Egy kisváros sportboltjának polcán hónapok óta csak arra vártam, hogy valaki belépjen, magával vigyen, mert szüksége van rám ahhoz, hogy együtt rójuk a kilométereket. Mivel már nagyon untam magam, éjjelente megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lehet a világ az üzlet falain kívül. Napközben pedig hallgattam a vásárlók beszélgetését, hogy le ne maradjak valami fontos információról.
Sok kérdés merült fel bennem a jövőmmel kapcsolatban. Ha megvesz valaki, maradok-e ezen a környéken, esetleg egy nagyobb város, vagy egy kicsi falu lesz az új otthonom? Vajon jól érzem majd magam ott, ahova kerülök? Gondoskodó lesz-e a gazdám? Vigyáz-e majd rám? Össze tudunk-e hangolódni? Kényelmesnek, viselhetőnek tart-e? Mennyi időt töltünk majd együtt? Meddig kell még itt maradnom, kihívások nélkül, teljesen tétlenül?
Nagyon boldog voltam, mikor egy csodálatos tavaszi reggelen végre elérkezett annak a napja, hogy valakinek egyedül, csak én kellek. Felpróbált engem. Azt mondta, szép és kényelmes is vagyok. Jaj, de jó! Igazán kellemes érzés volt, ahogy lépkedett, majd meg-megállt, hogy ellenőrizze, megfelelően illeszkedem-e a lábfejéhez. Azt is tudni akarta, hogy jó-e a párnázottságom, és elég széles vagyok-e a lábujjainál. Amennyire csak tudtam, igyekeztem minden elvárásához alkalmazkodni. Amikor levett a lábáról, megfordított, hogy a talpamat is szemügyre vegye. Azzal is elégedett volt. Végül azt mondta, minden tökéletes, engem akar! Majd azt is megemlítette, hogy én leszek az első futócipője. Hurrá! Elhagyjuk a boltot! Végre én is azt tehetem, amit mindig is akartam, egy kalandos élet vár rám!
Mivel kiszabadultam bolti fogságomból, már nagyon szerettem volna valahova menni. Mit menni, „vágtatni” a sok semmittevés után! De nem így történt. Töprengtem, mi lehet ez? Hiszen én futócipő vagyok, nem sétára terveztek! Miért történik ez velem? Nem a megfelelő helyen vagyok? Vagy valami rosszat tettem? De ahogy teltek a napok, a hetek, a séták egyre hosszabbak és ütemesebbek lettek. Azonban egyik nap véletlenül meghallottam, hogy új tulajdonosom valakivel egészségi gondokról beszélgetett, és azt mondta, biztos benne, hogy a mozgás, a kocogás majd segít neki túljutni ezen. Ekkor döbbentem rá arra, hogy lesz ebből még futás, csak türelmesnek kell lennem, és támogatnom kell a gazdámat. Így is lett! Pár hét elteltével a kocogás is bekerült napi tevékenységeink közé. Nagyon szép helyeken jártunk egy folyó holtágának kicsi gátján, fák és bokrok között. Tavasszal ibolya és vadvirágok illatával telt meg a levegő. Nyári kora reggeleken pedig nyulak, őzek csodálkoztak ránk. Eleinte elfutottak, de egy idő után rájöttek, hogy nem akarjuk őket bántani, így nyugodtan folytatták reggelijük elfogyasztását. Én se tétlenkedtem, igyekeztem gazdasszonyom lábának igazi kényelmet biztosítani. Nem akartam, hogy gyógyulása csak rajtam múljon, mindent elkövettem, hogy segítség nélkül is teljesítse kitűzött célját. Ő pedig cserébe, minden alkalommal, amikor hazaértünk, tisztára törölt, és segített, hogy minél gyorsabban megszáradjak. Nagyon figyelmes és felelősségteljes partner volt.
