Jutkának
valamikor 1975. júniusában lehetett. már túl voltunk a nagy, az első szakításon, túl a nagy, ez első megbocsájtáson, túl a nagy, az első újrakezdésen.
katona voltam még. kevéssel a nyári leszerelés előtt. kint voltunk Makkoson, kettesben. lent, a tűz helye mellett feküdtünk a fűben. magunkban voltunk, egyedül.
beszélgettünk. beszélgettünk mindenről, ami eszünkbe jutott, beszélgettünk úgy, ahogy eszünkbe jutott.
volt miről. beszéltünk egymásnak egymásról, a hogyvoltról, a hogyvanról, a hogyleszről.
egyszercsak feltápászkodtam. bementem a Kisházba pokrócért, párnákért, majd visszajőve visszafeküdtem melléd.
mellettünk, valahol a közelben egy hangyaboly lehetett. a hangyák nagy, rendezettlennek látszó igyekezettel siettek ide-oda, mindenfelé. az egyik alighanem eltévedt, mászott, csak mászott felfelé egy fűcsomó leghosszabbra nőtt levelén, pillanatok alatt felért, majd a fűszál csúcsán megtorpant, és kíváncsian bámult lefelé. aztán hírtelen megfordult, a megszokott tempóban leereszkedett, s szinte azonnal, már felismerhetetlenül, elvegyült a többiek között.
mutattam ezt neked, mondván: nézd, onnan, a „hangyalesből”, a fűszál tetejéről, felülről lenézve, mennyire merőben új, mennyire szokatlan lehet a hangyaperspektíva. a többiek lenti nyüzsgése, a szaladgálás, a céltalannak tűnő kavalkád fentről nézve már kiismerhető, összerendezett viselkedés. mindenkinek célja, feladata van: ki-ki tojást cipel, eledelt keres, prédát hurcol, megpihen, az életéért küzd, megsebesül, vagy épp viadalba keveredett: minden „egyed” mozgása fentről kiszámíthatónak, előre láthatónak tűnik.
„épp ilyen hangya vagyok néha én is”, mondtam. a fűszál csúcsáról nézve látom, érzem a többieket, átérzem, mi hajtja-mozgatja őket, aztán lemászva, vagy néha lepottyanva közéjük, én is elvegyülök, s bolyongok, látszólag céltalanul, épp úgy, mint a többiek.
megragadt bennem ez a kép, pár nap múlva írtam is egy levélben neked erről a hangulatról:
„az erdőben hátat fordítok neked,
megtámasztom gerincemmel a te gerincedet,
messzire gondolok, messzire nézek,
szemem repdeső bogárszárnyon száll,
messziben rád, Emberre talál…
megfordulok most.
révedezel. vagy rólam mit sem sejtve alszol.
talán másra gondolsz,
de szemedbe nézve megsajnálsz engem és eszedbe jutok.
talán rátalálsz félénken szabad érzéseimre,
öledbe rejted fejemmel együtt, megsimogatsz…”
aztán, pár hónap multán, túl a második, majd a harmadik újrakezdésen is, túl a végleges szakításon is, búcsúlevelet írtál nekem, benne ezekkel a szavakkal:
„Elég volt a kisded játékaimból. Ember akarok végre lenni. Ne nevess ki, jó? Nem hangyászni megyek!
Nem tudok már írni, mert szégyellem előtted a szavaimat. Ugyanúgy tartalmukat vesztették, mint sok elv, érzelem, fogalom, stb…
Nem bírom elviselni a megsemmisítésemet!”
mit mondhattam volna akkor, mit mondhatnék erre most?: hangya-szindróma. látható volt, látható lett volna, akkor is, előre is…
2023.07.31., 67 évesen
fülszöveg:
„A szív logikája más nyelven beszél.”
