A táska.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Ültem a szobába, épp a kis póni lovaimmal játszottam, amikor hallottam, hogy veszekednek. Már megint. Csöndbe feláléltam, hogy becsukjam az ajtót, de hirtelen észrevettem a szoba közepén a táskát. És mintha sejtettem volna, hogy ez nem jelent jót. Benne voltak a ruhája és én bepisiltem.
Akkor láttam őt utoljára. A táskában volt mindene.
Szerettem őt, ahogy egy hatéves gyerek szereti az édesapját. Mindig adott puszit este lefekvés előtt.
Itt hagyott vele. Azzal az emberrel, aki bár vér szerint az anyám lett volna mind a hárman tudtuk a családból, hogy alkoholista.
Volt idő, amikor haragudtam rá. Hogy itt hagyott vele. Vele és az itallal.
Nagyjából tizenhat éves voltam, amikor nekem is elegem lett. Ordítozott velem, hogy én is otthagyom őt. Az én táskám is össze volt pakolva. De tudtam nem maradhatok. Elég volt belőle.
Aztán a táska többszőr is ki és be lett csomagolva, sose tudtam sehol sokáig megmaradni. Pedig már kétszer el is jegyeztek én mégis elmentem. Gyáva voltam azt hiszem. Vagy csak féltem? Féltem, hogy ha maradok mégis rá jön, hogy nem vagyok jó és otthagynak? Egyedül a szobában?
Pedig próbálkoztam, tényleg. Volt, hogy nagyon akartam. Szinte már görcsösen.
A vége mindig ugyanaz volt: én és a táska.
A táska addigra már megfakult. Viszont még mindig fért bele ruha. Emlékek viszont nem.
Nem akartam már emlékeket. Oda már más tettem a helyébe.
Talán majd ültettek egy fát és oda teszem.
Addig a táska is jó lesz cipelésre.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
