Érted

Háromsaroknyira állok meg az óvodától. Késésben vagyok, de nem parkolok a kapu elé. Jólesik a késő tavasz melege az arcomon, hát gyalog megyek. Elsietek egy kertes ház előtt, az udvarról árad a virágillat.

A járdát fellocsolták, nyitott félcipőmre felverődik a poros víz. Átfut a fejemen, hogy lerúgom, és mezítláb megyek tovább. De nem veszem le, nem illik. Körbenézek, mintha valaki a gondolatért is elítélhetne.

Amióta a nevelőszülőktől hazahoztuk a fiunkat, minden sarkon rosszalló tekinteteket látok. Rettegek, nehogy valamit elszúrjak, és alkalmatlan anyának nyilvánítsanak a Gyermekvédelmi Központnál.

Morzsolgatom a táskám pántját, izzad a tenyerem. Belépek az óvoda kapuján, felkészülök. Tudom, mit várhatok a fiamtól. Elutasítást, ordítást, szemrehányó tekintetet. Ha szerencsém van, csak közli, hogy utál. Rosszabb napjain a rúgásokat is ki kell védenem.

Lassan lépkedek a csoportszoba felé. Az ajtó nyitva, hangos csivitelés fogad. Egy kislány meglát, kiszalad elém.

– Boti ma megharapta Karinát!

Árulkodós. Szó nélkül ellépek mellette, és benézek a csoportba. Boti egy autót tologat a szőnyegen. Barna tincsei a szemébe hullanak, nem néz fel, elmerült a játékban.

Az óvónő észrevesz, odajön.

– Ma nem volt jó napja.

– Bántott valakit? – A hangom erőtlen, kissé reszket.

– Karinát. A karján ott a foga nyoma. Nem jó ez így.

– Próbálok beszélni vele.

– Itt sajnos az nem elég. Sok a gond vele.

– Mindent megteszek, amit tudok.

Bólint, és bekiabál Botinak. A fiam felemeli a fejét. Zöldes szeme, ami a mi családunkban senkinél nem fordul elő, dacosan villan rám. Lassan feláll, elindul felém, majd megáll, és a szemembe nézve feldönt egy széket. Az óvónő odalép, és felállítja, nem szól semmit. Elönt a szégyen.

Boti kijön, megsimogatom a fejét. Elhúzódik, és leül a szekrénye elé. Még csak hároméves, de már egyedül öltözik, összepakolja a hátizsákját, elteszi a váltócipőjét. Nem engedi, hogy segítsek, csendben állok felette.

Amikor kilépünk, felém fordul.

– Andris azt mondta, nem kellettem az anyukámnak. És hogy ti is el fogtok dobni.

Ég az arcom, forrósodik a nyakam. Ökölbe szorul a kezem, remegek a dühtől. Legszívesebben azonnal visszarohannék Andrishoz, de előbb a fiamat akarom megnyugtatni.

Letérdelek elé. Egy anyuka épp jön a gyerekéért, kikerül minket. Megfogom Boti kezét. Nem rántja el, de ökölbe szorítja. Nagy levegőt veszek, hogy megnyugodjak.

– Kicsikém! Nagy butaság, amit Andris mondott! Apával nagyon vágytunk rá, hogy legyen egy kisfiunk, és amikor megtudtuk, hogy téged hozhatunk haza, mi voltunk a legboldogabbak. Nagyon hálásak vagyunk érted, és már két hónapja végtelenül szeretünk! Amióta megláttunk.

– Kata mama is mondta, hogy szeret. És Hanna mama is. És biztos az igazi anyukám is szeretett, mégis elhagyott. Te is el fogsz hagyni.

– Dehogy, dehogy, édesem! – Magamhoz akarom ölelni, kétségbeesetten próbálom megfogni, de kisiklik a karomból. Tekintetében fájdalmat és csalódottságot látok. Lehajtom a fejemet.

Haragszom a szülőanyjára, aki otthagyta a kórházban. Haragszom az első befogadó anyjára, aki visszatáncolt az örökbefogadástól. Haragszom a nevelőanyjára, aki nem építette ki benne az ősbizalmat, és belesulykolta, hogy rossz. De legfőképpen magamra, hogy azt hittem, az idei anyák napján már könnyes szemmel hallgathatom, ahogy verset mond nekem. És végre anyának érezhetem magam.

