Függöny
Egyed-Husti Boglárka írása
Reszketek, pedig prémire van ilyen még azelőtt sosem volt. Nem is tudom mitől félek, hiszen többszőr is álltam már ott a színpadon. Lehet, hogy tényleg közeleg a vég és inkább nyugdíjba kellene menni, ahogy a direktor úr is mondta, de hát én ehhez értek, ez a szakmám.
Szakma? Nem pontosítok. Szerelem. Még gyerekkor voltam, amikor családdal elmentünk egy darabot megnézni és akkor eldöntöttem színész leszek. Emlékszem mondtam is mindenkinek, mire mindenhol ezt a választ kaptam: „Jaj, te gyermek térj észre, ebből nem lehet megélni válasz valami mást”.
Én viszont nem választottam mást. Verseket szavaltam, kis asztalokat tettem egymásra és képzeletbeli jelenteket játszottam el az asztal lábánál ülő kis közönségemnek, akik a plüsseim voltak.
Aztán az iskolába is énekkaros voltam, majd a színjátszókört alapítottam meg és az iskolai rendezvényekre adtunk elő darabokat. A nagyitól kapott pénzt félre tettem gitár és szavaló órákra jártam, felkészítőbe a színművészetire. Ekkor már tudták a rokonok is, hogy bizony ez a gyerek tényleg színész lesz.
Aztán elmentem a nagy főiskolára felvételezni, elsőre felvettek. Szárnyaltam a boldogságtól. Enyém volt a világ.
Minden egyes alkalomkor arra vártam mikor megy fel a függöny és jövők én. Első körben kisebb darabokat osztottak rám, kifutó fiú voltam, vagy cseléd ez a két szerep illet is rám. Magas voltam és vékony, szőke kefe szerű hajam. A rendező így meg volt elégedve. Mindenki boldog volt.
Aztán egyre komolyabb szerepeket osztottak rám végül Rómeó lettem. Imádtam. Szerelmesek is voltak belém. A lányok jöttek autogramot kérni. Ekkor már a messzebb élő rokonok is büszkén mesélték, hogy őt bizony ismerik és büszke voltam.
Aztán szerelembe estem egy nálam húsz évvel idősebb primadonnában. Mekkora szerel volt a miénk. Persze próbáltuk titokban tartani, de aki dolgozott a művész világban az tudja, hogy a titkot gyorsan kirepülnek az ajtón.
Aztán már mindenki tudott rólunk, nem értették, kinevettek, gúnyoltak, de én szerelmes voltam és sajnos szerelmünk nem tartott sokáig ugyanis megbetegedett és meghalt.
Elkezdtem inni, aztán nem jártam be a próbákra, majd egy időre a színházat is magam mögé hagytam. El akartam menni, de a fájdalom mindenhol rám talált.
Felejteni akartam, de nem ment. Aztán a nagy színházak már nem hívtak, de a pénz kellett kajára és ruhára így kisebb színházakba dolgoztam, mert az ital is néha visszatért az életembe.
Búskomor lettem egy idő után ez lett a gúnynevem is a búskomor színész. Nem állapodtam meg ismét, nem lettek gyerekeim és az évek, mint valami rossz vicc kiestek a kezeim közül és azt vettem észre, hogy öreg vagyok, remeg a kezem az elvonástól és néha elfelejtem a szövegemet, holott nagy időkben ez sosem fordult elő.
Egy kis színházban dolgoztam ekkor és egyik nap az igazgató behívott. Közölte, hogy tiszteli munkásságomat, de gondolkozzak el a nyugdíjazásomon, mert így nem mehet tovább. Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam a színház nélkül élni.
Most meg itt állok az utolsó fellépésem estéjén és remeg a kezem, izzadok és azon izgulok, hogy ne felejtem el a szöveget, amikor valaki elkiáltja magát:” Függönyt fel”.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
