Sisa Richárd: Árva
Felhőt les Fannika.
Testét csalafinta ívbe csavarva kihajol az ablakon és a vándorló felhő-népet álmosan csodálja. Szállnak, szállnak a felhők pamacsosan.
Földimogyoró szeme opálos lesz az égi kék miatt, ahogy a felfordult fönti tenger rávetíti színét íriszére. A kerek tükör a falon napozik, miközben az ablakkeretben ücsörgő lány lábait lógatva belekacsint. Elrugaszkodik a keretből, és a tükörhöz oldalogva oldalra biccenti a fejét, hogy a felhők lubickolására az égre öntött kék festék a szemébe ivódjon. Egy ökör ötlet, és a tovaúszó kék színt megirigyelve, palettáját előkapva, festék tócsát locsol szemhéjára. Miközben nevetgélve kenegeti a kékséget, szájával szavakat formál:
–Bodzavirágból, bodzavirágból.
.
A bodzafákból hullt az arany virágpor. Hamu arcomra színes fertőzések módjára ültek ki a repeső arany növénykék.
Úgymond önkívületben élek. Nekem nincs lelkem. Én magam vagyok a lélek. Egy lélek, akit egy testbe pottyantottak.
Mozog a testem, de óvatosan, nehogy egy bukkanónál kiessen belőlem a lélek, és csak egy árva test legyek. Most még legalább árva lélek vagyok.
Egy korcsma felé vitt a testem. Zöld, néma fémajtó, ami a föld alá ásított. Kitéptem a kocsma ajtaját, mint szájból a nyelvet, csakhogy a nyelv nélküli ember némaságával szemben, a hely megszólalt. Az ajtó mögül pattogott a füstös zene.
Pár tíz ember lézengett bent, bár elmondható, még ha egy kicsit leírónak is tűnik, hogy ez bizonyára teltháznak számított.
Az Óperenciás Tengerben a betérők a csapból tengerként ömlő söröspohár fenekére nézve hallgatták az Óperenciáson túli mesés vidékekre kalauzoló együtteseket.
Koccantak a poharak, a józan eszem is koccant kifele a buksimból.
Mire feleszméltem egy kékre festett szemhéjú lány szavalt a színpadon.
-” Hullj le, te zápor,
Égi virágpor,
Égen nyíló bodzavirágból.”
Meghajolt.
Rám nézett.
Nem is csak nézett, testem megbicsaklott, lelkem megremegett, szemem összetört, a lány pedig beléjük szúrta az övét. Gyengéden. Bájosan. Gyorsan.
Mire összeszedtem magam, már nem is nézett, sőt már el is tűnt.
-Ki volt az a lány?
-Melyik?
-Az a… – kerestem a szavakat, de nem találtam. Mintha nekem is kitépték volna a nyelvem.
-Ha a szavalóra gondolsz, ő Fanni – segített ki végül kétségbeesett képem láttan a pultos.
Ő Fanni. Ó, Fanni. Fanni.
A vers.
Lehullott rám is a zápor és az arany virágpor. Lehullt az égi ige. Megigézett.
Én pedig bármit megadtam volna érte.
Száz söröm, életem,
Odaadnám szépen,
Csak még egyszer szavalhatna,
Fent a színpadon nékem.
.
A lány reszketett.
Miközben szitokként szította szájából sziszegő szavait, teste átszellemülve rázkódott. Talán szavalás közben nem is átszellemült, hanem hazatért:
–” Izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába. “
Barna szeme a kék festék börtönében húzódott össze, kiáshatatlan bánatot rimánkodva magából. Haja feltüzelt állatként, medvebocsát védelmező, anyamedveként kavargott. Karjai vékony fonalakként durván fonták a levegőt.
Mikor végzett, minden összetört.
Múlt kedden szakadt rám a zápor, és azóta küzdök a bodzavirágokkal. Az arany virágpor annyira elkábított, hogy napi szinten ittam vizesre magam, csakhogy láthassam őt.
Már azt hittem nem jön többet, kész, elszállt a szél hátán, de újra itt van. Katartikus verse után, ami alatt már nem csak ő és a galagonya, de én is reszkettem, megindultam felé. Régóta, először éreztem azt, hogy nem a testem, hanem a lelkem visz. Ordítottam bentről, ne tűnj el, nézz rám, mesélj még!
De megtorpantam.
Izzani kezdtem. Magamat szidtam, miért nem tudok tovább menni? Nem tudtam.
Lelkem megrekedt, testem összeaszott azon a helyen, ahol szemem láttára sliccolt a zöld ajtó felé a lány. Az ajtóból még a háta fölött visszalesett egyszer, szemeink keresztezték egymást, melyből egy mosoly született. Ő mosolygott.
Én nem tudtam. Zúgott a testem, bennem szél szaladt ide-oda, de mosolyogni csak nem tudtam.
Hazamentem. Nem az otthonomba, ami nem tudom, hogy hol van, csak a lakásomba. A kései órák ellenére kiültem a teraszra. A Hold már magasan járt. Magányosan sakkozott a fekete abroszon.