***

Az új anyukámmal hazaérünk. Lerúgom a cipőmet, és nem teszem a helyére. A hátizsákomból kiveszem a kisrókám, amit még Kata mamától kaptam. A hátizsákot ledobom anya lába elé. Felszaladok a lépcsőn, be a szobámba. Nem érem fel a kilincset, nyitva hagyom az ajtót. Kata mamára gondolok. Hiányzik, szeretnék inkább vele lenni. Sokszor mondta, hogy rossz vagyok, és már várja, hogy valaki elvigyen. De este mindig betakart, és azt mondta, azért még szeret.

Az új anyukám mindennap elmondja, mennyire szeret. Meg az új apukám is.

Leülök az autós szőnyegre, az arcomat Rókicához nyomom. Ma megint rossz voltam, megharaptam Karinát. De csak azért, mert azt mondta, hogy az új anyukám is el fog hagyni. Andris is ezt mondta. Őt nem haraptam meg, mert sokkal nagyobb nálam. Sokat piszkálnak a csoportban, Molli néni meg nem szól rájuk. Anya sem véd meg. Nem megy be a gyerekekhez, hogy ne mondjanak nekem ilyen csúnyákat.

Amúgy aranyos velem. Nem szid meg, nem kiabál. Még akkor is csak megsimogatta a hajamat, amikor kikentem a vécéből a kakimat a falra. Meg amikor ledobtam a makarónit, és minden paradicsomos lett. Meg amikor filctollal összefirkáltam a cipőjét. Vártam, mikor mondja, hogy visszavisz Kata mamához. Mikor hagy el. De csak annyit mondott, hogy ezért most szomorú, és kért, többé ne tegyek ilyet.

Félek attól, hogy nem szeret senki. Szeretnék egy anyukát, aki megvéd a gonosz gyerekektől és aki velem marad örökre.

Odaülök a kisasztalomhoz. Rajzolni kezdek. Házikót, és mellé kisfiút. Barnára színezem a fejét. Odarajzolok egy nénit is, hosszú vonalak a haja. Nem lett szép. Mindegy, úgyis kidobom.

Ma verset tanultunk az oviban, de én nem mondom el anyának. Lehet, hogy anyák napján már nem is leszek itt. Molli néni azt mondta, két hét múlva lesz, addig legyek jó.

Bárcsak maradhatnék. Bárcsak ez az anya velem maradna örökre. Bárcsak megvédene, és akkor tudnám, hogy szeret. Bárcsak elmondhatnám neki a versemet.

***

Harmadszor vasalom át az apró fehér inget. Egyetlen gyűrődés sincsen rajta, mégis folytatom. Azt akarom, hogy tökéletes legyen holnapra. Talán, ha Boti látja, mennyire precízen vasalom ki a ruháját, jobban elfogad. Hülyeség, tudom. A tenyerembe temetem az arcomat.

Felkészítettek az örökbefogadási tanfolyamon, hogy kétéves kor felett küzdelmes a beillesztés az új családba. Mégis reménykedtem, hogy szerencsénk lesz. Hogy ha mindent megteszek a gyerekért, majd nem lázad.

Igyekszem türelmes lenni. Két napja sem ordítottam vele, amikor szétszaggatta a könyvemet, és a lapjait bedugdosta a málnabokor mellé. Nem tudom, hogy tud ilyen kreatív kínzásokat kitalálni, de minden napra jut valami. De a tekintetében minden csínynél ott a riadtság.

– Megyünk a játszótérre? – kérdezi Boti. Nem vettem észre, hogy kijött a szobájából. Amióta hazahoztam az oviból, ki sem dugta az orrát. Ma fakockával dobott fejbe egy kisfiút, mert azt mondta, kakaszínű a bőre. Legszívesebben megráztam volna azt a kis rohadékot, de nem tehettem. Nem védhettem meg a fiamat, ez az óvónő dolga lett volna. Rettegtem, milyen értékelést írna rólam az óvónő a gyermekvédelmiseknek, ha nekiállnék harciaskodni egy másik gyerekkel. Még a végén elveszik Botit.

– Mehetünk! – Nyújtom a kezemet, de nem fogja meg, csak elmegy a cipőjéért. Szótlanul ballagok utána.

A játszótéren hintázik, de nem engedi, hogy lökjem. Csúszdázik, de nem akarja, hogy elkapjam. Homokozik, de nem hagyja, hogy kiássam a várárkot. Végig ott vagyok a közelben, ha bármikor szívesen játszana velem, szólhat. Remélem, ezt ő is tudja. Bárcsak tudná, mennyire szeretem. Bárcsak tudná, bármit megtennék érte. Bárcsak én tudnám, mivel éreztethetném ezt vele.

