Cubák

Cubák

Csonkatáró három italboltja közül a legkisebben, félhomály és csend uralkodott. A nehéz sötétítő függönyöket összehúzták, az ajtót becsukták, így próbálták kint tartani a déli forróságot. A légypapír körül álmosan keringett néhány légy és szúnyog. A lámpával egybeépített ventilátor surrogásához halkan kattogva kontrázott egy cigarettatöltő masina. Egyetlen vendég, egy munkaruhás, harminchét év körüli barna férfi működtette. Valaha jókötésű ember volt, mára kezdtek az izmai fellazulni, enyhén hízásnak indult. Dús fekete hajába, ősz szálak vegyültek. Barna bőrét tovább sötétítette a lemoshatatlanul beleivódott szénpor. Alkarján házilag készült tetoválás: egy szív, benne kusza betűkkel, Móni.

Előtte egy korsó sör. Vastag, húsos szája sarkában cigaretta lógott. Dülledt, fekete szemét csípte a füst. Összehúzta, szögletes ráncos, borostás arca még jobban összegyűrődött.

– Kérsz még valamit, Cubák? Aztán megyek ebédelni – szólt ki a csapos a pult mögül.

A férfi lassan odafordította a tekintetét, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

Nyílt az ajtó. Húszas évei végén járó férfi állt meg a nyitott ajtóban. Egyrészt várta, hogy szeme hozzászokjon a benti félhomályhoz, másrészt, hogy a bent ülők megcsodálhassák arányos, nyúlánk alakját, visszafogott eleganciáját, szépen ívelt száját, finom vonásait, keskeny vágású zöld szemét.

Könnyed, kiszámított, puha léptekkel Cubák asztalához ment, leült.

– Mikor jöttél vissza, Macska? – kérdezte a másik anélkül, hogy ránézett volna.

– Két napja. Mi történt itt?

– Bányát megvette egy francia cég, aztán bezárta. Tizennégy családot átvettek, elvitték őket Franciaországba, többieket, negyvenhét embert, köztük engem is, elbocsátották. A jogászaik addig okoskodtak, míg találtak egy kiskaput, és nem fizettek senkinek egy fillér végkielégítést se. Te mikor leszel ügyvéd, hogy kiharcold az igazunkat?

– Nem leszek. Abbahagytam az iskolát. Nem nekem való a magolás.

– Akkor meg mit keresel itt?! Miért nem vagy a parton, ahogy mindenki?

– Utálom a vizet. Különben se tudok úszni. Móni? – bökött a tetoválásra Macska.

– Lelépett, egy ilyen bájgúnárral, mint te.

A másik nyelt egyet.

– Téged meg, ha Lombroso mester látott volna, biztosan megnyalja mind tíz ujját.

– Az ki a fene?

– Egy orvos volt a tizenkilencedik században. Lefényképezte a bűnözőket, és az arcvonásaik alapján csoportosította őket. Téged, a pedofil rablógyilkosok közé sorolt volna.

Macska éles hangon nevetett a saját tréfáján, kivillantva fogait, a hófehér gyöngysort.

– Téged, hova sorolna? – kérdezte Cubák rezzenéstelen arccal.

– Engem, kérlek szépen, a házasságszédelgő hozományvadászok közé.

– Ha ilyeneket tanultál az iskolában, csakugyan jobb is, ha abbahagytad. Nyögd ki, hogy mit akarsz tőlem!

– Este meg kellene látogatni, az öreg Lehőczöt. Nagy góré volt a Vasútnál, rengeteg pénze lehet.

– Miért nem a haverjaidat hívod? Én nem foglalkozom ilyesmivel.

– Mindnek priusza van. Egy pillanat alatt lebuknának. Te megbízható vagy, és nem ijedsz meg a saját árnyékodtól.

– Mondtam már, nem! Hagyj engem békén!

– Sajnálod az öreget? Neked azért nincs, mert neki sok van! Mennyit húztál le odalent a tárnában?

– Tizenkilenc évet.

– Mire mentél vele?! Földönfutó vagy! Eközben, ő kényelmes irodában üldögélt, és hülyére kereste magát. Gondold meg! Este kilenckor legyél a könyvtár mellett.

Azzal felállt, szó nélkül elment.

Néhány perccel később, Cubák az asztalon hagyta a sör árát, és ő is hazaindult.

Az utcán egy kerítés mögül pici kölyökkutya futott elé lelkes farkcsóválással.

– Takarodj, anyádhoz! – rúgott felé.

A kölyök leeresztette fülét farkát, visszakullogott.

Ahogy ballagott, többen ráköszöntek, kérdezgették: szevasz, Cubák! Hogy vagy? Senkinek se válaszolt, nézett maga elé, némán baktatott a folyóparton.

