra sem volt bátorságom, hogy megkérdezzem tőlük ennek okát. Ehelyett inkább szótlanul tovább mentem, habár a kíváncsiság tovább furdalta az oldalam. Annyit azért meg tudtam állapítani, hogy a sor nagysága nem állandó, láthatóan egyre kisebb lesz. Más alkalommal azt is tapasztalhattam, hogy a sor nemcsak fogy, de olykor új emberek csatlakoznak hozzá. Találgatásaim során először azt gondoltam, hogy talán buzgó, istenfélő hajnali misét látogató emberek azok, akiket ilyen korán látok, de ennek ellent mondott az a tény, hogy a templom ajtaja zárva volt.

A rejtélyre akkor derült fény, amikor az egyik reggelen Zolit a szövetkezet egyik esztergályosát is megpillantottam a sorban állók között. Zoli, akkor még nekem csak”Zoli bátyám” volt, csak később lett „Zoli”, amikor már én is túl voltam az inaséveken, és szakmunkásként dolgoztam. Ekkor a szokásjog szerint már nekem is dukált a többi segéd tegezése.

Ez a Zoli egyébként ismert volt arról, hogy az szövetkezet legmegrögzöttebb iszákosai közé tartozott, ő szinte már az állandó részegség állapotában létezett, vöröslő arccal, sokszor kába tekintettel dolgozott az esztergagépen, ami forgó alkatrészei miatt fokozott veszélyt jelentett. Zolit ez a tény csöppet sem zavarta és az is megesett vele, hogy amikor maga is még tudatában volt annak, hogy ezúttal kicsit jóval mélyebbre nézett a pohár fenekére, szabályosan kikötötte magát az esztergagéphez, hogy megakadályozza, hogy ráessen a forgó gépre , vagy elessen a földön.

Nos tehát, amint Zolit megpillantottam, kezdtem közelebb kerülni a rejtély megfejtéséhez, mert mindent gondolhattam csak azt nem, hogy ő most ide hajnali misére jött.

Itt alkoholnak kell lenni az okok között. Hamarosan kiderült, hogy feltételezésem helyesnek bizonyult, mert a szövetkezet egy másik italbarát dolgozója felvilágosított, hogy a dologhoz a templomnak semmi köze sincs, viszont a közvetlen mellette lévő házban van egy „bögrés csárda”, emiatt állnak és várnak ott az emberek.

Kedves józan életű, tájékozatlanabb olvasóim kedvéért elmondom, hogy a bögrés csárda egy házi, illegális kocsmát jelent, ahol tiltott szeszfőzésből származó ellenőrizetlen minőségű szeszt, leginkább pálinkát árulnak, természetesen engedély nélkül. Az ilyen bögrés csárdák híre szájról szájra terjedt és a vendégek számára íratlan szabály volt, hogy erről másnak a lebukás veszélye miatt ne beszéljenek.

Én igazán tudtam, hogy mit jelent ilyen korán talpon lenni az utcán, így azt is megértettem, hogy ezek az embereket micsoda belső kényszer mozgathatja, hogy szintén már ekkor az utcán legyenek és sort álljanak, ami úgy tűnt, mintha áldozáshoz járulnának és a templom oltárához állnának sorba, hogy magukhoz vegyék a szent-ostyát.

E profán hasonlat, melynek használatáért most itt gyorsan bocsánatot is kérek, talán mégsem járt olyan nagyon messze az igazságtól, mert azon a hideg reggelen, amikor torkuk falán érezték az első korty pálinka égető érzését, akkor ez számukra a maguk áldozási ostyájának befogadását jelentette.

Vannak, akik azt gondolják, hogy az alkoholisták a társadalom alsó, szegény rétegéből kikerülő műveletlen és szegény emberek. A tapasztalat viszont az, hogy az alkohol nemre, korra, iskolázottságra, vagy társadalmi helyzetre való tekintet nélkül szedi áldozatait, és akit egyszer a hatalmába kerít, azt nehezen engedi el.

Most pedig elmesélek egy másik történetet, ami szintén a szövetkezetnél esett meg

A műhelyek bemutatása során egy valóban kis műhelyt, a Kisérleti műhelyt nem említettem. Az iroda épület után helyezkedett el kis alapterületével szerényen megbújva a nála nagyobb és fontosabbnak tartott iroda mögött.

Ketten dolgoztak itt: a „Fizikus” és Béla a fiatal technikus. A sors akaratából két egymásnak ellentétes karakterű ember került itt munkakapcsolatba.

A Fizikus, X Sándor, jó ötvenes, végzettsége szerint tényleg fizikus, de mindenek előtt, amolyan régi vágású tetőtől talpig úriember volt.

Állandóan öltönyt viselt az elmaradhatatlan csokornyakkendő kiséretében. Az persze igaz volt, hogy nem a legújabb szabású, nem is a legmakulátlanabb volt ez az öltöny, ne adj isten, ha valaki jobban szemügyre vette, talán itt-ott még egy lyukat is felfedezett volna a szöveten. No de tekintsünk el ezektől a kis hiányosságoktól, annál is inkább, mivel X Sándort nem az öltönye tette úriemberré. Ő eleve úriembernek született, egész lénye, a finom gesztusai, értelmes nézése mind ezt sugározta. Amikor megszólalt, választékosan beszélt, gyakran használt olyan kifelezéseket, melyeket mások nem ismertek, az ilyen emberről mondják, hogy „van stílusa”.

Béla, becsületes nevén Y Béla, a Fizikus munkatársa és segítője, jóval fiatalabb, még a harmincon innen, jó erőben lévő roppant ambiciózus fiatalember volt. A gépipari technikumot alig fejezte be, rögtön a következő évben jelentkezett a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára, hogy itt folytassa tanulmányait. Arra vágyott, hogy mielőbb mérnök legyen és azt tervezte, hogy valamelyik kutatóintézetbe fog bejutni és komoly karriert fog majd befutni.

A Fizikus, vele ellentétben, már koránál fogva sem tehette, ambiciókat már nem táplált magában, egykor elismert kutató fizikus volt, de pályája törést szenvedett, és ettől kezdve egyre lejebb csúszott. Az intézetből, ahol dolgozott elbocsátották, következő munkahelye már jóval szerényebb intézet, jóval kisebb lehetőségeket kínálva fokozatosan még az addig meglévő ambicióit is kioltotta belőle. Egy újabb botlása után már munkát sem talált sokáig, míg egyszer össze nem akadt régi barátjával, aki a szövetkezet Mechanikai részlegének volt a főnöke. Ez az ember megsajnálta egykori reményteli barátját, és rábeszélte a szövetkezet elnökét, hogy létesítsenek a Fizikus számára egy kis kisérleti műhelyt a szövetkezetnél. Sikerült meggyőznie tervéről az elnököt, így a Fizikus a szövetkezethez került. Feladata az lett volna, hogy ismereteit, elméleti tudását átültetve a gyakorlatba különféle újításokat, technológiai jobbításokat tervezzen meg. Ténylegesen azonban, efféle munkát távolról sem végzett, igazából senki sem látta át mit is dolgozik. Amit régi magából továbbra is őrzött, az úriember énje volt.

Történt egyszer egy szép napon, hogy a szövetkezet udvarán a Fizikus, Béla a technikus két részlegvezető társaságában egy nagy kisímitott tervrajzra hajolva elmélyedten vizsgálták a rajzon bemutatott újítások megvalósításának lehetőségét. Igen melegen sütött a nap, és a Fizikus olyan hevesen gesztikulált, úgy beleélte magát a magyarázatba, hogy melege lett. Elveit megtagadva most talán életében először levetette a zakóját, és miután szépen összehajtotta letette a mellette lévő székre. Mivel a kis területű Kisérleti műhelyben arra nem volt elég hely, hogy kiterítsék a tervrajzot, kivittek egy asztalt az udvarra a tervvel együtt, és itt már volt elég hely, hogy körülállva az asztalt megvitassák a lehetőségeket.

Ahogy közelebb hajolva nézték a tervrajzot, Béla a technikus megérintette a Fizikus vállát és jelezte neki, hogy valamit mondani akar. A Fizikus felnézett, ekkor a technikus odasúgta neki: „Sanyi bácsi baj van az ingeddel!” Ezt meghallották a többiek is, és ránéztek az ingre. Tényleg baj volt vele, ugyanis hiányzott a fél háta…

A történet azonban így hiányos lenne, ha nem tudnánk, hogy mi okozta a Fizikus fokozatos lecsúszását és miért vett fel végül egy olyan inget, aminek a fél háta hiányzott.

Nem olyan nehéz kitalálni, az ok ebben az esetben is az alkohol volt. A Fizikus pályája delén ki tudja már milyen okból, rászokott a szeszes italra, amelytől, mint sokan mások, ő sem tudott szabadulni.

 

A felidézett történetek színesebbé tették a szürke hétköznapokat, de még véletlenül sem szabad azt gondolni, hogy ezek jellemezték a két évig tartó inaséletet.

A következő részben megpróbálom a két év történéseit szakmai szempontból áttekinteni, előre is elnézést kérve az olvasótól, mert tudom, hogy ez a fejezet híján lesz az eddigiekben már szinte megszokott hol szomorkás, hol derűs hangvételű történetek elmesélésének.

Kezdjük akkor az alapoknál.

Mi is a szerszámkészítő szakma tartalma? Mit csinál egy szerszámkészítő szakmunkás?

Mindjárt az elején egy általánosan elterjedt tévhitet szeretnék eloszlatni, miszerint sokan azt gondolják, hogy a szerszámkészítő természetesen szerszámokat, tehát kalapácsot, ásót, fűrészt készít. A dolog első része, miszerint a szerszámkészítő szerszámokat készít, helyes állítás, az ezt követő gondolat azonban már téves.

Téves azért, mert nem csupán az említett kéziszerszámokra kell gondolni, hanem a gépi szerszámokra is, olyan eszközökre, melyeket gépekre szerelve a tömegtermelés során alkalmaznak. Bármilyen olyan tárgyat, melyet tömegesen állítanak elő, gépi szerszámok segítségével készítenek. A tárgyakat különböző anyagból, azaz fémből, műanyagból, textilből stb. készítik.

Ennek megfelelően a szerszámok között is többféle van, a legismertebbek a fémmegmunkáló, hajlító és kivágó szerszámok, valamint a müanyag alappal dolgozó fröccsöntő szerszámok.

Talán a zajos présgépeket jobban ismerik az emberek, ahol egy gyorsan lefelé mozgó rész lesújt egy vízszintes lapra és alul kiesik a kívánt alkatrész.

