Gyermekkorom kedvenc mesemondója a szomszéd Zsiga bácsi volt, aki nem talált ki mesébe illő történeteket, de ha alkalmam adódott rá, kezébe nyomtam a Kis gyermekek nagy mesekönyve című jó vaskos könyvem és megkértem, hogy olvasson föl nekem belőle valami izgalmasat, valami érdekes mesét.
A kisöreg ritkán mondott nemet, persze én se minden nap ostromoltam kérésemmel, csak ha úgy láttam, hogy mindketten ráérünk, és az idő is megfelel a célra. Zsiga bácsi rágyújtott a pipájára, lapozgatott a nagy könyvben én pedig vele szemben foglaltam helyet tornácán egy kis sámlin és izgatottan vártam, hogy kellemes hangján felolvasson egy szép történetet. Az sem nagyon érdekelt, ha már hallottam egyszer azt a mesét, mert olyan szépen hangsúlyozott, hogy élvezet volt hallgatni. Olyan volt ez, mint manapság, ha az ember lát egy jó filmet, szívesen megnézi azt még egyszer, vagy akár háromszor is.
Telt múlt az idő és tizenévesen is átjártam hozzájuk, olykor segítettem neki fát vágni és egyéb kerti munkákat végezni, de amikor megpihentünk kiültünk a tornácra kissé kifújni magunkat. Én ilyenkor ugyanúgy szívesen hallgattam őt, mint kisgyerek koromban, de most már az igaz történetek érdekeltek, és a múltjáról faggattam. Fiú gyermek lévén főleg a háborús emlékeire voltam igazán kíváncsi. A történelemkönyvek nagy általánosságban írtak ezekről az eseményekről, én viszont igaz történetekre, egyedi történésekre szomjaztam.
Kiderült, hogy négyen voltak testvérek (mondjuk, ezt már tudtam) és mind a négyen uszállyal járták a Tiszát és Bodrogot. Tokajnál az akkor még működő kőbányából szállították a köveket, ahová éppen kellett. Mind a négyen uszálykormányosként dolgoztak, és a behívóparancsot is majdnem egy időben kapták meg a II. világháború kitörésekor.
Sándor öccse a hegyivadászokhoz került. – Mind a négyen utáltuk a hegyeket öcsém – mondta Zsiga bácsi – mi vízi emberek vagyunk, persze a háborút is utáltuk, de hát oda is menni kellett sajnos. Azt, hogy Sanyi öcsém milyen hegyekben kúszott-mászott akkor nyilván nem tudtuk, de hogy nem rókákra vadászott az biztos. Először kelet felé vonultak, majd amikor már fordult a kocka, ők is hátrálni kezdtek nyugat irányába. Egyszer aztán minden út véget ér, és az én öcsikém amerikai fogságba került. Először egy táborban vigyáztak rájuk, nehogy kedvük szottyanjon ismét felmászni a hegyekbe, majd egy idő után kivezényelték őt egy német családhoz. Vidéken éltek, Amerikában úgy mondanának, hogy farmerek voltak. Nos annak a vidéki családnak kellett mindenféle munkákat, főleg földmunkát ellátnia. A család kedves volt hozzá, és az öcsém is igyekezett mindent a lehető legjobb tudása szerint elvégezni. A mai napig emlegeti, hogy olyan finom csokoládékat kapott, amilyet itthon még nem is látott. Meglátszott a külsőjén is a jólét, mert napbarnított, izmos és jó húsban levő Sándort kapott vissza a családunk, amikor végre hazajött az amerikai fogságból.
