Miként könnyű pihét felkapja a szellő,
úgy libbent tova évtizedes esztendő.
Számtalant úgy vágytam, hogy tűnjön el végre,
néhányat marasztaltam volna örökre.
Az idő nem szelektál, mind elragadja,
csak az emlékezet mi visszahozhatja.
Rajtam múlik, melyet dajkálja a szívem,
a rosszakat illik feledni, úgy hiszem.
A szép és a jó, mi derűt hozhat talán,
sebesen repülő életem alkonyán.
A rosszat takarja el jótékony lepel,
vagy a szellő repítse mind messzire el.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
2 Responses
Kedves Rita!
Való igaz az évek, sőt évtizedek repülnek, mint pihe a szélben. Az emlékekkel viszont én úgy vagyok, hogy a rosszakat sem felejtem el, tudatosan, mert belőlük tanulni lehet.
Tetszéssel olvastam az érdekes képpel(ilyen kusza az életünk?)l kiegészített versedet.
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Köszönöm az olvasást. Ha egy ember olvassa, már akkor is érdemes volt feltenni. A tanulás már akkor megtörtént, amikor a rossz utolért. Nem dédelgetem magamban. Erre a néhány napra, ami még felkelhet rám, nem érdemes arra gondolni, ami fájt, bántott, amiből tanulnom kellett. Az élet a legnagyobb tanító mester, most arra tanít, hogy élvezzem a hátralevőt, hogy merjek élni, magamnak kedvezni. Épp eleget dolgoztam és tettem másokért, ideje, hogy magamért is tegyek, mert ha több évtizedes esztendő pilleként szállt el, akkor mennyire van szüksége ennek a néhány napnak, vagy órának? Ráadásul kit érdekel, hogy mit tanultam a múltamból, vagy mit nem? Nincs pótvizsga. Elmúlt, be kell temetni, hogy sima legyen az út előttem, az a kurta, ami még hátra van. Megengedem magamnak, hogy boldog legyek és teszek azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben és nem érdekel, hogy ki mit gondol, akárcsak a hintás képről is. Miért ne lehetne hintázni, labdázni, a kenyér sarkát letőrni, frissen kisűlt rántott húst magában megenni, forró nap elől a légkondis szobában írni/olvasni? Amivel másnak nem ártok, azt mind megtehetem, ha kedvem van hozzá, mert megengedem magamnak. Hogy várjam el, hogy fontos legyek bárki számára is, ha magam se becsülöm, nem értékelem, ha korlátok között élek és vezekelek? Inkább irigyeljenek, mint hogy sajnáljanak! Pozitív energiát adok az embereknek, nem negatívat. Mosolyommal ajándékozom meg mindazokat, akik találkoznak velem. Ha kedveset nem tudok mondani, akkor hallgatok, de ha mást bántanak, akkor kiállok érte és megvédem. Természetesen mindenki úgy él, ahogy akar, szíve joga, a magam részéről inkább nevetek, mint sírok, inkább örülök, mint, hogy bánatos legyek, inkább a szépre emlékezem, mint hogy lehúzzon mindaz, ami rossz volt. Elég volt belőle annyi, amennyi akkor ért, még sok is. Saját magamnak nem okozok szomorúságot, arról gondoskodnak mások, de igyekszem velük nem törődni.
Szeretettel: Rita