Egy nyirfa története
Egy növény, állat vagy ember élete mindíg véges, de sohasem értelmetlen és sohasem múlik el nyomtalanul. Ez a történet is arról szól, hogy az élet önmaga valójában örök.
Volt egyszer egy gyönyörű kert ahol egy magányos öreg tölgyfa éldegélt. A kert tulajdonosa csak arra emlékezett hogy egészen pici gyermek volt, amikor az apja elültett egy nyírfácskát. A felcseperedett fa sok örömet okozott az állatoknak és embereknek egyaránt. Fészeknek adott helyet, termésével élelemforrás volt a környékbeli állatoknak, és az emberek is szivesen megpihentek az árnyékában. Évtizedek teltek-multak el, és a fa sajnos már egyre kevésbé tudta ellátni feladatát. A tulajdonos fölött is eljárt az idő, úgy is mondhatnánk, együtt öregedett a fával. Egy szép nyári napon a gazda es gyermeke- aki egy szőke fiucska volt- egy kisebb teherautóval jelent meg a kertben. A teherautón egy zsenge, fiatal fácska érkezett, és arra várt, hogy új otthonra találjon ebben a nyugalmas környezetben. Előkerült az ásó és néhány órán belül a nyírfácska büszkén feszengett az öreg fa közelében. Természetesen nem túl közel, hiszen a hatalmas tölgyfa beárnyékolta volna a fiatal fácskát akinek nagy szüksége volt a napfényre. A fiatal fiúcska pedig tudni szerette volna, miért is van szükség az új fára.
-Édesapám, eddig az öreg tölgy árnyékában védve voltam és boldogan töltöttem az időmet társaimmal. Miért van szükség egy újra, ami sokáig nem tudja mindazt megadni, amit az öreg tölgy megad.
-Igazad van, most még gyenge és sok gondozásra szorul ez a nyirfácska. Ugyanúgy mint te. Most még te sem tudsz adni, csak kapnod kell. Sok gondozásra és szeretetere van szükséged, de eljön az idő, amikor mindezt visszaadod. Az öreg tölgy ideje már végefelé jár, mint ahogy egyszer az enyém is, de addigra erős leszel és átveszed az én szerepem.
Nem tudni mennyit értett meg a kisfiú az apja szavaiból, de az új fácskát megöntözték és magára hagyták.
A nyirfácska tulajdonképpen még fel sem tudta fogni, hogy hol van. Egy közeli faiskolából kerüt ide, ahol születésétől fogva gondosan ápolták sok-sok más fácskával együtt. Naponta öntözték, gondozták, sőt még beszéltek is hozzá.
-Egyszer majd elvisznek innen. – mondta a faiskola gondozója- Otthonra találsz es te magad is otthont adsz majd másoknak. Madarak, mókusok fészkeit vigyázod majd és árnyekodban enyhülést adsz az embereknek. Sokáig fogsz élni, még azutan is ha kivágnak. Sokmindenné válhatsz, szinte végtelen a sora annak amivel szolgálod majd az embert. Lehetsz bölcső, vagy asztal, szék vagy házikó… de még tűzbe dobva is szolgálod az embert, hiszen meleggé teszed az otthonukat.
A fácska emlékezetébe véste ezeket a szavakat, nem is gondolvan arra, hogy hamarosan újra fogja hallani ugyanezt.
A következő nap már erősebbnek érezte magát és úgy érezte itt az ideje bemutatkozni az öreg tölgyfának, elvégre szomszédok lettek.
-Tisztelettel üdvözlöm! Bár én csak egy napja vagyok itt de úgy gondolom Önnek már jóideje otthona ez a hely.
Eleinte az öreg tölgyfa úgy tünt, mintha tudomást sem venne a fiatal fácska szavairól. Hamarosan azonban megnyújtoztatta öreg, recsegő-ropogó ágait, aztán susogva megszólalt:
-Már idejét sem tudom mikor kerültem ide, csak arra emlékszem, hogy ugyanolyan fiatal voltam mint te. Ugyanúgy egy hatalmas fa állt a szomszédságomban, de egy napon megjelent valaki egy hatalmas fűrésszel és az öreg fa egy nap alatt semmivé vált. Mielőtt kivágták volna, elmondott nekem valamit. Szeretném átadni neked is. A mi életünk nem ér véget azzal hogy felapritják tagjainkat. Amíg faként elünk, terméseinkkel etetjük az embert és az állatokat. Otthont adunk számtalan állatnak, árnyékunkkal enyhülést adunk mindazoknak akik megfáradva és megtikkadva a nap melegétől pihenésre vágynak. Leveleinkkel felfrissitjük a levegőt, ami nélkül emberek és állatok nem tudnának élni De ez nem minden. Számtalan dolgot készithetnek belőlünk az emberek amit akár évszázadokon át is használhatnak majd. És mindegy hogy hol élünk, erdőben, kertben vagy az út mentén, mi ilyen sokat jelentünk a világnak.