E példa esetén a szerszámkészítő elkészít  egy kivágó szerszámot, melynek felső, fel-alá mozgó  része, a bélyeg, lesújt egy vízszintesen álló lapra. Ezt vágólapnak hívják, a közepén egy, a kívánt alkatrész alakjával, méreteivel megegyező nyílást munkálnak ki, és efölé helyezik azt a fémszalagot, amiből a lesújtó bélyeg ki fogja vágni az elképzelt nagyságú és méretű alkatrészt.

Ahhoz, hogy még jobban és egyszerűbben meg tudjuk érteni, gondoljunk a pogácsaszaggatásra. Gyakorlatilag mindkét esetben ugyanaz történik. A pogácsasütés előtt a pogácsa bekevert tésztájából a szaggató segítségével kivágjuk, kiszaggatjuk a kívánt még nyers pogácsa formát, amit, ezután már   csak meg kell sütni.

Akkor, 1966 szeptemberében ezekről a dolgokról nekem még halvány fogalmam sem volt. Tulajdonképpen volt abban valami természetellenes, hogy nekem semmi ismeretem sem volt a szerszámkészítő szakmáról, és  semmi érdeklődést sem tanúsítottam iránta mégis a jövőm szempontjából .

Később, amikor már én is szakmunkásként dolgoztam és megismertem a szakmát, apám döntését elismertem, hogy ha már egy szakma mellett tette le a voksát, annyiban helyes volt a döntése, hogy a szerszámkészítő szakmát választotta. Valóban, a vasas szakmák között elitszakmának számított, mert sokrétű, a tervezéstől, az anyag kiválasztástól és megmunkálásától keresztül a szükséges munkadarabok edzésén keresztül, majd a szerszám végső változatának elkészítéséig különféle folyamatotokat ölelt magába, melyek az ismeretek széles skáláját követelték meg a szakma művelőjétől. Talán azért érdemes azt is megemlíteni, hogy a nagy gyárakban a szerszámkészítés munkafolyamatának részeit már egymástól különválasztva,                                                                                                                    az egyes részfolyamatokra speciálisan képzett szakmunkások végezték.

Eme kis, elméleti ismereteket tágító szándékkal megírt rész után, térjünk ismét vissza a szerszámműhelybe

Belépve, közvetlenül balra a nagy vaskályhát pillanthatta meg az ide betérő. Mellette egy kisebb munkaasztalon egy asztali fúrógép állt. Ezt követően merőlegesen a műhely másik falára egy közepes nagyságú gyalugép foglalta el a helyet. Amikor dolgoztak vele, meglehetősen hangos volta miatt monoton zaja szinte minden más hangot elnyomott a műhelyben, és ilyenkor megnehezítette a társalgást, vagy arra késztette a társalgó feleket, hogy felemeljék a hangjukat, hogy megértsék, amit mondanak.

A bejárati ajtó másik felén, jobbra a két ablak alatt, közvetlen a falig tolva egy nagy satupadot tettek be, majd erre merőlegesen, a szemközti falnál ennek folytatásaképpen egy másik satupad állt. Mindkét asztalra egymás mellett egyenként két-két satut szereltek fel, mégpedig elég távolra egymástól, hogy az itt dolgozók ne zavarják egymást munkájukban.

Középen szintén egy satupadot állítottak be egyetlen felszerelt satuval. Itt volt az én helyem, és ezen a satun én dolgoztam.

A satupadok előtt magas, támla nélküli bárszékekhez hasonlatos ülőalkalmatosságokon ültek a segédek, és amikor dolgoztak, akkor is ülve végezték munkájukat, kivéve, ha gyalulni vagy fúrni kellett.

Az első rövid nap után a következő napon kíváncsian vártam, hogyan és mivel fog kezdődni SZAKMAI KÉPZÉSEM. Miután reggel elvégeztem a bevásárlást, követve a többieket én is leültem a satupadom mellé, hogy elfogyasszam az otthonról hozott reggelit. Reggeli után felálltam a székből és várakozással, kérdően emeltem tekintetemet mesteremre azt gondolván, hogy na most fog megkezdődni, de nem így történt. Ő közömbösen csak egy pillantást vetett rám, de nem szólt egy szót sem és elkezdett dolgozni. Én meg csak topogtam ott, nem mertem megkérdezni tőle, hogy akkor én mit is csináljak a továbbiakban. Azt sem tudtam, hogy vajon így állva kell maradnom vagy visszaülhetek-e. Egy darabig csak álldogáltam, de miután egyre fárasztóbb és fárasztóbb lett a várakozás, végül leültem. A satumat olyan szerencsétlenül szerelték fel,  akár ültömben, akár álltamban , hátat kellett fordítanom mesteremnek. Bevallom igen kínosan éreztem magam, de nem szóltam egy szót sem.

Nehezen múlt az idő és hiába vetettem újabb és újabb inkább kérlelő, mint kérdő tekintetet mesterem felé, ő mélyen a munkájába temetkezve ebből nem vett észre semmit.

Lassan elérkezett az ebédidő is. Hivatalosan csupán fél óra volt engedélyezve arra, hogy megebédeljünk, de valójában ezt a főnökök nem vették olyan szigorúan, így sokszor lett ebből háromnegyed óra is. Egyébként is azt a kérdést, hogy valaki hol fogyasztja el az ebédjét elég liberálisan kezelték, ki lehetett menni, el lehetett hagyni erre az időre a szövetkezet épületét. Akadtak olyanok, igaz csekély számban, akik nem használták ki ezt a lehetőséget, és akárcsak a reggelit az otthonról hozott  ebédet is a munkapad mellett ették meg akkor is, ha kívül csábítóan sütött a nap. Mások heti menűt vettek, melyet a közeli  étteremben ették le.

Külön szektát képeztek a futballszerető- és művelő fiatalabb és fiatal szívű dolgozók. Ők ezt az időt is arra kívánták felhasználni, hogy szenvedélyüknek hódoljanak.

Erre kiváló helyszínt kínált a közeli Park. Amíg az időjárás engedte ebédidőben itt rúgták a labdát. Esetükben felmerülhetne a jogos kérdés na, de akkor ők mikor és hol ebédeltek? Bizony valószínűleg lopva és falatonként fogyasztották el ebédjüket és ráadásul még nem is nagyon mertek ehhez leülni. Mindenesetre áldozatkészségből kiváló példát mutattak.

A játékban résztvevők között valóban ügyes játékosok is voltak. Talán az ebédidőben végzett „edzésgyakorlatoknak” köszönthető az a kiváló eredmény, amit egyik évben a szövetkezet amatőr futballcsapata által elért 2. hely is ékesen bizonyított, pedig ez országos szintű amatőr torna volt

A park üde színfoltjával valóságos kis oázist jelentett az egyforma szürke házak között. Tavasszal, amikor már a park fái harsogó zöld lombkoronát bontottak, vagy ősszel, ha a fák levelei a sárga és barna színek ezernyi árnyalatában pompáztak, a keltett hatás az erre haladókat arra késztette, hogy  álljanak meg  egy csöpp időre az örökös rohanásban. Hallják meg a park néma hívó szavát, térjenek be, pihenjenek meg és feledjék a mindennapok búját, baját!

Sokszor én is vágyakozva gondoltam arra, milyen jó lenne munkaidő alatt kiosonni titokban a parkba egy kis időre, nagyokat szippantva a friss levegőből, nem gondolni semmire csak andalogni az árnyas fák alatt.

Két évig, amíg az inasévek tartottak ezek a gondolatok maradtak gondolatoknak. Nem volt elég bátorságom, ha rajtakapnak, az esetleges következmények talán súlyosan kihatottak volna tanulói státuszomra is.

 

A két év tanulóidő eltelt, de a csábító gondolatok továbbra is foglalkoztattak, és már bátrabb is voltam, egy szakmunkás már megengedhet magának efféle „kicsapongást” nyugtatgattam magam. Az egyik szeptember végi délelőtt nagyon nem ment a munka, mindenféle kifogást kerestem, amikor úgy éreztem, hogy most jött el az idő arra, hogy kiosonjak a parkba. Persze arról szó sem lehetett, hogy átöltözzek, munkásruhában mehettem csak ki. Abban szerencsém is volt, hogy a szerszámműhely volt legközelebb a kijárathoz, csak néhány métert kellett megtennem ahhoz, hogy kint legyek az utcán. Nagyot sóhajtva kiléptem a műhelyből, óvatosan körülnéztem és gyors léptekkel megindultam a kijárat felé. Nem mertem visszanézni, hogy megállapítsam vajon követ-e valaki.

A park most még inkább csábítón hívott, mint korábban. Nem sokat tétováztam, a következő percben már elértem az egyik sétányt, itt már nem rohantam, lassan sétálva haladtam tovább jobbra-balra nézegetve a tarka színben pompázó virágokat. A nap már magasan járt, sugarai az őszi délelőtt erejükből veszítve, kellemes meleget árasztva símogatták vállamat, hátamat.

Minden csendes, kihalt volt, csupán néhány idős embert keresztezte utamban, távolabb egy kismama kézen fogva vezette leánykáját, és kedvesen valamit magyarázott neki.

Az idilli hangulat Radnóti sorait idézte fel bennem, mintha e kőbányai parkról írná:

„S balról, a park nagy fái közt

az egyik úgy sárgált az égre, mintha

előre látná már az őszt.

Szabadság, hosszúcombú, drága nimfa

aranyló alkonyba öltözött,

bújkálsz-e még a fátylas fák között?”

Gondolataimba merülve ballagtam tovább, amikor hirtelen azt vettem észre, hogy két ember áll előttem, és engem is megállásra késztettek. Két egyenruhás rendőr volt az, aki megállított, de nemcsak megállítottak,  igazoltatni is akartak.

Akkor döbbentem rá, hogy nincs nálam a személyi igazolványom, és más bizonyíték sem, amivel igazolni tudnám magam, hiszen az ember a munkában, a munkahelyen nem hordja magával ezeket a dokumentumokat. Ezt próbáltam nekik is elmagyarázni, de ők nem fogadták el érvelésem. Közölték velem, hogy ebben az esetben bevisznek a Kerületi Rendőrkapitányságra és majd ott tisztázhatom magam. Hiába mondtam nekik, hogy a szemközti szövetkezet dolgozója vagyok, jöjjenek velem oda, majd főnököm tisztázza állításomat. A rendőrök hajthatatlannak bizonyultak, így ha kelletlenül is, de be kellett menni velük a kapitányságra.

Útközben nem szóltak hozzám, és amikor néha rájuk vetettem egy pillantást valahogy feszélyezettséget véltem felfedezni az arcukon. Ez meglepett, hiszen ők voltak a rend őrei, akik a hatalmat képviselték velem szemben.