Végül elérkezett az a nap is, amikor a kocogásból futás lett! Nagyon boldog voltam, hogy ehhez én is hozzájárultam. A tempó nem volt túl gyors, mivel nem versenyre készültünk. Bár ez teljesen nem fedi a valóságot, hiszen ez is megmérettetés volt, egy másfajta próbatétel. A gazdám egy autoimmun betegséget próbált legyőzni, tehát igenis, ezt a versenyt meg kellett nyernünk! De nem gyorsasággal, hanem idővel, távolsággal, türelemmel és kitartással. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, összeszoktunk, éreztük egymás rezdülését, gondolatait, lelkét. Csodálatos kapcsolat alakult ki közöttünk, barátokká váltunk.
A kisgátról tovább haladva egyre többször növeltük a távot, mégpedig a nagygáton. Itt már a folyó mellett futottunk. Ezt a tájat még jobban kedveltem, mert az élő folyóvíz illata, a hihetetlenül tiszta levegő, a csodásan zöldellő fák jobb kedvre derítettek bennünket. A madarak csicsergése, a fácánok kergetőzése csak hab volt a tortán. Gazdám sokkal jobban érezte magát, egyre tempósabban futott, és egyre többet nevetett. Ettől nekem is jobb kedvem lett. Nyár végére már 10-12 kilométert is megtettünk naponta.
Ha egy kicsi gyík napozott a gátoldalon, vagy egy feketerigó kereste élelmét, akkor arra is szakítottunk időt, hogy fotókat készítsünk róluk – természetesen távolabbról, hogy ne zavarjuk őket. Furcsa növények, különleges virágok is látókörünkbe kerültek, és persze azokat is megörökítettük. Ősszel a késő délutáni napsütés egészen más hangulatot varázsolt körénk. Erről nehéz bármit is mondani, mert olyan érzést keltett bennünk, amelyet szavakkal nem lehet kifejezni. Ezt látni, érezni kellett! A különböző színekbe borult falombokon átragyogó, lenyugvó nap sugarai mindkettőnket elvarázsoltak. Futás közben meg-megálltunk, hogy lelkünket átjárja az a gyönyörű látvány, amelyet még hosszú ideig megőriztünk magunkban.
A lefutott távolságok egyre csak nőttek, átlagban 15 kilométerre, de többször a félmaratont is teljesítettük. Barátom egyre gyorsabban, egyre hosszabb távokat tett meg, egyre nagyobb biztonsággal – tevékeny közreműködésemmel. Amikor éreztem, hogy fáradtabb volt, vagy fájt valamije, akkor fokozottabb figyelemmel tartottam a lábát, és még zökkenőmentesebbé tettem a talajfogását. Olyan is előfordult, hogy kioldottam a cipőfűzőt azért, hogy kénytelen legyen megállni, és pihenni egy kicsit. Vigyáznom kellett rá, felelős voltam érte. Szerintem, ezt ő is érezte, ugyanis sokszor beszélt hozzám akkor, ha senki más nem volt a közelünkben. Ezek annyira csodálatos pillanatok voltak! Összenőttünk, rengeteg időt töltöttünk együtt.
A megtett kilométerek pedig rohamosan szaporodtak. Csodálatos érzés volt, aminek azonban volt egy szomorú oldala is. Ugyanis a futócipők körülbelül 600-800 kilométer után veszítik el párnázottságuk és stabilitásuk jelentős részét. Mivel már az alsó határhoz közelítettünk, kezdtem a lelkemet felkészíteni az elválás pillanatához. Tudtam, hogy ez hamarosan bekövetkezik, hiszen a 800 kilométer felett teljesített cipők már nem biztosítják az ízületek megfelelő védelmét. Mi lesz az én kedves barátommal? Ki fog rá vigyázni? Ki kíséri őt tovább az elkövetkező időszakban úgy, ahogy én tettem? És mi történik majd velem, ha lejár az időm?