– Igen. Ezt már én is hallottam a faiskolában. Azt is tudom, hogy még a tűz sem létezhetne nélkülünk, ami meleget adhat a télen fázó embereknek.
-Akkor már elég sokat tudsz – válaszolt az öreg tölgy- de azt is tudd, hogy türelmesnek kell lenned. Most még gyenge vagy, az ágaid nem elég erősek hogy madárfészket tartsanak. Nem
terem meg semmi az ágaidon egy ideig. Nincs még olyan nagy árnyékod hogy megpihenjenek alattad az emberek és enyhülést kapjanak a nap tűző sugaraitól.
És ezzel az öreg fa elhallgatott. Megigérte a fiatal nyirfa hogy megfogadja az öreg tölgy tanácsát, de eleinte valóban unalmas volt az élet Úgy érezte csak úgy semmittevőként létezik, és elszorult a szive amikor a madarak kikerülték. Hallotta ahogy mondták: “Ez a fa még túl gyenge, nem biztonságos a kicsinyeink számára.” Aztán eljött az idő, amikor egyre több levele elveszítette élénkzöld szinét. Átváltoztak sárgába, barnába, és nem csak ő, hanem az összes környező fával, még az öreg tölggyel is ugyanez történt a vidéken. Később pedig az erősődő szél tépkedte és fosztotta meg leveleitől. Ijedten kérdezte az öreg tölgy barátjától hogy mi is történik vele valójaban.
-Ne aggódj, ezt úgy hívják hogy ősz. A levegő egyre hűvösebbé válik, és amint láttad, a leveleid átváltoznak, gyönyörű szinekben pompáznak. Persze csak egy ideig, aztán elveszíted őket,mire beköszönt a tél. Nem csak te, hanem én is aludni térek és mire a tavasz eljön, új erőre kapva ismét gyönyörű zöld lombkoronát növesztünk. Ez így megy majd amíg élsz es így lesz az idők végezetéig.
Valóban így is lett. Ahogy az idő kezdett fölmelegedni, apró pici rügyek pattantak ki az ágain, aztán kicsinyke virágok boritották el. Hamarosan növekedni kezdtek a rügyecskék es élénkzöld lelevelekké nyújtóztak. Önmagát is nagyobbnak kezdte látni. Nem csak nagyobbá, de erősebbé is vált évről évre. Már a madarak sem repültek el mellette, elég erősnek találták a fészekrakáshoz. Sőt még a mókusok is mókásan kergetőztek egymással a törzsén. A fiúcska a kerti házból pedig vele együtt cseperedett fel, még beszelt is néha hozzá:
-Milyen szép nagy fa lett belőled! Emlékszem, amikor Édesapám elültetett téged. Egy kezemen meg tudtam számolni, hány ágacskád volt. Tudom, nem érted amit mondok, de jó hogy itt vagy. Az öreg tölgy sajnos már nem lesz itt sokaig.
A nyírfa szeretett volna válaszolni, de csak a levelei susogásával tudott beszélni. Az emberek pedig nem erthetik a növények nyelvét.
Nem akarta elvesziteni öreg tölgy barátját aki látszólag még mindíg fennségesen, ugyanolyan zölden tündökölt mint korábban. A fiatalok, legyen az bármilyen élőlény, azonban nem értik meg az idő múlását úgy, mint az öregek. Erősnek, egészségesnek érzik magukat es azt hiszik hogy ez örökké tart.
Egy napon félelmetes dolog történt. Az ég elsötétült, és hatalmas szélvihar rázta meg a környék fáit. Az öreg tölgy ágai recseve-ropogva töredezni és hullani kezdtek. Másnap már majdnem az összes ága a földön hevert. A fiatal nyírfa szerencsés volt. Egészséges, rugalmas ágain nem tett kárt a vihar, néhány levelén kivűl nem veszitett el semmit. Szomorúan látta azonban mi történt öreg barátjával. Hiába szólongatta, az öreg tölgy már nem válaszolt. Még aznap megjelent a fiúcska az édesapjával, aki egy jókora fűrészt tartott a kezében. Mire a nap lenyugodott, a hatalmas fa helyén már csak egy csonk állt, az is alig látszódott ki a földből.
A fiatal nyírfa még elbúcsúzni sem tudott öreg társától, de mégsem volt szomorú. Sohasem tudhatta meg, mi is lett az öreg tölgyből: bölcső, ajtó, asztal, szék, egy csónak vagy netán kerítés egy ház udvarán. Csak akkor fog eltünni a világból, amikor az ember tűzbe dobja az eltört széket, asztalt vagy az összedőlt házikó darabjait, hogy fölmelegitse otthonát. Addigra azonban már korábban szétszóródott magjai életre keltek, és ez igy lesz az idők végezetéig.
Author: Berecz Devlin Éva
1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...