— Készen vagyunk. Nagyon szép lett a kirakatunk. Holnap tíz órakor valóban kinyithatunk — ezeket a szavakat mondtam mosolyogva két új alkalmazottamnak, Tibornak, aki a mézeseket, süteményeket sütötte és Bálintnak, aki az eladásban segédkezett nekem — emlékeztem vissza az ügyvédünkkel folytatott, a tárgyalást előkészítő beszélgetésen a Mézeskalácsház nevű boltunk újra nyitásáról. — A bombatámadás után sok ház megrongálódott, többek közt a miénk is. Édesanyám teljesen el volt keseredve, hogy akkor miből is fogunk megélni ezek után. Korábban ketten vittük az üzletet. Ő sütött, én pedig az eladópultnál álltam. De a felújításhoz többen is segítségünkre siettek, többek közt Tibor és Bálint, akik a helyreállítás után jelezték, hogy szívesen maradnának nálam alkalmazásban, ha megnyitok. Örültem, hogy így idős édesanyámnak már nem is kell dolgozni, majd mi hárman visszük az üzletet.
— Tibor nagyon kedves és szolgálatkész fiatalembernek látszott. Kiválóan sütött és nem csak mézeskalácsot. Így egyéb süteményekkel is bővült a választékunk. Minden nap hajnalban állt neki a sütésnek, hogy délelőtt tízre már a teljes aznapi választék ott legyen a pulton. Még délig dolgozott a konyhán, elmosogatott, rendezkedett, előkészítette a másnapi sütést, átvette a szállítmányokat, közösen átnéztük a készletet, majd ebéd után elment.
— Tiborral nem volt semmilyen problémájuk? — kérdezte az ügyvéd.
— Nem, dehogy — válaszoltam. — Becsülettel elvégezte a munkáját, amiben megegyeztem vele, majd elment. Úgy tudom, ő is özvegy édesanyjával élt. És mintha udvarolt is volna valakinek. Egyszer egyik délelőtt bejött egy lány az üzletbe, aki őt kereste. Kihívtam Tibort a konyhából. Kimentek az üzlet elé, kicsit beszélgettek, majd visszajövet mondta, hogy a lány a menyasszonya és hamarosan tervezik az esküvőt. De miért kérdezi? — kérdeztem vissza kicsit csodálkozva.
— Csak rutin kérdés volt — válaszolt az ügyvéd, miközben a papírjait nézegette. — Bálinttal mi volt a helyzet?
— Ő már kicsit bonyolultabb volt. Nálam két évvel idősebb létére nem igazán tudtam bárminemű kapcsolatáról. Illetve nem beszélt róla. Magas fess ember létére mindig kicsit görnyedve járt és mintha állandóan fixírozott volna a hideg kék szemeivel. Megcsinálta, ha valamit kértem tőle, de szinte mindig kiigazított valamivel. Mintha jelezni kívánta volna, hogy ő az okosabb. Hiába én vagyok a főnök, vagy inkább úgy mondanám, hogy a munkaadó, de ő akkor is felettem áll, hiszen ő férfi.
— Ez zavarta önt? kérdezte az ügyvéd.
— Nem is tudom. Inkább kellemetlen volt. A vevők előtt is próbálta néha megjátszani magát. Ilyenkor szerencsére mindig volt valaki, aki, hogy úgy mondjam a pártomra állt. Megdicsérték például a kirakatot, hogy látszik rajta a finom női kéz, és ilyesmiket mondtak. Ezek persze szemmel láthatóan nem tetszettek neki, de nem szólt.
— Az ön vőlegénye, aki már a férje, a szomszéd kisvárosban lakott akkor, ugye?
— Igen. Vilivel a szabad napjaimon találkoztunk. Bálint nem tudta, hogy én ezeken a napokon hová megyek, nem kötöttem az orrára. A lakásunkba nem csak az üzletből lehet bemenni, Vili azt használta, amikor nálunk járt. Így jó pár hónapig Bálinttal nem is találkoztak össze. Vili tudott róla, mármint a fura viselkedéséről. Gondolkodtunk is, hogy amikor összeházasodunk és kibővítjük az üzletet, megtartsuk-e eladónak? Én a mellett voltam, hogy végül is jól végzi a munkáját, miért ne maradhatna. Illetve meglátjuk. Még legalább egy alkalmazottat fel akartunk venni, és úgy gondoltuk, hogy majd kiderül, miként jönnek ki egymással.
— Tehát Bálint már a kezdetektől fogva furcsa volt? Illetve lehettek tervei? Mit gondol?