Hazaérve anyja hangját hallotta.

– Te vagy az, Péter?

– Ki lenne? Mást várt talán? – morogta.

Már meghozták az ebédet. Megmelegítette, bevitte anyja szobájába. Az öregasszony ágyban feküdt, mellette járókeret. Az ágy alatt bili.

Szó nélkül lerakta a tálcát anyja elé, kiürítette az éjjeliedényt, és kiment.

Pontosan kilencre ért a könyvtárhoz. Addigra teljesen elnéptelenedtek az utcák. Macska már ott volt.

– Látom, megjött az eszed – nyújtott felé egy fél pár női harisnyát.

Lehőcz kapujában a fejükre húzták. Az ajtó nyitva volt, beléptek. Az öregember fotelban ült, állólámpa mellett olvasott. Fehér haja világított a fényben. Az érkezők láttán felugrott. Cubák visszanyomta, Macska vékony kötelet húzott elő a zsebéből, és megkötözte.

– Péter – szólalt meg csendesen, Lehőcz. – Apád becsülettel végigdolgozta az életét, te meg összeállsz egy ilyen semmirekellővel. Forog a sírjában.

– Ezt kár volt! – rántotta le Macska saját, és Cubák fejéről a harisnyát. – Nem hagyhatunk tanút.

Lassan nyílt a másik szoba ajtaja. Pöttöm fiúcska lépett be, alig érte fel a kilincset.

– Kik jöttek, nagyapó? Mit játszotok? Anyáék mikor jönnek?

– Nocsak, milyen helyes legényke! – guggolt le elé Macska. – De sajnos már látta az arcunkat.

Valamit kivett a zsebéből, és a háta mögé rejtette. Egy pillangókés volt. Gyors csuklómozdulattal kinyitotta. A gyermek még nem találkozott a gonoszsággal. Nagy, kerek szemében kíváncsiság csillogott.

– Péter! – nézett könyörgő szemekkel az öregember.

Cubák összekulcsolta kezét, és mint egy baltával rácsapott Macska vállára. Az felordított fájdalmában, a kést elejtette, karja ernyedten lógott. Péter kilódította az ajtón, a kést utána dobta.

– Ezt keservesen megbánod! – sziszegte, s elkotródott.

Cubák sejtette, hogy Macska nem hagyja annyiban, másnap késő éjszakáig Lehőcznél strázsált.

Az öregember jól bezárkózott ő pedig kényelmes léptekkel, zsebre tett kézzel hazaindult. A folyónál megállt, nézte, hogyan táncol telihold a vízen. Óriási ütés érte a hátát. Más elesett volna, de ő megfordult. Megismerte Kefét, Macska egyik haverját, amint lapátnyéllel a kezében döbbenten áll. Elindított egy óriási parasztlengőt. A következő pillanatban, Kefe két méterrel arrébb feküdt, szétzúzott állkapoccsal. Füléből szivárgott a vér. Macska ekkor lépett ki az árnyékból, és szúrt.

– Látod, látod – duruzsolta a bölcs tanító bácsi hangján, aki türelmesen magyaráz az oktondi nebulónak. – Kár volt ellenem fordulnod.

Cubák fél térde esett.

– És most meglátogatom öreg barátodat, és az unokáját – hajolt egészen közel.

Ez hiba volt. Péter megragadta a derékszíját és a nyakát. Felemelte a feje fölé, tántorogva megtette a néhány lépést a folyóig, és belehajította. Macska azonnal elmerült.

– Itt az alkalom, hogy megbarátkozz a vízzel – morogta.

Leült egy kidőlt fatörzsre, kezét a sebre tapasztotta. Visszanézett eddigi életére, és rájött, hogy minden jelentősebb mozzanat erre az éjszakára mutatott. Úgy érezte, elvégezte a feladatát, megnyugodott. Felállt, visszabotorkált Lehőczhöz.

– Feküdj le ide a heverőre. Hívok orvost.

– Ne. Nem akarok sittre menni.

– Muszáj, mert elvérzel, majd hazudunk valamit.

– Ugyan, mit? Mondja, maga tényleg nagyfőnök volt a Vasútnál?

– Persze. Pályafelvigyázó segédtiszt.

– Mi?

Az öregember szeme huncutul csillant.

– Bakter.

– Bakter – nevetett, Cubák.

A nevetés, köhögésbe fulladt, száján vér bugyogott föl.

– Kérem, gondoskodjon anyámról – hörögte.

– Úgy lesz, fiacskám. Megígérem – mondta az öregember, s gyöngéden megsimogatta Cubák, deresedő haját.