A levél

Timon bácsi sietős léptekkel igyekezett a posta felé. Dél felé járt az idő. Ilyenkor már ritka volt az ügyfél a postán. Még egyszer az órájára pillantott, miközben levegő után kapkodva szaporázta meg lépteit. Kezében egy agyontömött fekete bőrtáska éktelenkedett.

Alig telt el tíz perc és a meggyötört Timon bácsi, sugárzó arccal lépett ki a hivatal ajtaján, vállán a lesoványodott bőrtáskával. Az ajtóban búcsút intett a postáskisasszonynak, aki a kijáratig kísérte a megtört bácsit és hosszan utánanézett az egyenes utcán. Majd egy nagy sóhajjal engedte útjára az elmúlt néhány percet, mintha élete legnehezebb munkáját kapta volna. Aztán utat engedve néma könnycseppjeinek a faliórára pillantott. Ekkor megszólalt a harang. Dél volt. S a postaajtó nyikorogva csukódott, majd fordult a kulcs a zárban, s egy billegő tábla adta hírül: ebédszünet

-Visó, húzzál le Peti bá’hoz a portára!-rontott be a 104-be Szakony Gergely végzős gépészmérnök hallgató. Akiben- modorát leszámítva- minden megvolt, hogy pár hét múlva kikerülve a munka világába kifogástalanul megállja a helyét.

Visó Tamás pedig legjobb barátjára hallgatva szó nélkül ballagott le a kollégiumi portára. Tudta, hogy megint az apja irt. Timon bácsi, aki hetente egy-két levelet küldött, mindenben támogatta fiát, de ő maga sosem volt hajlandó arra, hogy megismerje az internet világát. Amikor Tamás felvetette, hogy vegyenek neki egy (okos)telefont, egyszerűbb volna egy messenger üzenetet váltani, vagy csak odacsörögni, vagy felvenni, mindig azt a választ kapta: a levél is ott van 2 nap alatt, aztán abba egy kis költőpénzt is tudok küldeni. Igy hát maradtak a kézzel irt girbegurba sorok, a precízen összehajtott levélpapírok, melybe néha egy-egy komolyabb összegű bankjegy utazott Hosszúváraljától Budapestig.

Tamás minden levelet azonnal felbontott. Jobban szerette egymagában olvasni az apja sorait még a földszinti pihenőben. Ott fent a srácok úgysem értenék.

Igy teltek a hetek. A nappalok lassan meghosszabbodtak, egybefolyt a hétvége a hétköznapokkal, s az éjjeli lámpák is szolgálatba álltak az géprajzok, sikeres szakdolgozatok érdekében. Ahogy a napok fogytak, a kollégium egyre csendesebb lett. A jókedv eltűnt. a fiúk napi kimozdulása a konyha és a szoba közé korlátozódott.

Mindeközben a tavaszt lassan felváltotta a nyár, s egyre nehezebb volt a négy fal között raboskodni és koncentrálni, miközben az alsóbb évesek estig a pályán rúgták a bőrt.

A nagy visszaszámlálás közepette is Tamás minden héten kétszer megírta a válaszleveleit az apjának. Néha csak kötelességtudatból, olyakor viszont őszinte érdeklődésből, vagy éppen elkeseredve az előtte álló kihívások miatt. Levélírás közben gyakran volt dühös az apjára. Eszébe jutott, hogy milyen fafej…mennyivel könnyebb volna dobni egy üzenetet, vagy felhívni. S neki se menne az ideje azzal, hogy a postára szaladgál. A nagy felindulások aztán mindig nyomtalan elmúltak. Két hónapja nem ment haza és már hiányzott neki Hosszúváralja. Ezen saját maga is megdöbbent. Hiszen három éve nem szeretett hazajárni, amióta az anyja meghalt. Azóta semmi sem volt a régi. Minden olyan üres volt. Ő maga is belátta, hogy jobb volt neki itt a srácokkal, s gondolta a diploma után úgyis hazamegy majd hosszabb időre. Ezt a gondolatot az apja is csak erősítette benne, mert minden levelében csak marasztalta.