Az út nem tartott sokáig, néhány perc alatt máris odaértünk. Bevezettek az egyik szobába, és azt mondták, hogy hamarosan jön egy kihallgató tiszt, addig itt kell maradnom és türelmesen várni, majd ezután magamra hagytak

Amikor egyedül maradtam, érdekes semmi félelmet nem éreztem, pedig akkoriban, ha valaki nem hordta a személyazonosító igazolványát büntetésre számíthatott, de ha meg is tudta mutatni az igazolványt, és abban a munkahely megnevezése sorban nem volt semmi beírás, ezt már valóban komoly ügyként  kezelték. Amennyiben mindez munkaidőben történ, munkakerülésnek számított és az illető joggal tarthatott komoly következményektől.

Kevés idő múlva nyílt az ajtó, és egy civil ruhás ember lépett be egy írógéppel a hóna alatt. Letette a gépet az asztalra és bemutatkozott, XY nyomozó hadnagy.

Amikor elhangzott a neve, felkaptam a fejem, nekem nagyon ismerősnek tűnt a név, bár azt tudtam, hogy őt magát még soha nem láttam.

Ezután a nyomozó tiszt az egyik szekrényből négy papírlapot vett elő, egy géppapírt és három másolólapot. A másolólapokat gondosan a géppapírhoz passzintotta,  közéjük indigót helyezett. Az így előkészített csomagot az írógépbe fűzte, fejét felemelve rám nézett és kérte, hogy meséljem el mi történt a parkban. Elkezdtem volna mesélni hogyan állított meg a két rendőr a parkban, é, hogy mi történt utána., de félbeszakított és közölte, hogy előbb az adataimat kell rögzítenie.

Először a nevemet kérdezte, én megmondtam neki, hogy hívnak. Ő felnézett a gépelésből és megkérdezte:

– És mondja, hol is dolgozik maga?

– Itt a közeli téren, egy kis szövetkezetben – feleltem.

Ezután ismét ő kérdezett:

– Nem dolgozik ott véletlenül egy másik hasonló nevű, egy festő?

Ekkor hirtelen beugrott, honnan is volt nekem ismerős a neve. Apám rendkívül ügyes festő volt, különösképpen mesterien tudta a gépkocsik karosszériáján esett sérüléseket kijavítani. Ezeket a javításokat szívességből végezte másoknak, és hamarosan híre ment milyen jól dolgozik. Később már olyanok is a segítségét kérték, akik az ismerősök ismerősei voltak. Ez a nyomozótiszt is apámat kérte meg kocsijának átfestésére.

– De bizony van ott egy másik azonos nevű dolgozó, aki tényleg festő, mellesleg az apám és tőle tudom, hogy az ön kocsiját is ő fogja átfesteni, de nagyon sok a munkája, és még nem került sor rá – feleltem neki tudván, hogy most már nyeregben vagyok a továbbiakat illetően.

Itt megálltam egy kis szünetet tartván, majd így folytattam:

– Azonban én meg tudnám gyorsítani a dolgokat – mondtam neki hatásosan.

Ő ismét rám nézett, először nem reagált egy szóval sem arra, amit én mondtam neki, csak kivette az írógépből a befűzött lapokat majd egy mozdulattal ketté tépte a négy összefogott lapot, és a papírkosárba hajította őket. Utána csak ennyit mondott nekem:

– Rendben van, felejtsük el a parkban történteket! Mehet vissza dolgozni a munkahelyére!

Nem is kellett sokat mondogatni nekem, örömteli mosollyal az arcomon hagytam el a Kapitányságot. Ahogy közeledtem a szövetkezet épülete felé kezdeti örömöm kissé alábbhagyott, helyét inkább aggodalom vette át. Féltem ugyanis, hogy hosszabb távollétem alatt keresni fognak, hogy hol vagyok. Elsősorban a főnök, Ernő bácsi esetleges számonkérésétől tartottam. Félénken osontam be a műhelybe, és alig-alig mertem megkérdezni, hogy vajon keresett-e valaki.

Úgy látszik azonban, hogy aznap szerencsés napom volt, mert megtudtam, hogy a máskor túlbuzgó főnököm aznap már ebéd után eltávozott azzal az indokkal, hogy neki délután fontos hivatali ügyet kell elintéznie. Mintegy ezt demonstrálva egy nagy fehér irattartóval a kezében lépett át a szövetkezet kapuján, az irattartón nagy betűkkel egy felirat díszelgett: Fontos hivatali elintézendők.

Azon a szép szeptemberi délutánon, ha a park fái és növényei beszélni tudtak volna, egy köpcös őszhajú emberről meséltek volna, aki már jó ideje a park egyik padján félig ülve- félig lecsúszva, elégedett mosollyal az arcán békésen aludt. Egy nagy fehér irattartó félig kicsúszott a kezéből, hogy a kíváncsi tekintetek szabadon olvashatták: Fontos hivatali elintézendők….

 

Az inasévek alatt szerzett emlékek felidézése és lejegyzése során tapasztalnom kellett, hogy a bőség zavarában olykor messzire elkalandoztam a megkezdett történet fősodrától. Ennek oka az volt, hogy szerettem volna megörökíteni az egyes résztörténetekhez kapcsolódó emlékeket is, viszont emiatt sérült az időbeli sorrendiség.

Mivel az utóbbi esetben is ez történt, illendő, hogy ezt tiszteletben tartva, visszatérjek a szeptember 2-i szerszám műhelybeli történtekhez. Ezek leírásába már korábban belekezdtem most folytatom, az ebédidőt követő események ismertetéséve, ott ahol ezt akkor abbahagytam.

Nos tehát aznap, szeptember 2-án, amilyen nehezen telt el a délelőtt, olyan gyorsan elmúlt a rövid ebédidő. Megkezdődött a munkaidő második rövidebb része, hisz a munkaidő befejezéséig már csak két órát kellett dolgozni. Talán helyesebben azt kellett volna írni, hogy két órát kellett eltölteni, mert bizony sok dolgozó gondolatait már nem a munka, hanem az ez utáni szabadidő foglalkoztatta.

Ez alól én sem voltam kivétel, mert ekkor már én sem vártam, hogy éppen most ezalatt a két óra alatt fog valami konkrét dologgal elkezdődni szakmai képzésem. Valóban továbbra sem történt semmi ezen a téren.

Változást sem a második, sem az ezt követő napok nem hoztak. A helyzet tényleg úgy nézett ki, hogy én azért vagyok a szövetkezetnél, hogy az efféle inasmunkákat elvégezzem, de hogy ennél többet kívánhassak, erre nem is lenne jogom. Napközben esetlenül hol állva, hol ülve a satum mellett tébláboltam, mintha oda lennék kötve. A segédek közben megszokták jelenlétem, és nem nagyon zavartatták magukat miattam. Ahogy korábban sem nélkülözték jelenlétemet, úgy most az a tény sem befolyásolta viselkedésüket, hogy személyemmel együtt eggyel többen lettek. A vaskos tréfák, az egymás ugratása, nap-mint nap emberi kapcsolataik meghatározó elemei voltak.

Futballszeretők lévén, a hétfői napok társalgásainak fő témája a hétvégi futballmeccsek részletes kitárgyalását jelentette. Azt is megfigyeltem, hogy meglehetősen apolitikusok voltak, az ország, vagy a világ politikai történései hidegen hagyták őket.

Az ember túlélési esélyeit alkalmazkodó képessége nagyban befolyásolja. Ez a megállapítás rám is igaz volt, lassanként kialakítottam egy olyan viselkedési taktikát e különös, fonák helyzetre, ami elviselhetővé tette számomra a mindennapok semmittevését.

Az idő múlásával kissé én is bátrabb lettem, apró trükköket vetettem be, hogy ne érezzem oly hosszúnak a napokat. Ezek között az egyik taktika a másik két műhely napi többszöri meglátogatása volt. Ekkor már voltam annyira bátor, hogy főnököm engedélye nélkül is tettem látogatást a lakatos-és forgácsolóműhelyben. A karbantartó lakatosokkal közben elég jó személyes kapcsolatot alakítottam ki. Az egyikük még harmincon innen volt, vele egész jól el lehetett társalogni sokféle témáról, többek között a zenéről. Hozzám hasonlóan ő is sokat bújta a magyar-és külföldi rádiók zenei programjait. A két legkedveltebb zenei programot akkoriban a müncheni Szabad Európa Rádió és a luxemburgi illetőségű Radio Luxembourg szolgáltatta.  A Szabad Európa Rádió politikai célzatú adó volt. Szombatonként 3 és 6 óra között a fiatalok számára készített híres Teenager Party című műsora a legismertebb és legújabb nyugati slágerek adásával a magyar, és más szocialista országok fiataljai ezreit szólította a rádiók hangszórói elé. A hosszú műsort többször híradó blokkok szakították meg, így a sok fiatal hallgatót a nyugati álláspontot képviselő hírekkel próbálták befolyásolni nem is kevés sikerrel. Ennek ellensúlyozására Magyarországon is több, hasonló zenés programot indítottak el a Kossuth Rádióban. A szintén három órát felölelő Vasárnapi Koktél, szombatonként a rövidebb ideig tartó Csak Fiataloknak volt. Mindkét program műsorvezetője, Komjáthy György hamarosan a Szabad Európa Adó műsorvezetője, Cseke Lászlóhoz hasonló népszerűségre tett szert.

Gyakran megesett az is, hogy kimentem a műhelyből az udvarra és olykor hosszasan elbíbelődtem az itt szabadtéren raktározott különféle anyagok között, azt a látszatot keltve, hogy megfelelő alapanyagot keresek egy későbbi művelethez.

A nap folyamán, ha valamilyen nem megszokott vásárlásra kaptam kérést szintén alkalmat adott számomra, hogy kiszakadjak néhány percre a megszokott környezetből.

Az iskolában hetenként eltöltött két nap is kellőképpen meg tudta törni a műhelyben átszenvedett többi nap monotonitását.

Azok a műszaki  tárgyak, melyeket itt kellett tanulni nem nagyon érdekeltek, de mégis maga az oktatási forma hasonló volt, mint a középiskolás időkben. Egyébként is ez is egy iskola volt és habár nem volt olyan atmoszférája, mint a gimnáziumnak, de mégis jelentett valami pótlékot számomra, és ahogy a közmondás is tartja „Ha ló nincs szamár is jó”. Itt is velem egykorú fiatalok között voltam, velük közös témákról jókat lehetett beszélgetni. A követelmények nem voltak magasak és itt is legtöbbször jó jegyeket kaptam.

A második hét vége felé azután végre a „csoda” megtörtént. Ezúttal mesterem leültetett szemközt magával, és ismertette a képzésemre kialakított tervét.