Elmélyülten rakosgatja a kavicsokat a homokvár mellé. Utat épít. Nézem, mennyire bele tud merülni a játékba. Ilyenkor talán ki tudja zárni dühös gondolatait.

Egy fiú lép a homokozó mellé. Ismerős az arca. Az érzékeim kiélesednek. Várok.

– Ronda a várad! – közli a gyerek. Teszek egy lépést felé. Boti fel sem néz.

– Hülye vagy – folytatja a fiú. Tudom már: Andris. Még egy lépés. Boti ránéz, de nem szól.

– Az anyád el fog hagyni, senkinek sem kellesz. – Boti emeli a kezét, egy nagyobb kő van nála. Odaugrok. Megragadom Andris karját, és elrántom onnan. Szorosan fogom, a körmeim beleválynak a karjába. Felkiált, de nem eresztem. A szemem sarkából látom a szüleit. A játszótér végében ordítanak egymással. Nem törődnek a gyerekükkel. Én viszont törődöm az enyémmel!

– Hogy mersz ilyet mondani a fiamnak? – sziszegem Andrisnak. – Miből gondolod, hogy te jobb vagy nála?

– Ő egy barna kaka! – mondja a gyerek. Lehajolok hozzá, és a másik kezemmel megfogom az arcát. Olyan közel hajolok, hogy szinte összeér az orrunk.

– Ha még egyszer bármi rosszat mondasz Botira, úgy felképellek, hogy hazáig zuhansz! Elég volt belőled! Figyelni foglak! Ott leszek a játszótereken, az óvoda kerítésénél, a csoportszoba ablakánál. Még vécére sem mehetsz el úgy, hogy ne tartanálak szemmel. Ha csak ránézel Botira, azonnal bemegyek, és a többi gyerek előtt foglak megrángatni! Nem hagyom, hogy bántsd, értetted? Szeretem és megvédem. Tiszta szíve van, és nagyon szerethető. Te viszont csak egy gonosz, sunyi kis rohadék vagy, és ha így folytatod, egyetlen barátod sem lesz. Szállj le Botiról, mert nagyon megbánod!

A gyerek sírva fakad. Odébb taszajtom, és hátat fordítok neki.

Ránézek Botira. Mosolyogva ül a homokban.

– Ez jó volt! – közli, majd visszafordul a kavicsaihoz. Elönt a megkönnyebbülés.

***

A harisnyámat az első percben szétszakítja az óvodai kispad. Izzadok, átázott a blúzom. Fogalmam sincs, miért vagyok ennyire ideges. Na és, ha nem mondja el a verset? Na és, ha nem ölel meg? Szomorú leszek, de megértem. Kell még idő neki. Lassan, de haladunk. Ma reggel megengedte, hogy oviba menet megfogjam a kezét. Repesett a szívem! Jövő héttől még messzebb parkolok le, hogy tovább sétálhassunk együtt.

Az óvónő terelgeti a gyerekeket. Vegyes csoport; az iskola előtt állók kerülnek a hátsó sorba, a kisebbek az elsőben toporognak. Boti a szélre kerül.

Masnis kislány kezdi a szavalást, majd mindenki elmondja a maga négysoros versét. Az anyukák sírnak, integetnek, áhítattal nézik a gyerekeiket. Minden gyerek szerepel, majd visszaáll a helyére.

Az én fiam a következő. Molli néni int neki. Alig kapok levegőt.

Boti előre lép, felém néz. Rámosolygok. Nem várakozón, csak elfogadón. Megrázza a fejét. Kifújom a levegőt. Amikor visszalép a sorba, ismét rám néz.

– Semmi baj! Szeretlek! – tátogom neki. A szívemre teszem a kezemet.

– Akkor, kedves szülők, most pedig… – kezdi Molli néni, de ekkor a fiam jelentkezik.

– Igen, Boti?

– Mégis elmondom a versemet – suttogja. Előlép, és belekezd. Négy sor csupán, de elmond vele mindent. Hogy értem teszi. Hogy megértett. Hogy elfogad. Hogy elhiszi. Hogy bízik.

Amikor befejezi, rám mosolyog. Folynak a könnyeim.

Felállok, és odamegyek hozzá.

– Esetleg majd a végén… – próbálkozik Molli néni, de nem figyelek rá. Megölelem a fiamat. És ő visszaölel. Végre anya vagyok!