Él, él az ember, küszködik,
Ezer gond- s bajba ütközik.
Fárad, tesz, használ, sokszor alkot,
Átküzd sok meddő hosszú harcot.
De ha vénül, ereje fogytán,
S a munka terhétől lerogyván,
Futásra nem jó, csak menésre,
Harcra nem jó, csak pihenésre,
S ha szellemének isteni
Lángja langy már hevíteni:
Elfelednek mindent felőle,
S értéktelen roncs lesz belőle…
Áll a bútor, holt fadarab,
Kopni később vagy hamarabb,
Ha nyitják, nyílik, mozdul ha tolják,
Mit, mennyit ér, nem tudakolják.
De ha kikezdte az idő,
S a múló divatból kinő,
Kopottas fáján erezetnek
Szúrágta ösvények vezetnek,
Ha széle csorba, lába lóg,
S darabjai tűzbevalók:
Elhisznek szépet, jót felőle,
S értékes antik lesz belőle.
Author: Mihá István
Mihá Istvánnak hívnak, Újszászon élek, 18 éves vagyok. Körülbelül tízéves voltam, amikor olvastam József Attila Karóval jöttél című versét. Megtetszett ez a stílus, a rímek. Játékosnak, dallamosnak találtam. Ezután elkezdtem más költőket is olvasni: Radnóti Miklós, Ady Endre verseit, szívtam magamba a műveiket, majd tizenkét évesen már írtam is. Az írás Egyfajta szabadságot ad, hogy a világot saját szemszögemből mutassam meg, miközben másokat is inspirálhatok arra, hogy újraértelmezzék a saját érzéseiket. A versek születése számomra olyan, mint egy belső párbeszéd. Van, hogy hirtelen tör elő, szinte magától, máskor lassan érlelődik, mint egy hosszú gondolkodás eredménye. Mintha a sorok már léteznének valahol mélyen bennem, és csak arra várnának, hogy megtaláljam őket.