Többek között elmondta, hogy ezentúl be fog vonni engem is az ő munkájába. Először csak apró részmunkákat kell majd elvégeznem, majd ezt követően kezdődik meg az a képzési korszak, melyet egy roppant fontos munkamenet, a  reszelés fog dominálni. Az ő szavaival élve ezalatt az idő alatt „orrvérzésig fogok reszelni”.

A szerszámkészítő életében ugyanis a reszelésnek központi, meghatározó szerepe van. A képzés során a tanulónak el kell sajátítani, hogy reszeléssel kellően egyenletes, sima felületet, tudjon kialakítani. Továbbá képes legyen a felületükkel érintkező és mozgó munkadarabok pontos egymáshoz illesztésének kialakítására.

Ezen felül a szerszámkészítőnek, aki ennél a szövetkezetnél dolgozik olyan munkafolyamatokat, mint a gyalulás, fűrészelés, marás, edzés is el kell tudni végezni. Ennek figyelembe vételével a szerszámkészítő tanuló az említett társ-munkafolyamatok területén is kap képzést.

Végezetül pedig e szavakkal fejezte be mondandóját:

– Látod Izsó fiam, mennyi mindent meg kell tanulnod? Aztán jól felkösd ám a gatyád!

A következő napokban ténylegesen is éreztem a változásokat. A gyakorlati képzésem az alapoktól indult el, olyan egyszerű műveletek helyes elvégzésének begyakorlását foglalta magába, mint a fúrás, fűrészelés, menetvágás, egyszerű mérések elvégzése stb.

Már ekkor látszott mennyire ügyetlen vagyok, és ez a későbbiekben még nyilvánvalóbbá vált. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy görcsösen igyekeztem őket kijavítani és ez még tovább rontott a helyzetemen.

Amikor például a fúrás gyakorlására került sor, már a közepes átmérőjű fúrók alkalmazásánál előfordult, hogy gyengén, erőtlenül fogtam le azt a munkadarabot, melyet ki kellett fúrni és a fúró beragadt a furatba. Az erős forgás és hagytam volna tovább forogni, utánakaptam és próbáltam megállítani. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a képződött forgó éles forgács alaposan összevagdosta a kezem. Mesterem látva ezt, gyorsan lekapcsolta a gépet, így sikerült megakadályozni, hogy komolyabb baleset legyen belőle.

További esetek során egyre jobban látszódott mennyire alkalmatlan vagyok erre a pályára. Kudarcaim nagyban hozzájárultak az amúgy is gyenge önbizalmam további gyengítéséhez.

Életem során felmerülő nagy kérdések egyike először inaséveim alatt, és talán pontosan ez utóbbi eset kapcsán fogalmazódott meg először:

Küzdeni vagy feladni a küzdelmet, és meghátrálni?

Iszonyú nehéz eldönteni melyik út követése a helyes döntés. Ha erőn felül küzdök, és egyszer végül mégis elérem a célt, ez ugyan lehet siker, de az is lehet, hogy kesernyés lesz az íze annyi energiát, erőt áldoztam érte.

A másik utat választva mondhatom magamnak, hogy észszerű volt a döntésem, olyan nagy árat kellett volna fizetni a sikerért, hogy ez nem érte volna meg. Igen ám, de itt meg feltehetném magamnak azt a második kérdést: Hé, hát meg sem próbálod?

 

Ettől kezdve a továbbiakban mesterem terve szerint haladtunk. A semmittevés valóban megszűnt, apró munkákat végeztem, megtanultam a fűrész- és gyalugép kezelését. Néhány hét így telt el, majd elkövetkezett a beigért ismerkedés a RESZELÉSSEL. Ez olyan fontos egy szerszámkészítő életében, hogy muszáj csupa nagybetűvel leírni.

Azon a reggelen, a reggelit követően mesterem odaintett magához, belenyúlt a fiókjába és elővett onnan több reszelőt, majd magyarázni kezdett.

– Látod, hányféle reszelő áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy megmunkáljunk egy felületet, úgy ahogy a rajzon pontosan meg van jelölve? Nézd, vannak itt különféle alakúak: lapos reszelők, háromszög- és négyszög alakúak, ezek meg itt félkör és kör fomájúak. Amott, azok a kicsik, a tűreszelők. Tudni kell, hogy mikor mire kell használni őket. Lassanként majd sor kerül mindegyikre, fokozatosan meg fogod ismerni őket egytől egyig. Mielőtt azonban sorra vennénk őket, beszélni kell azokról az eszközökről, melyeket segédeszközként ellenőrzésre használunk. Látod? Itt vannak: a derékszög, az élvonalzó, a subler, ott látod a hézagmérő lemezkészletet.

A subler szó hallatára felkaptam a fejem, melyet ő is észrevett, megállt egy kissé, és elmondta, hogy ők, régi ívású szerszámkészítők még továbbra is a németből átvett elnevezéseket használják. Így a pontozó helyett a kirnert, a tolómérő helyett a sublert, vagy a derékszög helyett a vinklit.

Ezeket az eszközöket már a reszelési folyamat közben is használjuk. A cél mindég az, hogy a munkadarabot megfelelő méretre reszeljük, mégpedig úgy, hogy az oldalai egyenes felületűek legyenek. A derékszöggel tudjuk ellenőrizni, hogy az egymásra merőleges oldalak tényleg 90 fokot zárnak-e be egymáshoz képest.

A következő eszköz, amit most a kezemben tartok az élvonalzó. Három oldalának mindegyike egy éllel kifelé fordított háromszöget formál. Ellenőrzés során ráhelyezzük a megreszelt felületre, és szemrevételezéssel megállapíthatjuk, hogy a felület egyenes-e vagy sem.

Ezek után térjünk vissza azokra a reszelőkre, melyeket majd először fogsz használni. Az első ez a nagy durva fogazatú nagyoló, vagy előreszelő. Ezt akkor kell majd használnod ha több millimétert kell reszelni a megmunkálandó felületről. Láthatod, a fogazata sokkal durvább, mint ezé a kisebb reszelőé. A kisebbet finomreszelőnek, vagy símító reszelőnek nevezik, ezzel már óvatosabban reszelsz majd, mert kisebb igazításokat, símításokat kell vele végezni.

Nos, egyelőre ennyit az elméletből, itt megállhatunk, és most térjünk rá a gyakorlatra. Megmutatom, hogy kell fogni a reszelőt és hogyan kell mozgatni.

– Figyelj jól! Ugye az egészet ott kezded, hogy a munkadarabot befogod a satuba, jól megszorítod, majd ezután fogod a reszelőt, ráhelyezed a reszelendő felületre, így. Figyelsz? Most a reszelőt megfogom a markolatánál fogva a jobb kezemben. Ráteszem a felületre, és balkezemet kinyújtom, lefelé fordított tenyeremet a reszelő végére helyezem és lefelé nyomom. Ez az alapállás. Innen a reszelőt egyenletesen lefelé nyomva előre tolom, majd visszafelé húzom. Ezzel elvégeztem a reszelési mozdulatot, melynek egyenletes ismételgetése nyomán tudom elérni a megfelelő méretű, és megfelelően egyenletes sima felületet. Előszőr valószínűleg akadozni fog a mozgatása, és nem is lesz egyenletes. Gyakorolni kell addig, amíg már „érzed” a reszelő mozgásának egyenletességét,  tudod helyesen tartani,  egyidejűleg helyesen és egyenletesen mozgatni.

Hosszú mondandóját befejezve befogott a satumba egy kocka alakú rozsdás vasdarabot, kezembe adta a nagyoló reszelőt, és kiadta a munkát elkezdő jelszót:

– Hajrá, Izsó fiam, kezdheted! Kitartás és türelem!

Ezzel elindultam azon a hosszú és eléggé gyötrelmes úton, aminek végén, ha nehezen is, de elértem a kitűzött célt: megtanultam szép egyenletesen sima felületet reszelni.

Ekkorra már akárhogy is tettem az élvonalzót a megreszelt felületre ellenőrzésképpen, majd ezt követően hunyorított szemmel megvizsgáltam a vonalzó éle és a felület közötti vékony rés alatt átszűrődő fényt, az szemmel láthatóan mindenütt egyenlő vastagságú volt.

Na de elérni idáig, ezt még egyszer ki kell hangsúlyozni, nem ment egyik napról a másikra, és a gyakorlások hosszú során a tenyeremen keletkezett sok vízhólyagot talán nem is tudnám összeszámolni. A mondás „Vér verejték árán…” megszerzett tudás a szó valódi értelmében is igen találó volt és a gyakorlatban is esetemben megállta a helyét.

A másnapi munka reggel úgy kezdődött, hogy miután lenyeltem az utolsó falatot is és ezzel befejeztem a reggelimet, fogtam az előző napi rozsdás vasdarabot, befogtam a két satupofa közé, és jól megszorítottam, hogy erősen legyen lerögzítve.

Próbáltam ugyanúgy tartani a reszelőt, ahogy azt mesteremtől láttam, és ahogy ő elmagyarázta a helyes tartást és mozgatást, ez akkor még nem ment. Toláskor és húzáskor a reszelőt nem tudtam stabilan, azonos szögben tartani, ezért a reszelő „táncolt” a felületen. Ennek az lett a látható eredménye, hogy a reszelt felület púpos lett. Ellenőrzéskor, amikor Józsi mester rátette az élvonalzót a  munkadarabra és megvizsgálta , hogy mit mutat alatta a kis résen át látható fénysugár megjegyezte:

– Hú, Tónikám ez még nem az igazi! Majd mivel nagyon szellemesnek kívánta magát mutatni még hozzáfűzte: – Hohó, vigyázat, itt nagyon óvatosnak kell lenni, mert ha ráteszem az élvonalzót az elgörbül- ezt hallván a többi segéd felnevetett. Mesterem meg elégedetten nyugtázta, hogy mondása, mellyel azt akarta kifejezni, hogy nagyon púpos, egyenetlen a reszelt felület, elérte a kívánt hatást. Én meg csak ott álltam irulva-pirulva szégyenemben.

A napok, majd a hetek teltek, de nagy változást nem hoztak. A fő elfoglaltságot a reszelés gyakorlása jelentette. Természetesen a mindennapi rám háruló kötelességeket: bevásárlást, műhelytakarítást, télen begyújtást továbbra is el kellett végeznem, továbbá időnkénti eseti feladatok kissé segítettek kiszabadulni a mókuskerékből.

A gyakorló munka közben összezárva a három segéddel, akaratlanul is figyeltem és hallgattam őket és lassanként, mint embert, és mint szakembert is módom volt megismerni őket.

Amikor odakerültem a szövetkezethez, már tizennyolc éves is elmúltam, nagykorú voltam. Ennek fényében a megszólításban, a társalgásban a magázás-tegezés használata elég érdekesen alakult ki.

