Igazgatói időben (2. rész)
A tanáriban vagyunk. A többiek ülnek és figyelnek rám, előttük üvegpoharak, pezsgő vagy éppen ásványvíz. Tájékoztatom őket a tegnapi képviselőtestületi döntés eredményéről, és illő módon ünnepelünk. A cekket én fizetem. Saját pénzemből vettem az italokat, ideszállítottam őket, előkészítettem a szekrényből a poharakat.
A döntéskor érzett kételyeimről és a szorongásaimról nem beszélek, természetesen. Azt is igyekszem leplezni, hogy milyen kétségbeejtően fásultnak és fáradtnak érzem magam. Csak remélem, hogy ez nem látszik rajtam. Középen állok, az L alakban összeállított tanári asztalsor előtt.
A többiekkel ellentétben látvány vagyok, öltözékem, testtartásom, a bőröm és a körmeim állapota közszemlére téve, és ezután végtelennek tűnő ideig így lesz. Ez a kies valóság. Egyelőre a lelkivilágomra tapadó meghökkenés fogva tart, és határoz meg. Nyomom a szöveget, ami nagyjából el is várható tőlem, a kollégák ezért jöttek ide, mert hallani akarják tőlem, mi volt tegnap este a Kultúrházban. És arról is értesülni szeretnének, frissiben, hogy mit tervezek menten megvalósítani. Ahogy csak innen, a tanáriból bemegyek az igazgatói irodába. Vezetői imázsom máris rontom görcsös megfelelési kényszeremmel, a látványt csócsálják a tanártársak, és latolgatják a várható következményeket. Kevésbé a dumám alapján ítélnek meg, az arcjátékom az érdekes, a szemem sugarának mozgása. Néznek kedvtelve, és máris bekódolják maguknak, mit gondoljanak rólam. Valahol olvastam, hogy a vezetéshez szükséges a vezettek enyhe megvetése is, ugyanakkor a nagyvonalúság velük szemben. Na, ezek nincsenek bennem. Bevillan, hogy akkor bármit is mondhatok, minden támadható, hiszen kimondva a gondolatok is kész tények lesznek. Mindenfélék suhannak át a fejeken. Biztató és kétkedő tekintetek gubója vesz körül. Még a villanyt sem gyújtjuk fel. A tanáriban a szokásos rendetlenség van. Rövid beszédem után a kollégák többsége hazaindul, néhányan szokásukhoz híven nem akarnak mozdulni, sertepertélnek még a tanáriban, rendezik az asztalaikat, pakolnak, de igazából sasolnak, kíváncsiságuk kielégítetlen marad.
Szeretnének még valamit meghallani, elejtett szavakra várnak, sugdolózásokra, egymás véleményét szeretnék jobban kitudakolni. De azért mindenki óvatos, azt is látom. Alig győzöm kivárni őket, indulok a tanári szobából az igazgatói iroda felé. Még nincs a kezemben a kinevezésem, tehát kulcsom sem lehet, utasításokat sem adhatok az igazgatói irodában. Bevallom, ennek örülök, azért bemegyek, biztatóan tekintek az iskolatitkárra és a gazdaságisra. Savanyú B. nincs itt. Fél lábbal már kinn van az iskolából. Fütyül arra, ami itt történik, azt mondta a takarítónőnek, akiről természetesen tudja, hogy az információt továbbadja, hogy ő ebben a bandában többé nem bízik, ő itt már nem akar igazgató lenni, nem is pályázott, mert csalódott az itteni tanári gárdában. Senki nem hisz neki, mindenki úgy véli, hogy megbukott, maradna szívesen, de elvesztette az úgynevezett közbizalmat.
Savanyú B-t nem sajnálja, és nem érti meg senki. Én sem. Azt szeretném, ha eltűnne végre innen, valahol az alvégen távozzon.
Öt évvel ezelőtt, amikor Savanyú B. igazgató lett, akkor az előző igazgató egyik napról a másikra adta be a lemondását. Családi okokra és megromlott lelkiállapotára hivatkozott. Ment a találgatás, ki lesz helyette, de nem pályázott a tantestületből senki. Savanyú B. a Bányavári Zeneiskola hegedű tanára volt. Senki sem gondolta volna róla, hogy vezetői ambíciói vannak. Valószínűleg teledumálták a fejét. A lemondott igazgató és a helyettese. Vállalja el! Neki való. Mindenben segítenek. A zeneiskola úgyis bizonytalan, Bányaváron folyton meg akarják szüntetni a racionalizálás jegyében. Kötélnek állt, általános iskolai tanári gyakorlat hiányában, viszonylag fiatalon. Bátorságát azonban némileg megrendítette a nyár. A múló napok árnyékából közelgő tanévkezdés. A döntés utáni ürességet tartalmazó napok sora.
Author: Horváth Erzsébet
Horváth Erzsébet vagyok. Felváltva élek vidéken és Budapest közelében. Magyar nyelv és irodalom tanárként dolgoztam sokáig. Írásaim közül jó néhány már az 1980-as évek közepén megjelent a Tiszatáj, Mozgó Világ, Új Tükör, Tekintet folyóiratokban. 2015 óta foglalkozom újra írással. Hat évig nem is kerestem a megjelenés újbóli lehetőségét sem, hogy e szándék ne befolyásolhasson a hogyan és mit írni kérdéskörében. Eddig nyolc regénynél tartok, dolgozom a kilencediken. Novellák, regényrészletek jelentek meg tőlem az elmúlt három évben antológiákban, online felületeken. 2022 májusában Love veletek címmel megjelent az első regényem a Holnap Magazin Kiadó gondozásában. Majd 2023 őszén A Hold távolsága szintén. Közérdeklődésre számot tartó a témája és a mondanivalója. Igazán büszke vagyok rá, hogy könyvem kiadását két település; Budakalász és Szentgotthárd város önkormányzata támogatta. Egyszerű vidéki emberekről szól, a rég elporladt kilencszázhatvanas-hetvenes években, és olyan küzdelmekről, ahol a kiszolgáltatott szereplők a viszontagságokat csendben elszenvedik. Egy lányka beszéli el a történet, aki a felnőttek sorsa miatt aggódik, miközben a boldogságról szüntelen álmodozik. Szerelmi szála is van a regénynek, és persze kalandos helyzetek, mindez egy 21. századi felnőtt szemszögéből láttatva. A rossz dolgok ellenére életörömmel bemutatva azt a régi világot. Több jól sikerült könyvbemutatót is tartottam különböző helyeken. 2024 karácsonya előtt idős embereket...