Nem úgy Jóska bátyám. Ő valamilyen lövészekhez került, és testvéreim közül ő a legszűkszavúbb mióta hazajött, ha háborúról van szó. Persze nem is csodálom, mert amikor már ők is visszavonulóban voltak, vagyis nem ők kergették az oroszokat, hanem fordítva, akkor valahol Győr környékén szovjet fogságba került. Sajnálatos, mert előtte kapcsolatba került egy családdal, akik megígérték neki, hogy ha már közelről lehet hallani az ellenség lövéseit, akkor a várható káoszban valahogy jöjjön ki a táborukból és ők ellátják civil ruhával, azután a sors majd eldönti a többit. Jóska sajnos világ életében elég gyáva volt, és hallotta ő az ellenség közeledését, de nem merte otthagyni a tábort. Remegve várta az ellenséget, akik természetesen meg is érkeztek. Ő azonban nem tejcsokoládét kapott, hanem egy bányát, valahol a Szovjetunió területén. Bevagonírozták őket és irány kelet! Bányában dolgoztatták őket és szinte csoda, hogy nem halt éhen. Időnként egy orvosféle megfogta hátsójukon a bőrt és ha volt még alatta hús, mehettek dolgozni, ha csak csontot éreztek bőrük alatt, akkor nem volt már szükség rájuk, a kaszás rövidesen elvégezte teendőjét. Józsi került haza a legkésőbb, és ő nézett ki a legrosszabbul. Szerencsétlen olyan volt, mint egy csontváz. Az orvosunk mondta neki, hogy eszébe se jusson tele enni magát, mert könnyen belehalhat. Mindent csak fokozatosan! Jóska be is tartotta, nyilván a felesége is nagyon odafigyelt, és ma már ő is ugyanúgy hajózik, mint háború előtt, csak sokkal komolyabb lett, mint fiatal korában. Sanyi megőrizte a humorát, tőle viszont sajnos elvették a bányában.
- Na és a bátyja, Géza bácsi hová került, neki is más sors jutott? – kérdeztem.
Zsiga bácsi váratlanul fölnevetett.
- Hej a Géza, Géza! Ő egy külön eset. Együtt kapták meg behívójukat a barátjával, és együtt is indultak útnak a város felé, ha jól emlékszem Szerencsre, mert oda szólt a behívó parancs. Elköszöntek a családjuktól, annak rendje és módja szerint. Apámék szomorúan vették tudomásul, hogy egy fiúval ismét kevesebb és könnyes szemmel eveztek át velük a Bodrogon. Tudod jól, hogy csak így lehetett akkor is átjutni a városba ennek a pár családnak, akik a Rákóczi vár helyén laktak, és élünk még egy páran itt ma is.
- Géza és barátja nem vetették meg az italt, és mindketten vittek magukkal egy-egy üveg pálinkát, hogy jobb hangulatban jelentkezhessenek a sorozóbizottság előtt. A probléma ott kezdődött, hogy még csak félúton jártak, amikor már alig volt az üvegekben valami hangulatjavító. Megálltak egy kis tanakodásra és arra az elhatározásra jutottak, hogy SAS-behívó ide, háború oda, ők fütyülnek az egészre és hazamennek. Így is tett a két jóbarát, okosan megvárták, amíg beesteledik, nehogy észrevegye őket valamelyik jóindulatú szomszéd és szép csendben átevickéltek a folyón. A házba is a legnagyobb óvatosággal léptek be, és az asszonyaik segítségével kilopakodtak a vár mögötti erdőbe. Ott a legelhagyatottabb helyen tanyát vertek és itt vészelték át a háborút. Körülbelül kétszer is keresték őket a rend őrei, de az asszonyok és szomszédok is bizonygatták, hogy férjeik időben felpakoltak, elköszöntek és elmentek a parancsot teljesíteni. Azóta semmit sem tudnak róluk. A nők sötétedés után élelmet vittek ki nekik, néha a nagy hidegben hazalopóztak a fiúk, de a lényeg, hogy megúszták a háborút.
- Ezt nevezem! Ők akkor igazi ellenállók voltak – mondtam elégedetten.
- Hát igen, a pálinkának nem tudtak ellenállni.
- Na és Zsiga bácsi? Maga is el tudott bújni? Vagy mást tartogatott maga számára a sors?
- Bizony fiam! Mi négyen, négyfelé sodródtunk, de a lényeg, hogy mindannyian élve megúsztuk azt a szörnyűséget. Engem a fővárosba hívtak be, és az utászoknál kötöttem ki. Őszintén megmondom neked, hogy eleinte élveztem is, és egyre feljebb kerültem a ranglétrán. Amikor azonban megindultunk Ukrajna felé, elszállt minden élvezetem. Háborúban nem babra megy a játék!