Főleg az elején, de a kétéves inasidő alatt a segédek nem az életkoromat tekintették meghatározó szempontnak, hanem az alárendeltségi viszonyt, az inas állapotomat. Ezért aztán számukra természetes volt, hogy ők tegeztek engem, tőlem viszont elvárták a magázást. Ezt az időszakot ez a furcsa egyenlőtlen viszonyulás jellemezte.  Egyébként korábban az ilyen viszony meghatározására ismeretes volt egy szó, ezt hívták ”csendőrpertunak”.

Ez alól egy kivétel volt. Az egyik segéd már a kezdetektől fogva magázott.

Amikor szakmunkás lettem, ez azt jelentette a többiek számára, hogy én is a társadalmi hierarchia velük azonos fokára kerültem. Ez már önmagában is azt hozta volna magával, hogy a tegezés immár engem is megillet, de ezt tovább erősítette a szövetkezeti dolgozók körében kialakult szokásjog is, valamint azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy ekkor már majdnem 21 éves, fiatal felnőtt lettem.

A négy szerszámkészítő, három segéd és egy mester, akikkel egy műhelyben dolgoztam, későbbi kollégáim, részben hasonló, részben nagyon eltérő tulajdonságokkal rendelkeztek. Közülük csak egyikük volt kőbányai lakos. Nem is nagyon értettem, hogy a többiek hogy találhatták meg ezt a kis, ismeretlen szövetkezetet. Lajos, aki a szakma mestere volt, naponta vonattal ingázott a Pest melléki Monorról, ketten elég messze a város másik feléből jártak be dolgozni.

Bemutatásukat mesteremmel X Józseffel, nekem „Józsi bá”-val kezdem, mivel ő volt a hivatalos tanítóm, és mivel az illendőség is ezt kívánja.

Józsi bá, a későbbi Jóska, Pestlőrincen lakott, és nem sokkal a szövetkezet megalakulása után már itt dolgozott. Kinézetre magas, erős testalkatú, kissé pocakodásnak induló férfi, fiatalabb korában tehetséges futballista, az ebédidő alatt szervezett nagy futballcsaták egyik fő résztvevője volt. Érettségije ugyan nem volt, de meglehetősen széles alátókörű és tájékozottságú valaki volti, eléggé olvasott is, beszélgetések során szinte minden témához hozzá tudott szólni, természetesen a labdarúgás területén mutatott nagy hozzáértést.

Eléggé hangulatai által vezérelt valaki volt, és ezek a változások nagyon láthatóak voltak külsején és viselkedésében. Az aznapi hangulatát elsősorban otthonról hozta magával, és ez befolyásolta egész napi viselkedését. Rossz hangulata esetén, magába fordulva szótlanul dolgozott, és ez engem is nagymértékben érintett, mert ilyenkor egyáltalán nem törődött velem.

Házasember volt, hallomásból tudom, hogy csinos felesége volt, de nem éltek jól. Jóskának viszonya volt egy Sára nevű, a szövetkezetnél dolgozó középkorú, teljesen átlagos, mondhatni semmitmondó külsejű nővel. Nem is értette senki mit látott Sárában jobbat, szebbet a feleségénél.

Történt egyszer, amikor éppen válságba került Sárával is a viszonya, nagyon el volt keseredve, aznap még szótlanabbnak mutatkozott. Én, mint a legtöbb fiatal nagy zenekedvelő voltam és nemcsak hallgattam  zenét, hanem az új magnómmal ha tehettem újabb és újabb slágerekre vadásztam, és sok felvett számom is volt.

A kérdéses napon, hogy ne legyen olyan unalmas az aznapi reszelési gyakorlat bevittem a magnómat a műhelybe, és napközben hallgattam a felvett számokat. A többiek nem kifogásolták, hogy szól a zene munka közben, csupán néhány általuk „vadnak” tartott szám lejátszása alatt megkértek, hogy csavarjam le a hangerőt. Amikor felhangzott az ECHO együttes akkoriban népszerű „Gondolsz-e majd rám” című érzelmes, egy kapcsolati szakítás hatását érzékletesen előadott száma, Jóska felkapta a fejét, odajött a magnómhoz, lehajolt hozzá a magas ember, hogy jobban hallja a kiszűrődő dallamokat, arcát a két kezébe temette, és könnyezve hallgatta míg véget nem ért a szám. Ekkor megállította a magnót és megkért, hogy játsszam le még egyszer, majd ezután még egyszer. A többiek némán, szánakozva nézték hangtalan szenvedését, de a végén Lajos nem állhatta meg és megkérdezte tőle:

– Józsikám miért szenvedsz ennyire? A feleséged százszor szebb, mint Sára.

Jóska meg elcsukló hangon válaszolta:

– Lajoskám te ezt nem értheted, Sára olyan bablevest tud csinálni, hogy azt nem lehet elfelejteni.

Mi meg csak összenéztünk e különös válasz hallatán, mert egyáltalán nem ilyen válaszra számítottunk, habár azt hozzá kell tenni, hogy egyikünknek sem volt még alkalma megkóstolni, és megállapítani milyen az íze a Sára által főzött bablevesnek. Én magam, meg ekkor győződtem meg a mondás igazáról, miszerint „ Az asszony a férfit a gyomrán keresztül tudja megfogni”.

Sárán kívül Jóskának (ezentúl így fogom őt hívni) volt egy másik gyengéje is: az alkohol. Igen, ő is azok táborába tartozott, akik nem vetették meg a szeszes italt. Ő még nem volt menthetetlen, de egyre inkább ez irányba tartott. A fizetésnapok neki is, meg többeknek is a veszély lehetőségét hordozták magukban. E napokon a zsebekben lapuló havi fizetés tudata nagy csáberővel bírt, nagy volt a kisértés, hogy a szomjas torkok ne maradjanak szárazon.

Erre a lehetőség ott volt szinte karnyújtásnyira, melyet a szemközti park melletti szabadtéri kocsma kínált. A bejárati ajtó két oldalán még valamikor régen reklámtáblákat helyeztek el. A feliratok már erősen megkoptak, helyenként foszladoztak, olvasni már nehezen lehetett őket. Egy szó még kivehető volt:  Étterem. Az ezt olvasónak nevethetnékje támadt, akkora volt a kontraszt a kocsma tényleges állapota és a hivalkodóan magát étteremnek nevező felirat között. A valaha szebb napokat látó étterem az idő előrehaladtával közönséges kocsmává züllött le. Egykori nevét is elvesztette, a törzsvendégei új nevén „ Spicc”nek hívták. A szó arra volt célzás, hogy a kocsma két utca kereszteződési pontján, azok sarkán állt.

A kocsma forgalma fizetésnapokon kiugróan megemelkedett, melyet a szövetkezet ilyenkor csillapíthatatlan szomjúságot érző dolgozói látogatásának köszönhetett.

Jóska maga is a törzsvendégek közé tartozott és én már előre tudtam, hogy ezeken a kritikus napokon nem számíthatok arra, hogy tanítómesterem velem foglalkozzon. A kocsma látogatottsága nem szünetelt a két fizetésnap közti időszakban sem.

Jóska esetében ez időszak alatt két dolog határozta meg, hogy hányszor keresi fel a kocsmát: egyrészről az eléggé hullámzóan változó hangulata, másrészről az a tény, hogy maradt e még elköltendő pénze. Előfordult, hogy pénzhiány esetén nem riadt vissza attól sem, hogy tőlem, az inasától kérjen kölcsön. Én meg igyekeztem, sokszor erőn felül is, hogy pénzt kölcsönözzek neki. Ez a dolog addig rendben is volt, míg a kölcsön nagysága már elég tetemesre nem nőtt, és a visszafizetés ideje viszont egyre csak tolódott. A többieknek is tudomása volt arról, hogy Jóska már elég jelentős összeggel tartozik nekem, és sajnáltak, hogy mesterem kihasználja azt, hogy ő az oktatóm, én pedig a tanítványa vagyok.

Amikor egy újabb fizetésnap következett el ők is lesték vajon ez alkalommal megkapom-e végre a pénzem. Újabb és újabb fizetésnap múlt el, de nem történt semmi, míg végül elérkezett az osztalék kifizetés napja.

Az osztalék a szövetkezeti tagok éves, egyszeri extra jövedelmét jelentette, melyet minden évben akkor fizettek nekik, ha az illető év gazdálkodása nyereséges volt. Az osztalék összege általában fél-három negyedévi havibér nagyságának felelt meg, ami elég jelentős összegnek számított akkoriban.

Az osztalékfizetés nem egyszerűen pénzosztási esemény, hanem az év fénypontjaként egy valóságos ünnepség keretei között zajlott le. Mivel ennek lebonyolítására a szövetkezetnél nem volt megfelelő helység, erre az alkalomra általában egy kultúrház nagy előadótermét bérelték ki arra a délutánra és estére. Ünnepélyes beszédek előzték meg magát a pénz kifizetését, melyet már türelmetlenül vártak a tagok.

Erre az alkalomra illendő volt az esemény rangjának megfelelő ruhában megjelenni. Még azok is ünneplőben jelentek meg, akiket egyébként más alkalmakkor jóformán csak munkaruhában lehetett látni. Ők reggel már otthon, még munkába indulás előtt munkaruhába bújtak, és az oda és haza utazás alatt a járműveken is munkaruhában utaztak. Ezen a napon, amikor felvették az ünneplő ruhát esetlenül feszengtek a szokatlan öltözékben.

Ők voltak, akik a leginkább várták, hogy végre a markukban érezhessék a pénzt, és máris azon morfondíroztak, hogy tudnának kiosonni a teremből, hogy meg se álljanak az első kocsmáig. Szinte biztos volt, hogy e napon a kérdéses kocsma rekord napi bevételt ér el, melyben központi szerepe volt az ide betévedt szomjas szövetkezeti tagoknak. Gyakran a kis kocsmai kitérőt, szégyenszemre a ritkán viselt ünneplő ruha bánta, mivel viselőjük meglehetősen kalandos körülmények között, viszontagságos úton került csak haza, úgy, hogy annak bármely részletéről is tudatában lett volna.

Folytatva a történetet mesterem adósságáról, a szerszámkészítő urak, későbbi kollégáim szívét valami irántam érzett nagy együttérzés töltötte meg. Mindenáron segíteni akartak a kiszolgáltatott helyzetben levő inasnak, hogy valami úton-módon ráébresszék mesteremet, hogy most eljött a lehetőség arra, hogy visszafizetve a kölcsönkért összeget, megszabaduljon adósságától.