— Igen. Azt hiszem, olyasmire gondolhatott, hogy majd ő fogja átvenni a bolt vezetését. Nagyon nem tetszett neki, hogy egy nő parancsol. Bár én mindig igyekeztem kérni és nem éreztetni vele, hogy a főnöke lennék. Illetve mintha közeledni próbált volna hozzám. Voltak olyasmi elszólásai, hogy például, „majd mi ketten megoldjuk”, vagy „mi elvezetjük a boltot”. Csak mintha nem lett volna elég mersze, hogy kinyilvánítsa rendesen az érzelmeit. Nem tudta, hogy mi lenne a reakció és valószínűleg félt az elutasítástól. Ilyen érzések voltak bennem vele kapcsolatban már viszonylag hamar. Majd világossá vált előtte, hogy vőlegényem van. Ettől kezdve alig nézett rám, még beszélgetés közben is inkább a földet nézte.
— Bálint korábban nem ismerte Vilit?
— Nem tudok róla. Mint mondtam, ő egy közeli másik városban lakott. Mi már régebben ismertük egymást. Apáink osztálytársak voltak és amikor arra jártunk, többször beugrottunk az ő pékségükbe beszélgetni. Aztán még a bombatámadás előtt találkoztunk ismét egy vonatúton és azóta járni kezdtünk. Végül összeházasodtunk.
— Hogyan reagált Bálint, amikor megtudta, hogy esküvő lesz?
— Amikor elhatároztuk a pontos dátumot azt elmondtam mindkettőjüknek. Egyben kértem Tibort, hogy majd találjunk ki valamilyen szép esküvői tortát. Ő szemmel láthatóan örült az esküvőnek és az azzal kapcsolatos feladatoknak is. Bálint viszont csak a földet nézte. Majd azt kérdezte, hogy ők ketten is a vendégek közt lesznek-e, vagy felszolgálniuk kell? Őszintén megmondom, ezen előtte nem is gondolkodtam. De akkor úgy határoztam, hogy hát persze, nekik is a vendégek közt van a helyük.
— Végül, hogy sikerült az esküvő?
— Úgy éreztem, hogy mindenki jól érezte magát. Bálintra nem is igazán figyeltem, de azt gondolom, ez érthető. Majd hajnalban a robbanásra ébredtünk.
Bálint végül két és fél éves büntetést kapott, mivel „gránátot dobott a városi Mézeskalácsházra, melynek ennek következtében ledőlt az egyik oldalfala” — ahogy a helyi lapokban megírták. Személyi sérülés nem történt. Ezért is kapott ilyen keveset. Mindennek éppen két éve volt. Vagyis kétéves házasok voltunk. Miért is jutott éppen akkor eszembe ez a beszélgetés? Á igen, Bálintot nem sokkal később kiengedték a börtönből. Jó magaviselete miatt nem kellett a kiszabott teljes időt letöltenie. Vajon mit fog kezdeni magával? — tettem fel magamban a kérdést. — Esetleg szeretné, ha visszavennénk? Szerintem ehhez nem lesz mersze. Bár nem sok munkalehetőség volt már akkor a városban. Lehet, hogy eljön megnézni az üzletet? Majd megáll a túloldalon és néz minket? Beszéltem Vilivel, hogy ő mit gondol?
— Vili, ugye tudod, hogy Bálintot a napokban kiengedik — kezdtem a beszélgetést.
— Igen, persze. Jó, hogy mondod. Akartam is szólni, hogy tegnap, míg te a kicsivel sétálni voltál, Bálint édesanyja itt járt.
— És mit akart? Csak nem azt, hogy fogadjuk ide vissza a fiát?
— De igen, pont ezért keresett.
— És mit mondtál neki?
— Én ezt nem tartottam jó ötletnek, ellenben apámékhoz beajánlottam. Persze szigorúan csak próbaidőre. De tudod, úgyis felügyelet alatt lesz. Az édesanyja nagyon hálás volt.
— Bízzunk benne, hogy lenyugodott. Úgy tudom, a börtönben pszichológus is kezelte. Ténylegesen jó munkaerő volt és mindenkinek jár még egy esély.
Bálint valóban nagyon igyekezett és apósom nagyon meg volt elégedve a munkájával. Néha találkoztunk is vele. Olyankor ugyan köszönt, de lehajtotta a fejét. Majd egyik alkalommal odajött, hogy szeretne valamit mondani. Hirtelen végigfutott a hátamon a hideg. Láttam, hogy ő is nagyon zavarban volt. Végül csak annyit mondott, hogy „bocsánat, egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy miért tettem”. Én szinte sóbálvánnyá váltam, meg sem bírtam szólalni. Ő ezt észrevette. Csak finoman meghajolt, majd ment a dolgára. Majd csak annyit hallottam, hogy elhagyta apósomék üzletét.
Pár év múlva, már két gyerekünk volt, akikkel hétvégenként kirándulni jártunk. Egyszer csak kit láttunk, mint Bálintot egy nővel és egy kisgyerekkel. Ő vett észre minket. Odajött és bemutatta a feleségét és a kisfiát. Elmondta, hogy ők ketten visznek egy pékséget nem messze onnan és hétvégenként ők is kirándulni járnak.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/