Ivántsy Gábor „Stockholm? szindróma?” című rövidprózája egy olyan lírai-emlékezeti kompozíció, amely sajátos módon kapcsolja össze a természetben megfigyelt képeket az emberi érzelem belső mechanizmusaival. A cím ironikus, szinte provokatív pszichológiai referenciát hoz be – a Stockholm-szindróma, mint érzelmi függés paradox viszonyát, – ám a szöveg nem e betegségkép kifejtésére törekszik, hanem finoman, szimbolikusan értelmezi újra a fogalmat. A mű szuggesztív, lírai tömörségű reflexió a szerelem és az emlékezés labirintusáról. Az elbeszélő személyessége, a történet töredezett, mégis vibrálóan pontos megidézése egy megrendítő érzelmi és mentális fogság krónikájává emeli a szöveget. A nyelv halk, de kíméletlen őszinteséggel bontja ki egy egykori kapcsolat intimitásának, sebezhetőségének és a vágy töredékekbe zárt szabadsághiányának rétegeit. A próza alig kimondott kérdései – kié az emlék? kié a test? kié a felejtés? – nem csak egyetlen kapcsolatra, hanem generációs tapasztalatokra is rezonálnak. A „Stockholm? szindróma?” nem történet, inkább „emlékezeti mikrodrámák” lírai tablósora, a szerelem szavakon túli tapasztalatának irodalmi lenyomata, egy rendkívül sűrű, több síkon olvasható mű a kötődés paradoxonjairól, – és arról, hogyan nem szabadulunk meg soha attól, aki egyszer bennünk maradt.
Stiláris szempontból a mondatkezdő nagybetűk következetes mellőzése formai eszközként erős alázatos, sőt önfeladó beszédmódot implikál. Az írói én itt nem „uralja” a nyelvet, hanem beleolvad, – hangját nem emeli fel, hanem egyfajta „aláírt suttogás”-ként nyilatkoztatja ki. Ez a gesztus intim, közelítő, és sajátos formai szabadságot is képvisel: eltávolodik a hagyományos mondatszerkezetek retorikus ívétől, inkább a folyó gondolatsáv, az emlékezés sodrása kerül előtérbe.
Ez a „versszerű” prózanyelv nemcsak a tipográfián, hanem a nagybetűk hiányán keresztül is alátámasztja a belső monológ, illetve a tudatfolyam narrációs technikájához való közeledést. Az olvasó nem a szerzői tekintély, hanem az emlékező tudat áramlását követi – mintha „fülelné” a gondolatokat, nem pedig nyelvtanilag strukturált kijelentésekre várna.
illusztráció: Hangya ellen a kertben házilag 4+1 tipp a védekezéshez – Rovarcontrol.hu
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
3 Responses
idő közben, egy váratlanul érkezett segítséget felhasználva, az írást kiegészítettem egy ‘fülszöveggel”. én örömmel olvastam…
„„épp ilyen hangya vagyok néha én is”, mondtam. a fűszál csúcsáról nézve látom, érzem a többieket, átérzem, mi hajtja-mozgatja őket, aztán lemászva, vagy néha lepottyanva közéjük, én is elvegyülök, s bolyongok, látszólag céltalanul, épp úgy, mint a többiek.”
Igen, kedves Gábor, azzal a különbséggel, hogy egy ilyen jellegű ráeszmélés után, nem csak a fűszál csúcsáról lehet látni, érezni a többieket, átérezni mi hajtja-mozgatja őket, hanem köztük élve is, a mindennapi látszólagos céltalan bolyongásban… (így a „látszólag céltalanul” sokkal mélyebb, sajátos kiterjesztett jelentéstartalmat nyer)
Üdvözlettel: Zoé
hm. nem gondolkodtam ezen. de így, az azóta eltelt ötven évre visszatekintve, úgy tűnik, életfilozófia, vagy legalábbis túlélési technika (más megfogalmazás szerint: harcmodor) lett belőle. mindamellett, a kommentek számát tekintve, nem mindenki gondolja – látja úgy, mint te. meg én…