Az est fénypontja természetesen az osztalék kiosztása volt. Ez úgy történt, hogy a terem egyik felében két asztalt állítottak fel, az asztalokon egy–egy nagyméretű papírdobozban az előre kiszámolt pénz nevekkel ellátott borítékok mélyén várta, hogy jövendő tulajdonosai kezébe kerüljön.

A pénz felvételéhez sorba kellett állni. Már ekkor feltűnt ki a legszomjasabb, mert ők voltak a legfürgébbek a sorban állásnál. Az „önkéntes segítőim” úgy irányítottak a sorban, hogy ugyan a másik asztalnál, de ugyanabban az időben érjek oda a pénz felvételéhez, mint Jóska, a mesterem. Ehhez a félénk, bátortalan inas útját terelni kellett, nyomtak, húztak a siker érdekében. Határozott fellépésüknek köszönhetően egyszerre fordultunk vissza az asztaloktól, de Jóska vagy nem vett észre, vagy nem akart észrevenni, és már-már elhaladt előttem. Ezt látván, hogy az eddigi sikeresnek igérkező akció az utolsó döntő pillanatban ne fulladjon kudarcba Feri, egyikük a jóakaróim közül hátulról jókorát taszított rajtam. A taszítás erejétől elterültem a földön, de estemben magammal rántottam mesteremet is. A nagydarab ember velem együtt terült el látványosan a többiek szeme előtt, és ekkor valami megszállhatta őt, mert meg sem szidott ügyetlenségem miatt, sőt kezét nyújtva felsegített és csak halkan ennyit szólt:

– Tónikám, gyere csak egy kicsit félre! – Ezután kinyitotta a pénzes borítékot és megkérdezte, hogy pontosan mennyivel is tartozik, majd utána szótlanul leszámolta a kezembe a pénzt és ezt motyogta:

– Köszönöm, és ne haragudj a késedelemért! – majd gyorsan elsietett.

Én meg ott álltam, a szívem hevesen dobogott az izgalomtól, de egyben örültem, és megkönnyebbülve éreztem magam, ugyanakkor valami ismeretlen erő arra kényszerített, hogy hátra nézzek. Erre megfordultam, és azt láttam, hogy az egyik oszlop mögül három szempár figyel, tekintetükben elégedettség tükröződött, mintha csak azt kívánták volna mondani: sikerült.

A mesterem, X József bemutatása után másodikként Lajossal, a szerszámkészítő mesterrel szeretném az olvasót megismertetni. Emlékeztetésképpen, Lajos, teljes nevén B. Lajos nem egyszerű szakmunkás volt, hanem miután eredményes mestervizsgát tett, és szerszámkészítő mester oklevelet szerzett, jogosult lett a szerszámkészítő mester cím viselésére.

Külsejét tekintve középtermetű, normál testalkatú, rövid fekete hajú és fekete szemű férfi volt, még innen a negyvenen.

Röviden jellemezve az örök vidám, szakbarbár, elégedett, és „vidéki”jelzőkkel lehetne leginkább összességében megragadni tulajdonságait.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Szürke, hideg téli reggeleken ő volt az egyetlen közülünk, aki vidáman fütyörészve kezdte a munkát és a jókedv napközben sem hagyta őt el. Szeretett tréfálkozni is, bár tréfái gyakran nem tudtak nevetést kicsalni, helyenként otrombák is voltak.

Kiváló szakember volt, szerszámkészítő mester szakképesítési fokozattal egyedül ő rendelkezett a többi szerszámkészítő közül. Szakmájáért élt halt, és szerencsés embernek mondhatta magát, mivel nemcsak szerette szakmáját, de ez volt a hobbija is egyben. Ugyanakkor más dolog nem kötötte le figyelmét, gondolatai állandóan a szakma körül forogtak, joggal ráillett a szakbarbár jelző.

Szaktudásával elismerést váltott ki kollégái részéről, hozzáértését senki nem vitatta, a legbonyolultabb munkákat ő kapta, egy-egy megoldandó probléma estén őt keresték meg. E kiváló tulajdonságai ellenére mégis valami hibázott nála, és gyakran a kapott elismerésbe valamiféle lenézés is keveredett, amikor kimondva, kimondatlanul csak olyan „vidékinek” tekintették.

A korábbiakban már említettem, hogy Lajos vidékről, egy kisvárosból járt be naponta dolgozni. A vidéki jelzőt azonban nem ezért kapta, bár volt összefüggés a kettő között. A vidéki szó egy bizonyos ember típust írt le. Volt a szónak egy pejoratív, negatív minősítést jelentő, lenézést kifejező értelme, amely valami tudáshiányt, hozzá nem értést hordozott magában. Amikor beszélgetések, vagy viták során Lajos nem nyilvánított, vagy nem tudott véleményt nyilvánítani, a többiek szeme jelentőségteljesen villant össze, mintha csak azt mondták volna: Hát persze, ő csak egy vidéki.

Ezen túlmenően a „vidékiség” kategóriája, a vidékinek titulált emberek egész lényére kiterjedt olyan területeket érintve, mint például a külső megjelenés, öltözködési- magatartásbeli kultúra, műveltség, életvitel stb.

Lajos, ellentétben azzal, ahogy szakmáját szenvedélyesen szerette, amelynek élettere a város, Kőbánya, volt közömbös maradt számára. Reggel bejött, munka után közvetlenül haza ment, a környezet nem hatott rá. Ez még addig érthető is volt, hogy Kőbánya tényleg nem büszkélkedhetett különleges látnivalókkal, és egyhangú szürke házai vonzerő híján voltak. Másfelől viszont a szürke, jellegtelen előváros egyben Budapest, a főváros részét is jelentette. A főváros vele ellentétben számos látnivalóival, szórakozási és egyéb lehetőségeinek kínálatával, színes forgatagával mágnesként vonzotta már abban az időben is a belföldiek és külföldiek sokaságát. Figyelembe véve, hogy ha valaki szinte karnyújtásnyi távolságban a város szívétől egyáltalán nem kíváncsi mindezekre, és nem él a kínált lehetőségekkel, az bizony elég furcsa, de legalább is elgondolkodtató.

Valószínűleg Lajos számára ez túl nagy, túl zajos volt, túl sok embert, idegesítő rohanást és ismeretlen ingoványos területet jelentett. A sikeres, magabiztos ember itt bizonytalannak, aprónak, gyengének és kiszolgáltatottnak érezhette magát. Számomra ez a magatartás nehezen volt érthető, mert én vele ellentétben, ha tehettem munka után villamosra ültem, irány a belváros, és élveztem, habzsoltam az igazi városi lüktető életet. Igen, akkor én a szintén vidéken élő fiatalember, magamat már egyre jobban városinak éreztem, Lajost pedig a többiekhez hasonlóan magam is vidékinek gondoltam.

Ami kettőnk viszonyát illette, az igen korrekt, mondhatni jó volt. Lajos soha nem akart megalázni, nem éreztette velem szemben, hogy ő a felettem álló mester, én csupán inas vagyok. A többiek közül szintén ő volt az egyedüli, aki megadva a tiszteletet az inasnak is, magázott tanulóéveim alatt. Ugyanakkor, amikor már én is szakmunkás lettem, ő a szokásjoggal ellentétben nem ajánlotta fel a tegezés lehetőségét.

Fiatal, még kezdő, tapasztalatlan szakmunkásként elsősorban hozzá fordultam segítségért, tanácsért, és ő mindig igen segítőkész volt velem szemben. Korábbi mesteremről úgymond leváltam, és a továbbiakban őt tekintettem mentoromnak. Érdekes viszont, hogy a sok benne rejlő és értékelendő jó tulajdonsága mellett sem tudtam emberileg közel kerülni hozzá. Volt, a már említetteken túlmenően, valami megfoghatatlan a magatartásában, a viselkedésében, ami számomra idegen, furcsa,, olykor taszító volt, és ez a percepció láthatatlan falat emelt kettőnk közé.

A harmadik szerszámkészítő, aki szintén bemutatásra vár K. Sándor, a legfiatalabb a többiek között, még a harmincat sem töltötte be. Korban ő állt a legközelebb hozzám a maga huszonnyolc évével, de a gyakorlatban ezt nem lehetett elmondani a köztünk lévő viszonyról. Valahogy annyira különböztünk egymástól, hogy ez eleve kizárt egy közelebbi kapcsolat kialakulását.

Sanyi később került a megszokott gárdába, és valahogy nehezen fogadták be. Ő mindenáron el akarta fogadtatni magát, és minden képességét bevetette ennek érdekében, de számomra a módszerei nagyon ellentétesek voltak az én elveimmel. Ez a sok igyekezet, hízelgés oda vezetett, hogy valódi énjét nem is tudtuk megismerni, és ha a társalgás során Sanyi neve került szóba, kollégái kézlegyintés kiséretében csak így minősítették őt : „ Ja, igen Sanyi, az a látszatember…”

Sok esetben a nagy igyekezete, erőlködése inkább ellentétes hatást váltott ki. Nem tetszett az sem, hogy mindenben hozzáértőnek képzelte és mutatta magát, és nagyhangú határozottságot mutatott ott is, ahol később kiderült, hogy mögötte nem volt semmi tartalom. Igazi sikerorientált valaki volt, sőt talán a törtető jelző még inkább hitelesebben fejezné ki, hogy valójában milyen mozgatórugó állt tettei hátterében.

 

Elérkeztem a negyedik szerszámkészítő segéd, G. Ferenc bemutatásához, de mielőtt ebbe belevágnék, egy nagy levegőt kell vennem, mert szükségem lesz rá, hogy elfogulatlanul, érzelemmentesen tudjak róla írni.

Vagy talán éppen ellenkezőleg, akkor járok el helyesen, ha úgy idézem fel az emlékeket, hogy eközben nem zárom ki az érzelmeket, mert csak így sikerülhet hitelesen előhívni őket, úgy ahogy azok megtörténtek?

Némi meggondolás után az utóbbi módszer alkalmazása mellett döntöttem.

Azt tudom, hogy egy ambivalens tulajdonságokat magában hordozó, bonyolult karakterű emberről van szó személyében, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rám, és aki érzelmileg a legközelebb került hozzám. Ez az oka annak, hogy nem könnyű írni róla, de megpróbálom.

Feri testalkatában mesteremhez Jóskához hasonlóan testes, jól megtermett, korban negyvenes középkorú, kék szemű férfi volt, meglehetősen nagy, jellegzetes orral. Emiatt „Tokosnak” hívták. Az elnevezés arra kívánt utalni, hogy ez az orr méreténél fogva már egy külön kis tokot igényelt, ha gazdája éppen nem használta.

Feri eredetileg kőbányai lakos volt, itt született, gyermek- és ifjúkorát is itt töltötte. Házasságkötése után került át Új-Lipótvárosba .