- Nehéz volt az ellenséget meghátrálásra kényszeríteni?
- Utolérni volt nehéz őket Zolikám! – mondta nevetve Zsiga bácsi. Aztán komolyabbra fordítva a szót, közölte, hogy először Dnyepropetrovszk (ő így ejtette ki) jelentett egy nagyobb ütközetet, ahol az ellenség felrobbantotta maga mögött a hidat és nekik pontonhidat kellett építeni, miközben a folyó egyik partjáról a németek, másikról az oroszok lőttek. Én is itt szereztem egy kisebb mellkasi sérülést. Aztán, hogy a lényegre térjek, először mi kergettük az oroszokat, azután ők minket. Már Németországban jártam, amikor két választásom volt. Döntenem kellet, hogy amerikai vagy orosz fogságba kerüljek. Én fiam a harmadik utat választottam. Bedobtam vitézségi érmemet és kitüntetéseimet egy kis folyóba, megismerkedtem egy fiatal párral és amim volt elcseréltem velük egy civil ruhára. Mindössze egy formás kis pisztolyt tartottam meg, ki tudja mit hoz a holnap alapon. Gondoltam, hogyha valami ruszki erőszakoskodna velem és komolyra fordul a dolog, akkor legalább egyet-kettőt elküldök magam előtt a túlvilágra, aztán végzek majd magammal is. Nőtlen voltam, olyankor másképp jár az ember agya. A fiatalember elkísért egy darabon és elmagyarázta, hogy merre menjek, ha el akarom kerülni a nagyobb szovjet ellenőrzési pontokat. Így aztán megindultam Magyarország felé, szőrösen, koszosan és ha valami járőrfélékkel találkoztam, még bicegtem is. Az első malőr Budapesten történt a Keleti pályaudvaron. Ott már rengetegen voltak és valami parancsnok féle, anélkül, hogy kérdezett volna tőlem bármit is, egyből betuszkolt egy sorba, akik lógó orral már tudták, hogy nem arra a vonatra fognak felszállni, amelyre szeretnének… Szerencsére rengeteg volt a letartóztatott és kevesebb az őr, én így egy óvatlan pillanatban le tudtam lépni. Lényeg a lényeg, hogy találtam egy olyan tehervonatot, mely Miskolc felé indult. Azon meghúztam magam, és nagy nehezen eljutottam Bodrogkeresztúrig. Onnan már Tokaj nem messze van és szerencsére még egy lovaskocsival is találkoztam, ami éppen hazafelé ment, a hajtót ráadásul ismertem. Így jutottam haza, az egyik esti napon, családom legnagyobb örömére. Másnapra aztán hamar elszállt ez az öröm, mert hívattak a helyi parancsnokságra. Kedves ismerősömnek ugyanis, aki előző este hazafuvarozott és oly kedélyesen elbeszélgettem vele útközben, másnap első útja a rendőrségre vezetett és bejelentette érkezésemet. A rendőrfőnök egy vérszomjas, bosszúálló ember hírében állott, aki megúszta élve valamelyik haláltábor borzalmát, és most mindenkin bosszút akart állni, egyből kihallgatott. Róla még annyit, hogy évek múlva egy esti napon megállt házuk előtt egy autó, az illető becsöngetett kezében egy demizsonnal és kérte a cselédet, hogy engedje be, mert okvetlenül szeretne bort venni a főnőke híresen finom borából. A cseléd szabadkozott, de beengedte az idegent. A demizsonos ember, ezután megkötözte őt, száját betömte és bezárta egy kis helyiségbe. A vérszomjas rendőrfőnököt és feleségét másnap holtan találták, valaki baltával verte agyon őket. Azóta se tudja senki, hogy ki volt a gyilkos. Visszatérve a kihallgatásomra, megkérdezte, hogy hol szolgáltam, honnan jövök, mi lett a rámbízott emberekkel és egyáltalán hogy kerültem én civilben haza? Igyekeztem mindenben alaposan félrevezetni és így egyelőre megúsztam minden retorzió nélkül. Pár hétre rá váratlanul beidéztek egy tárgyalásra, de szerencsére csak tanúként, ahol a bíró, tárgyalás közben nekem szegezett egy kérdést:
- És miért keltek át a Tiszán, amikor érkezett a szovjet hadsereg?