A Hold rám
fátylat eresztett;
Újra kisfiúvá váltam,
És sírni kezdtem.
.
Az éjszaka könnyei az arcomra száradva csillogtak a dermedt reggelben.
Kipattanó szemeim a fehér eget kémlelték. Mintha kiborult volna a tej. A késői kék tova tűnt.
Mindennél szívbe maróbban hiányzott Fanni, és a fanyar, bágyadt, meleg mosolya. Búval bélelt lelke. Nem tudtam róla semmit. Csak azt, hogy rám mosolygott, én pedig képtelen voltam viszonozni azt.
Kótyagos fejem abban a reggeli hűvösben a helyére billent, és tollat ragadtam. Szeretettel Fanninak, Olivértől: Te magad vagy a megtestesült költészet. Ajkad Weörös, szíved Nemes és Nagy.
Eme levelet végül soha nem adtam oda neki.
Már egy hete csak a Fannira gondolok mindíg, meg-megállva.
A teraszt nyaldosó bodzavirágok láttán, az izzó magány érzésekor, és a tejfehér égbolt végtelen ölén.
Eljött a kedd. Viharvert vágyódásomat olcsón palástolva bújtam be az Óperenciás Tengerbe.
Ő még nem volt ott. Tudtam, hogy itt lesz, hogy itt lehetek hozzá a legközelebb, de nélküle mégis üresnek tűnt az egész. Úgy éreztem, lényegtelen ez a hely, az a világ köldöke, ahol épp ő van. Legyen az bárhol.
Elszelelt az idő. A kocsma színpadát bearanyozta a fényszóró, melyből Fanni izzó teste vágódott ki. Kirohant középre, megállt, a távolba meredt, és csöndben maradt. Nem szólt egy szót sem.
Remegett, de nem úgy, mint máskor.
Dübörgött benne az erőszak, de nem úgy, mint máskor.
Rázkódott, de nem úgy, mint máskor.
Vagy nem jutott eszébe a vers, vagy nem érezte fontosnak elmondani azt. Csak a végét duruzsolta el:
–” Most látom, milyen óriás ő-
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. “
A lány lebbent, és már ott sem volt. Volt egy megérzésem, hogy soha többet nem jön vissza. Utána eredtem. Ki az óriás? Az élet? A szerelem? A fájdalom?
Kergetőző szélként libbentem a lány után. Haja vészjóslóan táncolt az égen. Minden lépésnél egyre feljebb emelkedett. Az volt az érzésem, hogy már nem is a földön jár, hanem az égen. Barna haja lebbent az égen, és kékítőt oldott az est fehér vizében.
.
Felejtsd el Fannit és Olivért.
Felejtsd el a bodzavirágot és a galagonyát.
Felejtsd el a kék eget.
Felejtsd el Weörest, Nemes Nagyot, és Józsefet.
Felejts el mindent.
És mindenkit.
Csak engem ne.
Figyelj rám! Csak rám!
Ahogy eddig is kellett volna. Mire figyeltél eddig?
Miért írtam le mindezt? Kérdezheted. Válaszolok.
Bennem volt. Ők bennem vannak.
Bennem van Fanni és Olivér. A lényemet alkotják. De a lelkem esik szét. Darabokra hullik, hagyom el a nagyvilágban. Ahogy a történetben is, először kisétál belőlem Fanni.
Kiesik belőlem minden, ami voltam, és minden, ami lehetek.
Ott maradok, mint Olivér, egyedül, üresen.
Árván.
Egy hazug világban a képzelet az egyetlen igazi.
De a bodzavirág elszárad, az arany virágpor elszáll, a galagonya felizzik, és tüzelő lesz, az ég kékje feloldódik a fehérben.
Minden eltűnik. A képzelet is. A lélek is.
De én nem akarok csak egy test lenni.
Author: Sisa Richárd
Az ég leszakad, kilöknek. Körülötted zsongás, nem érted, még nem. Mindenki siet, rohan. Néha köszönnek, lepacsiznak, futva biccentenek, árkon-bokron ugrálva mennek, haladnak valahova. Legalábbis szerintük valahova. Még nem érted. Befelé fordulva utánzod őket. Összehúzod kabátod, magadat, arcot le, lábat előre, egymás után, szép sorban. Itt befordulsz, ott ki, amott jobbra, lefelé balra. De egyszer csak megállsz. Nézed a hömpölygő, méhkaptárba tartó darazsakat, akik nyugodtan fejvesztve, erőltetetten menetelnek. Viszik őket. Nem is tudnak róla. A többiek sodornak téged. Menj a dolgodra, ügyelj, ne légy más, szedd a lábad, nehogy lemaradj, ne tűnj ki, ne szólalj fel, ne légy bizonytalan. Ne vesztegesd idődet, ne akard megváltani a világot, nem vagy más, olvadj be, nézz előre! De mindenkinek más az előre. Mindenki maga tanul meg járni, akkor miért lépkednél úgy, mint mások, minek sietnél? Állj meg. Ha megállsz, tán megérted.