Származását tekintve egy sváb nemzetiségű többgyermekes családban született. Eredeti családi neve egy kimondhatatlan G betűvel kezdődő név volt, melyet később magyarosított. Nevéhez kapcsolódott egy saját maga által terjesztett, és több mint valószínűleg saját maga által is kitalált történet, melyet szeretett gyakran előadni. A történet katonai szolgálat alatti emléket idéz fel, mely szerint a kiképző őrmesternek az első névsorolvasáskor, amikor az ő nevére került a sor beletört a nyelve vezeték nevének kiejtésébe. Mivel többszöri próbálkozás után sem tudta kimondani helyesen a németes hangzású nevet, ezért ott, abban a pillanatban az általa hirtelen kreált „G betűs katona” megszólítást használva vágta ki magát szorult helyzetéből. A történet szerint a kétéves sorkatonai szolgálat teljes időtartama alatt továbbra is megmaradt megszólításakor a kreált G betűs katona név használata, melynek hihetősége a legenyhébb fogalmazás szerint is erősen megkérdőjelezhető.

Ez a kis történet az egyik gyöngyszem azoknak az önfényező, nagyot mondó anekdotáknak a sorából, melyeket Feri gyakran szeretett mesélni ivócimborák társaságában. Természetesen a pozitív főhős minden esetben saját maga a mesélő, a mi kis kőbányai Háry Jánosunk volt.

A nagyotmondás, mint egyik fő jellemvonása gyakran párosult a nagy hangon történő előadásmóddal. Társalgások során már messziről meg lehetett ismerni jellegzetes hangját, amely túlharsogva a többieket élesen kivált a nagy hangzavarból.

Feri abból a szempontból nem lógott ki a sorból, hogy ő is barátja volt az alkoholnak, de a mérsékeltebb iszákosok közé tartozott, még nem volt teljesen elveszett. Az ő esetében felesége pozitív szerepe döntő fontosságú volt, hogy férjét sikerült megállítani a lejtőn. Gyakran hallani olyan párkapcsolati viszonyokról, ahol a feleség dominanciája érvényesül ellentmondva a közismert megállapításnak, miszerint „ a férfi az erősebbik nem”. Az ő házasságukban is ez a kivétel volt a jellemző. A kalapot egyértelműen a felesége viselte és Feri igyekezett megfelelni a párja által támasztott kivánalmaknak. Lényegét tekintve kettős szerepet játszott , a külvilágnak  erőskezűnek és meghatározónak, otthon viszont  alárendeltnek és engedelmesnek mutatta magát.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Akiknek megadatott igen érdekes és tanulságos volt látni, hogy a magabiztos, nagyhangú férfi miként változott át engedelmes, alázatos férfiúvá.

Közöttünk, a műhelyben Feri híres volt arról is, hogy előszeretettel használt válogatott trágár kifejezéseket, ha megszólalt. E szokása kapcsán egyik alkalommal igen csak megtréfálták, bár számára ez nem tréfát, hanem kellemetlen, kínos percek átélését jelentette.

Az eset úgy történt, hogy egyik nap Feri beteget jelentett és otthon maradt. A műhelyben Jóska kitalálta, hogy meg kellene őt tréfálni. Rövid tanácskozás után megszületett a terv, és a gondolatot tett követte. Jóska felhívta őt otthon telefonon, de előtte kihangosította a készüléket, hogy a többiek is hallják a beszélgetést. Az, hogy miként zajlott le a beszélgetés akkor lenne hatásos, ha azt pontosan szó szerint idézve úgy írnám le, ahogy akkor ott trágár kifejezésektől bőségesen megfűszerezve elhangzott.

Természetesen ezt nem tehetem, és a párbeszédes formát is elhagyva próbálom elmesélni a lényeget annak a tudatában, hogy így sajnos éppen a sava-borsát fogja elveszíteni a történet.

A tréfa akkor sikerülhetett, ha Feri felesége a beszélgetés ideje alatt éppen  ott tartózkodik férje közelében, és mivel a siker kétesélyes volt, a kollégák a műhelyben még inkább feszült várakozással  hegyezték fülüket.

A kezdet jól alakult, ahogy a beszélgetés elkezdődött hamar kiderült, hogy a feleség tényleg a közelben van és tanúja a társalgásnak.

Jóska a megbeszélt terv szerint jó hangosan, hogy kiszűrődjön a kagylóból mindjárt az elején az üdvözlésnél egy éktelen nagy trágár kifejezés használatával kezdte mondandóját. A sajátos üdvözlésre Feri reakciója az volt, hogy próbált úgy tenni mintha nem ezt, hanem egy normális hangú üdvözlést hallott volna, és ő is normális hangon válaszolt. Na, Jóska ezt hallván rátett még egy lapáttal és egy újabb még kacifántosabb kifejezést használva megkérdezte tőle, hogy mi van vele, talán komolyan beteg hogy ilyen tőle szokatlan modoros stílusban válaszol neki. Feri meg csak hebegett-habogott, és szeretett volna már túl lenni a kínos beszélgetésen, annál is inkább, mert mint később megtudtuk, felesége igencsak kikerekedett szemekkel nézte férje egyre jobban kivörösödő arcát, és izzadságcseppektől gyöngyöző homlokát. A beszélgetést azonban Jóska megpróbálta még tovább elhúzni hasonló stílusban.

Később Feri saját maga mesélte el, hogyan próbált normálisan válaszolni a trágárabbnál trágárabb kérdésekre, és hogy felesége megbotránkozó tekintetét látva hogy próbálta erősen a fülére szorítani a telefonkagylót hogy szinte már a keze is belefájdult. A beszélgetés végén felesége kérdésére nem merte bevallani, hogy kollégája volt a hívó fél és kénytelen volt valami képtelen hazugságot felelni neki. Felesége persze tudta, hogy nem mond igazat, de nem gyötörte további kérdésekkel látva, hogy szegény férjét mennyire megviselte a furcsa beszélgetés.

Másnap reggel a várakozással ellentétben Feri csendesen, nyugodtan lépett be a műhelybe. Szótlanul ült a helyén mindaddig, míg a többiek is beérkeztek, majd ekkor felállt, és belekezdett az előző napi hívást megköszönni hivatott beszédbe. A beszéd valójában egy, a trágár kifejezések tárházát felvonultató, és azokat mesterien fonatba fűzött hosszú, ékes tiráda volt, hogy ezt hallván még a legundorítóbb stílusban beszélő utolsó kocsis is mind a tíz ujját megnyalta volna elismeréseképpen.

Korábban akaratlanul is összehasonlítottam Jóska és Feri külső megjelenését, ezúttal tudatosan vonok párhuzamot Jóska  és Feri általános műveltsége, olvasottsága, tájékozottsága között. A vizsgálat végére egyértelműen minden területen Jóska fölényét lehet megállapitani. Ez a fölény jórészt az eltérő családi  háttérrel magyarázható.

Feri már induláskor hátránnyal indult, a szerény jövedelmű család elvesztette a családfőt, melynek következtében anyagi helyzetük még tovább romlott, az anyának kettős szerepet kellett vállalni, egyszerre kellett érző szívű, oltalmazó anyának és erélyes hangú, keménykezű apának lenni.

A cseperedő fiúk bekerülve a kőbányai külvárosi bandák sajátos, olykor kegyetlen világába itt kapták neveltetésük alapjait, jellemük itt formálódott, ahol a testi erő, az erőszak, a nagyotmondás szerepe meghatározó erővel bírt.

Az ötvenes években megszilárdult kommunista hatalom nevelési és kultúrális ideológiája alapelvei alapvető ellentmondásban voltak e külvárosi bandák világával és szellemével, és a hatalom megindította a számára károsnak itélt világ és eszmék elleni küzdelmet.

A nyugati szellem és kultúra terjedése ellen többfrontos harc nyomán láthatatlan fal épült ki.  Mindezek ellenére a károsnak itélt nyugati elemek átszivárgását teljes egészében nem tudták megakadályozni. A fiatalság életében fontos területeken, a divat, öltözködés, a tánc és a viselkedési normák a hivatalos és mesterségesen kialakított normák mellett megjelentek az ezt a hivatalos világot elvető irányzatok. Megjelentek a „jampik”nak titulált fiatalok                                                                                                                                                                  öltözködésüket a tapadó csőnadrág, a színes nagymintás ing, a vastag gumitalpú cipő viselete a jellegzetes formára befésült haj tiltakozás volt nem csupán a kommunista kultúrális kánon, hanem maga a politikai rendszer ellen is. Ezt persze a hatalom felismerte és éppen ezért indította meg a küzdelmét. Kezdetben a jampi mozgalom csak a külvárosok fiataljai között terjedt, de a tiltás ellenére hamarosan a város belső, központi részeinek konszolidált ifjúságát is meghódította. Az új divat és öltözködés kialakulása mellett párhuzamosan megjelentek, és rohamosan elterjedtek a merőben új, nyugati életérzést képviselő, őrült ritmusú táncok, és ezek együttesen új viselkedési formákat alakítottak ki.

A külvárosi fiatalokra általában jellemző volt, hogy nagy részük nem szerette az iskolát, a tanulást és egy részük a nyolc osztályt is csak nehezen, bukdácsolva végezte el, már ha elvégezte, és nem maradt ki az alapvető oktatásból is.

Feri is e világból került ki , sorsa a többi külvárosi fiataléhoz hasonlóan alakult, bár ő még szerencsésnek, kivételezettnek tudhatta magát, hiszen az általános iskola nyolc osztályát el tudta végezni , majd utána szerszámkészítő tanulóként tudott továbblépni.

E világból hozta nagyotmondását, nagyhangúságát és a trágár stílusú beszédét.

Amikor először megismertem őt, nem találtam szimpatikusnak, sőt még riasztott is stílusa.  A későbbiek során változott az őt megítélő véleményem.  Megértettem a hátteret, amely ilyenné formálta őt, másrészt sikerült közelebb kerülni hozzá, és akármilyen furcsán is hangzik e között a két teljesen ellentétes alkatú ember, közte és köztem, kölcsönös szimpátia alakult ki.

Ö felnézett rám, mert nekem megadatott, hogy tanulhattam, hogy leérettségizhettem. Gyakorta mondta nekem különféle esetek kapcsán.

Izsó fiam te tanult ember vagy … ezt, vagy azt tedd, így vagy úgy viselkedj

vagy máskor:

Izsókám hát neked érettségid van….

Meglehet, hogy mást is értékelt bennem, nem tudom, az előbbit saját magától hallottam.

Én pedig, a magam részéről értékeltem a magabiztosságát, a határozottságát, írígyeltem a nagyhangúságát, élveztem nagyot mondó történeteit, még ha tudva tudtam, hogy ezek valóságalapja édes kevés. Röviden, egyszerűen lehengerelt egész lényével, ahogy megnyilvánult az egyes esetekben.

