A tükörtojás

A tükörtojás

Ma is emlékszem azokra a több évtizeddel ezelőtti reggelekre. Volt bennük valami megismételhetetlen érzés: egy megfeszített merevség mögött meghúzódó melegség.

Azokban az időkben igencsak általános dolog volt a felnőttek részéről, hogy a szigorú, tiszteletet megkövetelő énjüket mutatták meg a gyerekek felé, s az érzelmi terület „gyengeségeit”próbálták a saját belső világukban elrejtve tartani. Bizonyára voltak kivételek, de én akkoriban nem igazán találkoztam ezekkel a mosolygós vagy a gyerekével önfeledten hancúrozó emberekkel. A láthatatlan határokon belül a felnőtt, felnőtt volt, a gyerek, gyerek, s ezt a határt senki nem lépte át. Ettől lett az egész kapcsolat annyira kimért és fegyelmezett. De minden önszabályozás ellenére, a gyerekek – a tisztaságuknál fogva – képesek a mesterséges kontroll mögé látni, s a jelekből olvasva megtalálni a szívekbe rejtett szelídséget.

Reggelente nem voltak ölelések vagy örömteli megnyilvánulások az iránt, hogy az új napban üdvözölhetjük egymást. Volt egy halkan kimondott:– Jó reggelt! – és mindenki tette csendben tovább a dolgát. Pedig, akkor is éreztem, s ma már pontosan tudom, hogy ezek az apró örömkinyilvánítások mennyire fontosak és mennyire képesek az egész nap érzelmi komfortérzetét befolyásolni.

Az apám minden reggel tükörtojást sütött a számomra, s ezt tette elém az asztalra reggeliként. Néztem, ahogyan a tűzhely mellett áll, s sokszor szorosan odabújtam volna hozzá, hogy tudja, érezze, milyen sokat jelent nekem. De meg sem moccantam, meg sem szólaltam. Egy gyerekre erőteljes hatást gyakorol mindaz, amit a szülő tár elé tükörként. Egy gyerek nem töri össze ezt a tükörképet. Akkor sem, ha az megijeszti. Csak elraktározza. Mélyen. Észrevétlen beilleszti viselkedési mintaként a tudatába, s ahogy telnek-múlnak az évek, a tükörkép pontos másaként fog majd megnyilvánulni. A legtöbb esetben nem is fogja tudni, hogy mi a viselkedésének a gyökere.  Ha pedig a felnőttkor nehéz történések által felhívja a figyelmét, arra hogy a hordozott minta nem szolgálja a harmonikus érzelmi életet, a változás nagyon mélyreható és nehéz munkát igényel önmagától önmaga felé. De ezt a gyerek az adott pillanatban fel sem méri. Előtte ott áll a férfi, aki számára a példakép, a minden, az apa, akit megtisztel a bizalmával, akitől a támaszt, akitől az értékei megerősítését várja. Aki az élete iránytűje.

Hallgatva sülő tojás sercegését, néztem az apám magas alakját, mosoly nélküli arcát.

• Vajon, mikor ő gyerek volt megkérdezte-e tőle valaki, hogy éhes-e? Volt, aki átölelje? Talán nem is tanulta meg, hogy hogyan öleljen. – gondoltam.

Az apám korán, kisgyerekként elvesztette az édesanyját. Soha nem beszélt róla, de egyszer valamelyik rokon említette, hogy torokgyík vitte el a három apró gyereke mellől.

• Csak ne történjen vele is valamiféle baj és itt lehessen mindig mellettem. – fogalmaztam meg magamban a legfőbb vágyamat és félelmemet.
• Egyél! – mondta szelíden minden alkalommal, amikor elém tette a tányért.
• Siess! Elkésel az iskolából! És iskola után haladjál hazafele!

A tányéron a barnára sült, ropogós szélű tojások, tört piros paprikával megszórva ínycsiklandozóak és gyönyörűek voltak. Mindennél többet jelentett számomra az a rövid idő, amíg készültek. Azok a csendes, távolságtartó, mégis oly egymáshoz közeli percek. Azokban a pillanatokban csak mi ketten léteztünk: én és az apám. Amíg a tojásokat sütötte, csak az enyém volt a szótlan figyelme, s az eltitkolni vágyott, az  íratlan ősi szabályok szerint férfiatlannak ítélt, mégis szívet oltalmazó szeretete.

Több évtized telt el azóta, hogy elkerülve otthonról, már én sütöm a tükörtojást reggeli- vagy vacsoraként.  De akárhogy próbálkozom, akármilyen sok vagy kevés ideig tartom a serpenyőben, nem sikerülnek olyanra, mint azok a régi tükörtojások voltak.  Hiányzik belőlük valami. Valami, ami már nincs, s ami nem helyettesíthető semmivel: az apám.

Author: Czirják Tiborné Móra Gyöngyi

Üdvözöllek. Czirják Tiborné Móra Gyöngyi vagyok. 1962. január 1-én születtem Makón, a hagyma városában. Első gyerekként érkeztem egy földműves családba. Az iskolai tanulmányaimat a helyi Bajza József Általános Iskola, majd a József Attila Gimnázium tanítványaként végeztem. Már az első osztály megkezdése előtt lenyűgözött a betűk, a tollak, ceruzák varázslatos világa. Elvarázsolt a csomagolópapír, a könyvek semmi máshoz nem hasonlítható illata. Magukkal ragadtak a mesék, a szépirodalom csodái. Tiszteletet váltott ki belőlem a mód, ahogyan a költők, írók a szavakkal megfestették, életre keltették a legmélyebb érzéseiket. A szívem szerint újságíró szerettem volna lenni, de mégsem jelentkeztem egyetlen főiskolára sem. Akkor még nem volt elég erős a célorientáltságom, s a kapott külső támogatás is hiányzott. Az érettségi után rövid időn belül férjhez mentem, majd ugyanilyen gyorsan érkeztek a gyerekek, szám szerint három fiú. Ezzel együtt előtérbe került a megélhetés és a napi gondok megoldására való törekvés, a nehézségek, az örömök megélése és háttérbe szorult mindaz, ami a belső hang által meg akart szólalni. Sok év, évtized után végre megszólaltak a mélyben szunnyadó szavak, s életre keltek a verseim. A mottóm: Amikor ráébredsz, hogy milyen értékes ember, lélek vagy és érzed, tenned kell valamit önmagadért, a szűkebb és tágabb világodért, nem az a...