Füge.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Minden történet elkezdődik valahol és véget is valamikor. Füge története is ilyen. Sokáig nem is akartam megírni. Úgy voltam vele, hiszen senkit nem fog érdekelni. Annyi történet van, ami szerelemről, barátságról, megértésről szól. Miért pont az én Fügém története érdekelne bárkit is? Sokáig a kéziratot is ott őriztem a kredencem mélyén. Mindig hozzá írtam-aztán kiradíroztam, áthúztam, nem tetszett. Nem jött az ihlet. Katarzisra vágytam, néha egy jelre. Belső hangra, sugallatra. Semmi. Évekig semmi. Aztán egyszer minden előzmény nélkül leültem a gép elé és elkezdtem gépelni Füge történetét. Amikor a végére érek remélem, hogy az olvasónak is tetszeni fog.
Füge akkor lépett az életembe, amikor nem is számítottam rá. Mindössze 6 éves voltam amikor a karácsonyfa alatt egy nagy barna doboz volt piros szalaggal átkötve. Édesanyám erőtlen kezével átölelt és a mai napig érzem az orromba az illatát-a gyógyszerek és a kemoterápiás kezeléssel illatát-semmivel nem lehet összetéveszteni. Lassan a dobozhoz vitt és rám nézett. Ez a tiéd édesem.
Kinyitottuk a dobozt és egy kiskutya volt benne. Barna sima bőre, nagy füle, fekete pisze orra és mély szintén fekete nagy szemek. Ő volt az Én Fügém.
Anyu ez egy kutya-alig bírtam magammal. Egy kiskutya! Ugráltam, tapsikoltam, táncoltam. Kiskutyát kaptam karácsonyra. Szerettem volna kiskutyát ugyanis. Egy ideje mondogattam is, de nem reméltem, hogy valaha is megkapom édesapám ugyanis ellenezte. Csak a gond lenne vele volt mindig a válasza. Hiába mondtam, hogy én gondját viselném. Mindig csak legyintett, hogy kicsi vagyok hozzá. Valóban kicsi voltam, de reménykedtem, hogy talán apukám megenyhül.
Eleinte nem örült Fügének, de miután látta, hogy tényleg gondját viselem és nem neki kell kivinni sétálni, megetetni megbékélt a helyzettel. Tudta második gyermeke már úgysem lesz így Füge nemcsak a legjobb barátom, hanem a testvérem is lett egyszerre.
Füge még ezt is túlszárnyalta. Lelki társam lett.
Mindent neki mondtam el ő meg a nagy mindent látó szemével és a fekete orrával megértett. Amikor sírtam a nyelvével vigasztalt, amikor bánatos voltam szomorú szemekkel a fejét a lábaim közé temette.
Anyukám miatt sírtam sokat. Tudtam haldoklik. Napról napra vékonyabb volt, alig evett, árnyéka volt önmagának. Apu előtt sosem mertem sírni. Légy férfi, tartsd magad, ne omolj össze ezek voltak a szavai. Apu sosem beszélt anyu betegségéről. Tabu témának számított, így itthon nem is kerülhetett szóba. Csak Füge tudott róla és csak a szobámba a lecke megírása után beszélhettem vele, ő viszont tudtam amúgy se mondaná el senkinek a titkaim.
Így minden titkom Füge tulajdonában volt.
Ő tudott az első csókomról, majd az első szerelmemről. Később a csalódásaimról, melyet az évek alatt szereztem.
Időközben anyukám meghalt-nem szenvedett-szép csendben elaludt. Apukám és én egy ideig kijártunk hozzá a temetőbe. Gondoztuk a sírját, virágot vettünk rá, gyertyát gyújtottunk. Aztán már csak én mentem apu eltűnt az életemből, mikor 18 éves lettem.
Füge maradt velem, mint egy hűséges társ. Mindenki csak jött és ment az életemből-ő meg maradt.
Elmentünk együtt hátizsákkal a Világ körüli útra. Sok helyre eljutottunk együtt közösen. Sok kalandba volt részünk. Több helyen dolgoztam, de sehol se maradtam sokáig. Aztán egy munka miatt ismét hazaköltöztem és megváltozott minden.
Egy barátom fotóművész volt és a legújabb műveiből kiállítást rendezett melyre engem is meghívott. Ott találkoztam vele. Magával ragadó volt. Éreztem mintha ismerném őt, régről. A mosolya kedves, halk és csendes volt. A hangja bájos, nevetése üdítően hatott rám. Úgy éreztem, hogy új élet költözik belém, amikor vele vagyok ugyanis egyre többszőr vele voltam. Füge is velünk volt. Imádta Fügét. Füge is szerette őt, bár sosem mondta, de éreztem, hogy így van.
Aztán egyik nap megkértem, hogy legyen a társam életem további részének. Igent mondott rá.
Így közös utunkat már hármasban folytattuk tovább. Aztán kiegészültünk egy kis taggal is. Apró kis kezei voltak, barna haja volt és édesdeden aludt. Füge pedig ébren őrizte álmát.
Aztán Füge beteg lett.
Meggyógyult, de már nem volt a régi Füge.
Egész nap szinte kába volt, mint anno anyu a gyógyszerektől.
Tudtam el kell őt engednem, de önző voltam és képtelen voltam rá.
Tudta ő, hogy nem tudom megtenni így végül ő maga csukta le a szemét. Mikor elment üresség és magány költözött a szívembe.
Hiába volt ott az új családom, nekem Füge volt a családom.
Ezért se tudtam sokáig megírni a történetét. Mert amikor írtam mindig felszakadtak azok az emlékképek, amiket vele együtt közösen éltem át.
Aztán egyszer a kislányom, amikor már felnőtt karácsonykor a fa alá mutatott.
Nézd apuci ez a doboz a tiéd.
Remegő kézzel bontottam ki a dobozt és egy új kutya volt benne egy új Füge.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