Azt persze hamar észrevettem milyen alapvető hiányosságai vannak tanulást, alapműveltséget illetően, de valahogy ezeket is el tudtam fogadni. Ezekben, de még trágár beszédében is valamiféle különös báj rejtőzött. Nem lehetett elitélni, vagy lenézni emiatt őt, mert mindig az volt az érzésem, hogy ezek az egyébként normális megitélés szerint elvárhatóan elitélendő dolgok csak mázként tapadtak rá. úgy viselte őket, mint valami jelmezt, mely mögül egy kissé állandóan kikacsintva adta tudtára az őt egy kicsit is jobban ismerő számára, hogy ez valójában nem ő.

Igazi énjét ezalatt kell keresni, és csak a hozzáértő kiváltságosok privilégiuma az, hogy ne csak nézzék ezt a mindent takaró külsőt, de mögötte lássák  a rejtőzködő, esendő érzőszívű embert. Mindeközben a műhelyben az élet nem állt meg, ahogy a hetek, majd hónapok múltak a tanulási folyamat és a gyakorlás a már megszokott módon és keretek között folytatódott, és lassanként minden munkafolyamatot megismertem.

A reszelés már egész jól ment, már az illesztéses reszelésen is túl voltam. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy mesterem már dicsért is teljesítményem miatt. Akadtak azért még bosszantó hiányosságok és némely területen nem sikerült fejlődést mutatni, sőt volt számos eset, ahol már szakmunkásként kellett szégyenkeznem ügyetlenségem , vagy hozzá nem értésem miatt. Roppant kellemetlenül éreztem magam, példáúl, amikor egy fúrót kellett volna megköszörülni de ez sehogy se ment. Tartottam ugyan a fúrót a köszörűgép csiszolókorongja alá, de nem tudtam úgy forgatni azt, hogy annak kicsorbult élé helyreálljon. Amikor legközelebb sor került a megköszörült fúró használatára, a művelet megkezdése pillanatában kiderült, hogy a köszörülés sikeres vagy sikertelen volt. Ugyanis ha elég éles volt a fúró, akkor akadály nélkül, könnyedén haladt előre egyre mélyebben az anyagban. Ekkor azt lehetett érezni, hogy az anyag szinte húzza magába a szerszámot, azaz harap a fúró.                                                                                                                                                                                                                                                                                                      Ellenkező esetben, vagyis életlen fúró esetén, az nyikorogva tehetetlenül forgott az anyagban, anélkül, hogy forgácsot emelt volna ki a furatból.

Sokszor, ha más megoldás nem adódott, megkértem valakit, hogy segítsen.

Így, akár idegen segítséggel meg tudtam ugyan oldani a feladatok elvégzését,  de mindig elégedetlenség ízével a számban tudtam csak folytatni a munkát arra gondolván, hogy ez így nem természetes, és változtatni kellene rajta a jövőben.

Mindeközben, az idő meg csak könyörtelenül haladt előre és előre.

Egyszer aztán elérkezett az oly régóta várt nap is, amikor minden inasnak, így nekem is, számot kellet adni tudásáról, pontosabban fogalmazva elérkezett a vizsgaidőszak.

Ez azt jelentette, hogy a számonkérés több napig tartott. Az egyik nap volt a gyakorlati vizsga, a másik két nap alatt az elméleti tantárgyakból kellett a vizsgázónak bizonyítani, hogy elég érett és megszerzett tudása alkalmassá teszi őt az önálló munkavégzésre.

Az elméleti vizsga első napján írásban kellet olyan feladatokat megoldani, melyek a tanultak széles spektrumát fogták át, majd az ezt követő második napon ehhez hasonlóan, de szóban kellet bizonyságot adni a két év alatt leadott anyag megfelelő szintű elsajátításáról.

A gyakorlati vizsgán kisebb problémák adódtak és elég lassan is dolgoztam, így befejezni nem tudtam a munkát, de azért megfeleltem a követelményeknek és 3. osztályzatot kaptam.

Az elméleti vizsga írásbeli és szóbeli részét is eredményesen teljesítettem, mindkét vizsgámra 5. osztályzatot adtak.

Az összesített vizsgabizonyítványomat, amely egyben a Szerszámkészítő Szakmunkás Bizonyítvány is volt 1968.júniusában kaptam kézhez ünnepélyes keretek között a Szakmunkásképző Intézetben, 4.jó osztályzat összminősítéssel.

Tehát, HURRÁ SZERSZÁMKÉSZÍTŐ SZAKMUNKÁS LETTEM!

Ezután elkövetkezett életem egyik legboldogabb nyara. Tanulói jogviszonyom ekkor megszűnt, de még ezen a jogon egyhavi szabadság járt, amit egy további hónappal toldottam meg, úgy, hogy erre az időre fizetés nélküli szabadságot vettem ki.

Ahogy általában a jó dolgok szoktak történni, vagyis, hogy gyorsan elmúlnak, ez az én esetemben sem történt másképpen.

A hosszúra nyúlt, és kellemes nyári szabadság után szeptemberben tértem vissza a szövetkezethez már új minőségemben, szakmunkásként, hétköznapi nevén segédként dolgozni, de ez már egy másik történet.

 

Epilógus

 

Itt ért véget a két évet felölelő történet, amely megkísérelte felidézni                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                         szakképzésem, hétköznapi nyelven inasságom fontosabb epizódjait.

 

Írás közben feltámadt bennem a vágy, hogy meglátogassam az egykori szövetkezet épületét. Nem tagadom, szívem hevesen dobogott már akkor, amikor a távolban megláttam a régi környezetet. Ahogy még közelebb értem, szemem félig lehunytam és így közeledtem az épülethez. Mikor már egész közel voltam megálltam, kinyitottam a szemem és óvatosan körülnéztem, arra vigyázva, hogy magára az épületre még ne nézzek rá.

A közeli park, a tér innenső oldalán, a kis utca semmit sem változott, tökéletesen úgy nézett ki, mint 55 éve, 1968-ban. Az utca házai is a régiek voltak, és akkor lassan és óvatosan tekintetemet a két régi megviselt ház által közrefogott épület felé irányítottam, ahol a szövetkezet hajdani bejárata volt a nehéz tölgyfaajtóval..

De, ó jaj, nem akartam hinni a szememnek, a régi épület helyén a környezetbe egyáltalán nem beleillően egy modern háromemeletes új épület nézett velem gúnyosan farkasszemet. EGYEDÜL EZT, ÉS PONTOSAN EZT AZ ÉPÜLETET ROMBOLTÁK LE, és helyébe építették ezt a szörnyűséget.

És hogy mi történt az itt dolgozókkal? Kis nyomozás után megtudtam, hogy az elbeszélésben említettek egy kivétellel már eltávoztak az élők sorából.

Azóta, Zoli az esztergályos gépe üresen forog már valahol fent, többé nem kell titkolnia milyen szomjas, és ha kedve kerekedik angyalok viszik neki az isteni nedűt.

Ernő bácsi is megpihenhet, többé nem kell sürögni-forognia, titokban másokat megfigyelni.

Sanyi bácsi, a fizikus nagy tiszteletet vívott ki magának odafönt is, igaz, hogy vadonatúj modern szabású angol szövetből készült kifogástalan galamb-szürke öltönye méltán hozzájárult ehhez a sikerhez.

Béla, az egykori technikus egy neves kutatóintézet megbecsült kutatójaként, hagyta itt e földön társait és most az angyalok közlekedését szolgáló találmánya megvalósításán morfondirozik.

És az én kedves hajdani szerszámkészítő kollégáim közül már csak az egyikük, G. Sanyi van az élők sorában, tőle tudom a többiekkel történteket is, miszerint

Jóska, egykori mesterem végleg szakított Sárával, eleinte még bántotta a szakítás és a Gondolsz-e majd rám című Echo együttes által előadott számot már rongyosra hallgatta, de miután felesége titokban megtanult ugyanolyan jó ízű bablevest főzni, mint Sára. Jóska visszament hozzá és még hosszú                                                                                  boldog éveket töltöttek együtt míg egyik éjszaka, éppen az  ágyában aludt, amikor angyalok repültek be szobájába és felvitték őt a mennyekbe, ahol csatlakozott Bélához és Zolihoz és most szombatonként nagy kártyacsatákat vívnak az angyalok csapatával.

Lajos,miután kilépett a szövetkezetből, maszekként folytatta szeretett foglalkozását szülővárosában. Az ott létesített kis műhelyből az évek során nagy, európai ismeretségre szert tevő cég vált, itt főigazgatóként dolgozott, de nem érezte jól magát ebben a szerepkörben. Egyik nap, amint gondterhelten ment át az úttesten egy autó elütötte és felment ama égi országba, csatlakozott Jóskához és ketten készítik az égiek által igényelt szerszámokat.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Feri, ő szintén itt hagyta e sárgolyót és fent, a központi Angyalokat Kiszolgáló Könyvtár szorgalmas látogatója, nagy igyekezetében , hogy pótolja földi hiányosságait már három értékes oklevél büszke tulajdonosa,mely oklevelek igazolják, hogy az angyali tudományok     doktori fokozatát is megszerezte. Ezekkel a sikerekkel azonban nem elégedett meg és az ANGYALI TUDOMÁNYEGYETEM tanáraként  A szép tiszta beszédstílus névvel önálló szeminárium keretében oktatja szép beszédre az angyalokat,,

Azt is,hallottam, hogy a hajdani szerszámkészitő műhely egykori tagjai odafent  egy pohár angyalnedű elfogyasztása mellett időnként összejönnek egy-egy kellemes, meleg hangú beszélgetésre. Ilyenkor felidéződnek a régi emlékek, sőt azt is hallottam, hogy néha még az én nevem is szóba kerül…

és hohó!

várjunk egy kicsit!

 

Ott amögött az alacsonyan szálló felhő mögül most mintha egy alak látszódna… igen, most már világosan kivehető, az a valaki nem más mint Feri, ő az aki felém int, valamit mondani akar, de szavait elviszi a szél, de most hogy megfordult a szél tisztán hallom amit felém kiált:

– HA- hó, Izsó fiam, gyere téged várunk, már csak te hiányzol és együtt lesz a nagy csapat..

Az égen most a különös alakú felhő  lassan továbbvonul a templomtorony fölött.  A felhő alakja határozottan úgy néz ki, mintha két alak hátasló gyanánt meglovagolná. Amikor már tisztes távolban haladt még tovább, olybá tűnt, mintha egy kéz kinyúlt volna belőle, és egy kézmozdulattal búcsút intett volna a lenti földi világnak.