Az anyajegy

       A hyposzagú folyosó felett neonok búgtak. A várakozás fülledt volt és időtlen.  Némaságot szült a titok, fájdalom, az öröm, és a vágyakozás. Az 1. emelet Nőgyógyászat állt a táblán. Egy lány érkezett. A tömeget látva zavart lett. Aztán egy hasonló korú szimpatikus várakozó mellé vetette le magát. Nem nézett senkire, a plakátot bámulta a falon. A mellette ülő finom hölgy sem reagált az érkezőre, a virtuális valóságba temetkezett. Nyílt az ajtó. Ötvenes nővér recitált egy nevet. A folyosó végén valaki felállt és bement. Tizenöt perc csend következett. Egy mázsás takarítónő törte meg csoszogásával az időtlenséget. Újra nyílott az ajtó, valaki kijött és egy újabb név következett.
A sóhajokat és a türelmetlen feszültséget egy kulcscsomó landolása törte meg. Lili felnézett a telefonjából és lehajolt, hogy kihalássza a szék alól. Majd egy sóhajjal zárta a feladatot. Ekkor találkozott a tekintetük a mellette ülő Szandrával.
– Több mint félórás csúszásban vannak-reagált a pillantásra Lili.
– Remek! –  morogta Szandra-Akkor ma itt alszunk-húzta fel a szemöldökét Lilire pillantva, s ekkor látta meg a lány csuklója alatt a pillangó alakú anyajegyet.
Az nem lehet – villant végig az agyán! Aztán lopva jól megnézte a lány arcát. De igen, ő az – rettent el. Csongrádi Lili, az ő gyerekkori barátnője, akivel 15 évig elválaszthatatlanok voltak, aztán az élet külön utat jelöl ki nekik, távol egymástól. Szandra gyorsan elfordult, táskájába mélyedt, keresett valamit. Akármit, csak ne kelljen felnéznie. De elkésett.
– Hányra jöttél? – kérdezte Lili újra.
– Ööö… fél 11-re… vagyis… negyed… – hebegte.
Lili mosolygott, és nyújtotta a kezét:
– Lili vagyok.
Szandra nyelt egyet.
– Szabó Kata – mondta, gyorsan, határozottan remegő kezét nyújtva.
Hazugság. És még csak nem is bánja.
Szandra szíve hevesen vert, de a szavak nem jöttek, csak a gondolatok cikáztak emlékei körül. Uralkodj magadon – fegyelmezte önmagát. Nyugi, nemsokára kint leszel és vége. Mostanában rosszul tűrte a stresszt is. De hamarosan ennek is vége…és ő ismét szabad lesz.
– Major Szandra – olvasta be a nővér az ajtóból.
Erre a lány hirtelen emelkedni kezdett, aztán eszébe jutott, és maradt. Újra elhangzott a név. Senki nem mozdult a váróban. Az ajtó záródott.
–Talán megunta a várakozást – kommentálta Lili.
– Iiigen, biztos – helyeselt Szandra – több aztán nem is jött ki a torkán.
– Érdekes, pont ismertem egy lányt, akit így hívtak – folytatta a csacsogást Lili – szinte a testvérem volt. Aztán elköltöztek az ország túlsó felébe és azóta azt se tudom mi van vele.

Szandra egyre idegesebb lett. Csak egy rekedt hümmögés jött ki a száján. Érezte, ahogy arca elpirul, de mérlegelnie kellett a helyzetet. Ha most feláll és elmegy, mindennek oda. Nem mehet el, végig kell csinálnia.
– Hát, ilyen az élet. Lehet neki már babája is van – folytatta Lili elérzékenyülve – milyen boldog lehet. Mit meg nem adnék érte én is.
Szandra arca már lángolt, így tenyerébe zárta és a térdére könyökölt, mintha unatkozna és igyekezett nem a lányra nézni.
– Hát igen. Kinek mit hoz a sors – próbálta egy közhellyel zárni a kínos beszélgetést. De hiába.
– Te is meddőség miatt jöttél? – csapta arcul Lili újabb kérdése.
– Őőőő, én csak konzultáció, vagyis vizsgálat…
– De jó, remélem neked sikerül. Én 3 éve meddőségi kezelésre járok. Már ott tartunk Zolival, hogy az örökbefogadást tervezzük.

Ekkor könny szökött a lány szemébe. Aztán nagyot nyelt.
– Csongrádi Lili – szólt ki a nővér
Erre a felszabadító mondatra várt Szandra. Hogy pillantásuk ne találkozzon az elköszönésnél ismét a táskájába kezdett kutakodni, miközben Lili beviharzott a rendelőbe.

Aztán minden csendes lett túlságosan csendes, mintha a némaság választ várna.
Szandra egy pillanatra hátradőlt és behunyta a szemét. De ettől csak zavartabb lett. Szíve hevesen vert, könny csillant szeme sarkába. A csend kegyetlenül követelt tőle valamit. Aztán hirtelen felpattant, és a kijárat felé indult.
Miközben elhaladt a szemetes mellett, egy papírköteget vett ki a táskájából. Egy szélsebes mozdulattal kettétépte és beledobta.

Nyílt egy ajtó, s a huzat belekapott a kilógó fecnikbe, aztán a folyosón messze vitt egyet.
Alig egy perc múlva szuszogva hajolt le érte a takarítónő, s hunyorogva pásztázta. Majd egy hümmögés kíséretében összegyűrte és a nagy fekete zsákba dobta. Aztán a kocsira támaszkodott és nehézkesen nyikorgott vele tovább a folyosón. Talán nem is tudta mekkora súlyt cipel.

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...