- Azért, tisztelt bíróság, mert úgy szólt a parancs, hogy ha már közelben az ellenség, akkor hagyjuk el állásainkat és a Tisza túlpartján próbáljunk ellenállást kifejteni.
- Úgy? Magának a dicső felszabadító szovjet hadsereg, az ellenség!?
- Nem bíró úr! Én csak a parancsot próbáltam idézni! A parancs pedig úgy szólt, hogy, ha az ellenség…
- Elég legyen! És azt meg tudná mondani, hogy miért nem álltak át akkor és ott a szovjet csapatokhoz?
- Tisztelt bíró úr, ha ön lett volna katona, akkor ilyen kérdést fel sem tenne!
Szünetben egy ügyvéd és a vádlott ismerősei is figyelmeztettek, hogy ne beszéljek így a bíróval, mert tanú helyett könnyedén lehetek majd én is egy vádlott. Megfogadtam tanácsukat és azóta már nem abajgatott senki, egyikünket se. Hajózunk mind a négyen, aranyos feleségeink és szép gyerekeink vannak. Hajózni is négyen, négy felé – fűzte hozzá mosolyogva.
- Zsiga bácsi, már a múltkor is meg akartam kérdezni, hogy Kati néni, a felesége levelezik egy izraeli nővel? Láttam már többször is az asztalukon borítékot, külföldi bélyeggel, sőt onnan küldött képeslapokkal van körbe rakva fésülködő asztalukon az a szép nagy tükör.
- Ó fiam, az egy külön történet. A feleségemet csak a háború után ismertem meg és bár közhely, de mégis azt mondom, hogy meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Ő a városházán dolgozott háború előtt, irodistának mondták ezt mifelénk. Aztán 1944 körül levezényelték a nagyterembe, ahol többedmagával az lett a feladata, hogy a sorban érkező zsidókat írják össze, majd az ékszereiket vetessék le velük, és egy kosárban gyűjtsék össze. Többen azt sem tudták, hogy egyáltalán miért kell ezt csinálni és Katinak is kellemetlen volt, pláne amikor egy ismerősével, vagy volt osztálytársával kellett végig csinálni ezt a hercehurcát. Műszak után bejöttek az ékszerekért és mondták nekik, hogy választhatnak bármit, egy szép gyűrűt, vagy nyakláncot maguknak. Tekintsék ajándéknak. Feleségemnek nem kellett semmi, sőt másnap kora reggel megkérte főnökét, hogy ossza be őt ahová csak akarja, de nem hajlandó többé ebben a zsidókat összeíró munkában részt venni. Szerencséjére főnöke megértő lélek volt és minden további nélkül eleget tett kérésének. Aztán Kató megtudta, hogy mire megy ki a játék és felvette a kapcsolatot egy katolikus pappal, azzal a helyi plébánossal jól ismerték egymást, a nejem rendszeresen járt vasárnaponként az istentiszteletre. Nos vele együtt elkezdték egyes zsidók okmányait hamisítani, keresztleveleket állítottak ki nekik, hogy elkerülhessék szerencsétlenek az akkorra már nyilvánvalóvá vált zsidóüldözést.
A háború után sokan visszajöttek közülük, de többen eltűntek, odavesztek. Akitől a leveleket kapja, akivel levelezik, az egyik barátnője volt. Ő azt írta, hogy Izraelben van, ott telepedett le és soha többé nem fog visszajönni Magyarországra.
– Megértem őt, csak azon csodálkozom, hogy karácsonyi üdvözlőlapok is vannak szép számmal a tükör körül, pedig biztosan tudom, hogy a zsidók nem ismerik el Jézust isten fiának és a karácsonyt sem ünneplik. Náluk hanuka van. Ennek ellenére egy zsidó nő karácsonyi üdvözletet küld Kati néninek. Nem furcsa ez?
– Tudod fiam, egymás tisztelete és szeretete, valamint az őszinte hála érzete felülírja az összes vallás előírásait, átlépi az országok határait és megerősíti a barátság szent kötelékét.
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.