Igy ment ez június végéig. Amikor is elérkezett az a nap, amely öt éven át csak távolnak tűnő elérhetetlen álom volt. Az államvizsga napja. Visó és Szakony öltönyben jelentek meg aznap reggel a B épület 212 terme előtt. Az utolsó, ám legfontosabb megmérettetés következett. Súlyos verejtékes június délelőtt volt. A hangos nevetéseket inkább a feszültség szülte, mintsem a felhőtlen jókedv.

Abba igazán senki nem gondolta bele, hogy mi lesz holnap. Csak ezen legyünk túl-hányszor sóhajtották ezt a mondatok a folyosón álló fiatalemberek, akik már nem azok a pattanásos gimnazisták voltak, akik öt éve.

S hogy miként is telt az a nap, azt nehéz megmondani. De elékezett az este, s az izzadságszagú B 212 ajtaját is kulcsra zártak. Este aztán a fiúk kiengedték a gőzt. Hajnalig tartó sörszagú jókedv járta be a folyosókat.

Másnap csütörtök volt, s már dél körül járt az idő, mire a friss diplomás mérnökeink keskeny szemekkel és tompa fejfájással előkóvályogták a szobákból. Olyan volt, mintha az a nap nem is lett volna. Aztán elérkezett a péntek, amikor is felmerült a kérdés: akkor most hogyan tovább? A többség készült haza, hogy kiszellőztesse a fejét és egy kicsit ússzon a családi dicsfényben.

A 104-be kopogás törte meg a csendes készülődést.

-Visó Tamás! Peti bá’ keres, menj le!- hadarta egy pattanásos fiú az ajtóban állva.

Visó már épp útrakész volt, igy egy grimaszt vágva indult a portára, ahol Peti bácsi várta az apja levelével. A fiú szokás szerint ott lent végigolvasta a sorokat. Ebbe végre valami aktualitás is került-gondolta. Az apja gratulált a sikeres államvizsgához. De honnan tudja, hogy sikerült-gondolkodott-hiszen még meg se írtam neki. De ezen a kérdésen hamar túllendült, mert hosszú  sorokban kifejtette, hogy ő tudta előre és mennyire büszke rá. Egészen biztos, hogy az anyja is büszke odafent…Visónak itt elszorult a szíve egy pillanatra. Igyekezett hamar tovább olvasni a  levelet, mely egyéb tekintetben csak a szokásos sablon volt: itthon minden rendben, szép a nyár. A faluban olykor érdeklődnek utánad. De semmi új. Több hete nagyjából ugyanezeket írja az apja. Igaz, hogy Hosszúváralja nem egy világváros, de azért….

-Visó Tamáshoz jöttünk-szólt határozottan egy idegen férfihang.

A nevét hallva összerezzent a fiú, s figyelmét az épp választ adó Peti bácsira szegezte. Tekintetük egy pillanatra találkozott, mielőtt a férfi megszólalt volna.

A rendőregyenruhás férfi a fiúhoz lépett, majd gyorsan végigmérte, aztán hivatalos hangon, rezzenéstelen arccal sorolta, hogy mély sajnálattal közli, de az édesapja Visó Timon, négy nappal ezelőtt súlyos betegség következtében elhunyt a kórházban. Mivel más hozzátartozóját nem találnak, a fiúnak kell döntenie a további……

E szavak hallatán Tamás elméjébe éles fájdalom hasított. Fájdalmasan levegő után kapott, miközben megfordult vele a tér.

-Az nem lehet!-szinte könyörögte e szavakat.

Aztán a levélhez kapott, melyen a tegnap előtti dátum állt. Majd hangos zokogásba tört ki és lerogyott a fotelba. A levél a földre hullt, melyre akaratlanul is egy pillantást vetett. Ekkor hasított belé a gondolat: hát ezért volt. Megírt előre mindent, hogy végigcsináljam…

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...