Nem kellett sokáig várnom, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Egyik délután mellém került egy pár új futócipő, amely nagyon hasonlított rám. Megijedtem. Tehát vége? Nincs tovább? Mégis, meglepetésemre, engem vett fel a gazdám. Az új cipő pedig, más sportruházattal együtt, bekerült egy sporttáskába. Nem értettem a helyzetet, mert ilyesmi korábban még nem történt. Mit jelenthet ez? Esetleg arról a váltófutásról van szó a városunk és egy távoli, nagyobb város között, amiről a múltkor a barátnőjével beszélgetett a társam? Ez igazi, különleges kihívásnak ígérkezik, mivel a két város közel 200 kilométerre fekszik egymástól. De ezt még teljesítjük a visszavonulásom előtt!
Mi a kezdő öt-fős csoportban voltunk, 5 kilométert futottunk, majd a kísérő autóbuszon pihentünk. Négy óránként került ránk sor, futottunk betonon, valamint kisebb-nagyobb városokon keresztül is. Így érthetővé vált, hogy szükség volt egy másik pár cipőre is, ami lehetővé tette, hogy váltva kerülhessünk sorra. Ez biztosította, hogy kedves gazdánk lába biztonságban volt, és emiatt különösen örültem, hogy nem voltam egyedül. Az éjszakai futás számomra egy teljesen új tapasztalatot jelentett, hiszen korábban soha nem éltem át ilyet. Nagyon élveztem – fantasztikus érzés volt.
Másnap délelőtt 11 órakor érkeztünk meg a város főterére, ahová minden résztvevő együtt futott be. Rengeteg ember várt ránk és tapssal köszöntöttek minket. Ez még nekünk, futócipőknek is felemelő pillanat volt. Pályafutásom befejezése előtt mindez különösen megható élményt jelentett. Álmaimban pedig ezek a pillanatok azóta is gyakran visszatérnek. A városnapi ünnepség után autóbusszal indultunk haza, majd otthon a jól megérdemelt pihenés következett.
Hamarosan nyugdíjazásom ideje is elérkezett, ami miatt kicsit elszomorodtam, bár tisztában voltam vele, hogy ennek is eljön az ideje. Szerencsére a barátom időnként mégis elővett, hogy rövidebb távokat együtt kocogjunk, együtt fussunk. A lelkem boldogságban úszott, hogy nem felejtett el.
Most itt pihenek a szekrényben, de már nem egyedül, hiszen rajtam kívül még néhányan itt vannak, akik hozzám hasonlóan kicsit elkoptak. Örömmel tölt el, hogy sok-sok közös és egyéni élményünk van, amelyeket boldogan osztunk meg egymással. Minden eszmecsere után arra a következtetésre jutunk, hogy kellemes, tevékeny éveink voltak, most pedig jólesik a lazítás. A lelkünk nyugodt, mert ami tőlünk tellett, azt mind megtettük.
Author: G. Nyemcsok Mária
Gerő Andrásné (Nyemcsok Mária) vagyok. Egy kisvárosban élek Magyarország délkeleti részén. Nyugdíjas, de pozitív értelemben „nyughatatlan”, azaz dinamikus, tevékeny pedagógus vagyok. Még mindig szeretném megváltani a világot, vagy legalább segíteni azoknak, akik majd ezt megteszik: gyermekeinknek, unokáinknak és mellettük tanítványaimnak. Az írás mellett szeretek olvasni, sportolni, túrázni, rajzolni, festeni. Angol nyelvet tanítok, így vannak olyan időszakok, amikor az előbb említett tevékenységeim, a futás kivételével, sajnos háttérbe szorulnak. 2026-ban az Irodalmi Rádió „Tárgyak lelke” témájú pályázatára küldtem az „Egy nyugdíjas futócipő gondolatai” című novellámat, amelyet érdemesnek tartottak az antológiában való megjelenésre. Számomra már ez is sokat jelent, de emellett megtiszteltetés, hogy meghívást kaptam blogszerzőik sorába.
