PCSOLINSZKY KITTY
Ki nem ismer, az bőrömbe ne véssen!
Más nő vagyok…
Talán, mert testemen eltérő bőr ragyog.
Hideg ujjlenyomatokat hagyok dolgokon, miket megfogok…
Szívem akkor is az érzelmesség hevében lobog!
Páncélzatot viselek, ezért csillagjegyem hiteles…
Kérdezhetnék, forróságban ő mit keres?
Számára kétlem, hogy bármi lehetne igéretes….
Napsugártól megolvad,
Szinte annyira, hogy könnyeibe belesorvad.
Majd a tél szavával fehér szemfedőt ejt minden hibára.
Ártatlanságot ível ruháról irhára…
Lélegzetvétele a levegőben selyem fátyol.
Elintézhetnénk neki, hogy egy ideig csak fázzon:
Minden évszakban nem esőtől áztam.
Várnom kellett addig, mig testemet nem fedi be érzékeny bőrhártya.”
Egy hajszál választott el, hogy kiabáljam:
Miért utálnak?!
Képtelenség!
Nem tettem semmit, s engem tartanak butának!”
Némácskának neveztek!
Hülyeségnek emlegetett ürességgel megetettek!
Igen, e sorokat szép vörössel tintázom…. Legyen ez, miről haragot mintázol!
Lassan respektálsz? Respektálj!
Vigyázz! Lehet, hogy ezért fegyver jár!
Rettegtél, hitted hűvös kezemről egyszer elenged talán,
Csak, mert ereinek más ritmus a bevált.
Ó, megállj!
Vérem körforgását lüktetőbbé tette, az a tény, mi boldogságomat elfedte.
Gerendákon kerembókál, irányt választ: Kinek a hírneve legyen számára itatótáll
Jelleme nem is oly nagy, szemtől szemben csak tudatlansága vad.
Elálltam az útját: Elég! Nem kell több csúfság!
Koholt vád? Kedvesem, mire merészkedtél az egy törött ág!
Irhám nem lesz pletykákkal telefirkált!
Ugyanis valaki vadászata során keresi az elveszett birkát!
Az én gyapjúmat letépnétek,
Mivel színe árulkodott, van tehetségem.
Megelőzlek, véremet, hol megmetszettél felhasználom,
Gondolataim sorát betűvé formázom.
Köszönöm irhám egyediségét, ez így pompás!
Viszlát! Közös emlékeink végére pont jár!
Author: Pcsolinszky Kitty
„ A művészeted a szívednek a fő része… Ám nem kérheted, hogy azt mindenki megértse!” Köszönöm, hogy alkotója lehetek az Irodalmi Rádiónak, és bemutathatom az én poétikus világomat: „Lehettek szkeptikusok, viszont szerintem az író, esetleg a költő az igazi grácia a színművészetben. Hát nem nagyszerű szemfényvesztés, hogy nevettetünk a komédiával, miközben lelkileg sírunk? S mikor az olvasók szemeinek patakjai apadatlanok a megírt tragédiától, a tollforgatók, olyanok, mint Én, épp szerelmeskednek? De ami valóban piedesztálra emeli a szavak kovácsát, az a következő: Eltitkoltuk az összes összetört, elmerengő darabjainkat, és le is tagadtuk őket. Csakhogy műveinkben visszatükrözzük azokat, úgy téve, a melankóliájuktól nem virrasztottunk át hajnalokat… Mi Bohém Melankolikusok! Művészek! Mi sosem virrasztottunk át értelmetlenül hajnalokat!” Az Irodalmi Rádiónál az alábbi antológiában jelent már meg írásom: Érd el a csillagokat! – Isten Orkesztrája («Rêve Musical») (vers)

3 Responses
„Gondolataim sorát betűvé formázom.
Köszönöm irhám egyediségét, ez így pompás!
Viszlát! Közös emlékeink végére pont jár!”
Remek sorok. Egy önérzetes hölgy így szakít.
Szeretettel: Rita
Köszönöm szépen az elismerő szavakat! Igen, néha meg kell tanulnunk elválni a múlttól.
Szeretettel, Kitty
Kedves Kitty!
Szívesen. Igen, de nem mindegy, hogyan és nekem a Te hogyanod tetszett.
Szeretettel: Rita