Anyák könyve trilógia 2. Margit

Budapestre költözése és anyja halála után Margit, bár már a fővárosban élt három éve, mégis sok szál kötötte szülővárosához, Miskolchoz. Nővére, Gizi ott is maradt és anyjuk halála után rögtön hozzáment udvarlójához. Nem sokkal később Margit is házasságot kötött azzal az elvált, kisgyerekes férfival, Jánossal, akit anyja annyira nem szeretett. Az esküvőjükön mindössze négyen voltak jelen, ők ketten és a két tanú, kollégáik. A házassági papírok aláírása után irány a fényképész a szokásos esküvői kép elkészítéséhez, amely a lakás falára került, majd egy közös ebéd a tanúkkal. És ennyi. Semmi nászút. Másnap ugyanúgy munka, mint addig. Férje kislánya akkor az édesanyjánál volt. A következő tanévet azonban már Pesten végezte. Margit jó viszonyban volt vele. Szerették egymást. Férje családja is teljes mértékben befogadta Margitot. Szívesen látták, amikor Jánossal együtt meglátogatták őket.

Egyik nap Margit későn ért haza. Férje és kislánya már rég otthon voltak és nagyon aggódtak érte. Elmondta, hogy útközben igazoltatások voltak, majd hazafelé egy tankot is látott az egyik utcában. Nem tudták mire vélni a dolgot. Másnap ők elmentek dolgozni, de a kislányt inkább a szomszédokra bízták, nem vitték iskolába. Féltették, hogyha egyedül jön haza esetleg katonák molesztálhatják. Pár nap hiányzás lehet. Végül két hét lett belőle.

Egy évvel később megszületett Gizi kislánya. Ekkor ébredt fel igazán Margitban a vágy arra, hogy ő is szeretne gyereket. Már korábban is gondolt rá, de mivel nem esett teherbe, nem különösebben foglalkoztatta. De így, hogy nővérének már van, rájött, hogy csak gyerekkel együtt lehet teljes az élete. Egy év múlva neki is megszületett a kislánya, akit a fiatalon meghalt nővérük után Júliának nevezett el.

Margit az utolsó napig dolgozott Júlia születése előtt. Ez azért volt jó, mivel abban az időben mindössze 12 hét volt a szülési szabadság. Hivatalosan 6 hét előtte, 6 hét utána. De minél tovább tudott valaki dolgozni, annál több maradt a szülés utánra. És Margit ezért dolgozott végig. Majd a gyerekeket bölcsődébe vitték. Azonban, ha a szülők meg tudták fizetni, vagy volt a közelben valaki idősebb, munkába nem állt nő, aki a gyerekkel tudott lenni, akkor nem kellett a bölcsőde.

Margitnál reggel jöttek a szülési fájdalmak.

— Szerintem én ma szülni fogok. Jaj! Ez már talán az első fájás? Szaladj gyorsan taxiért! — szólt Margit a férjének.

— Előbb bemennék még a nyomdába. Valamit gyorsan elintézek — válaszolt János.

— Arra már nincs idő. Szalad gyorsan! És taxival gyere vissza, nem mentővel. Az a legközelebbi kórházba vinne, míg tudod nekem saját orvosom van — sürgette Margit a férjét.

— Jó, rendben. Látom már, hogy sietni kell.

 

Végül 11 órára Júlia megérkezett. Kicsi baba volt, még a három kilót sem érte el. De egészséges volt. János és az ő idős apja, aki az egyetlen nagyszülő volt Júlia életében, nagyon örültek érkezésének. Különösen a nagy barna szeme és a sűrű fekete haja tetszett nekik.

Gizinek Júlia születését követően pár hónap múlva ismét kislánya született. Mindketten boldogok voltak. Elhatározták, hogy a gyerekekkel együtt a két család rendszeresen találkozni fog, hol Pesten, hol Miskolcon.

Margit boldogan tologatta kislányát a babakocsiban és büszkén mutogatta a szomszédoknak. Tényleg szép gyerek volt. És kifejezetten érdekes volt az ellentmondás Margit szőkesége és a kislány már akkor sűrű fekete haja között. Az édesapának volt valamikor fekete haja, ami akkorra már erősen megkopott. De a gének segítségével mégis megmutatkoztak és ezt édesapja, Margit férje kezdettől fogva imádta kislányában. A kis feketém — így beszélt róla János.

Margit legalább egy évig otthon akart volna maradni kislányával, ám ezt János nem engedte. Akkor még nem létezett a GYES, és ez állásának elvesztésével járt volna, amit nem engedhettek meg maguknak. Júliát nem akarták bölcsődébe adni. De akkor hogyan oldják meg? — tették fel a kérdést. A megoldás magától adódott. Ahol laktak több olyan idős nő is élt, akik már koruk miatt nem álltak munkába, nyugdíjat nem, vagy alig kaptak. Így közülük sokan vállaltak gyermekgondozást a dolgozó nők gyerekei mellé. Persze nem ingyen. De Margit főkönyvelői fizetéséből telt erre. És mégis csak jobb volt, mintha munka előtt hajnalban ki kellet volna rángatni a gyereket és elvinni egy bölcsődébe, majd munka után hazavinni, esetleg esőben, szélben, hóban.

Margitnak azért ez az állapot sem volt könnyű. Ugyanis az idős asszonyok, akik nem igazán értették meg a háború után kialakult új rendszert, nemegyszer megszólták, hogy miért szült gyereket, ha aztán egész nap nincs otthon. És lám a férjének miért nincs meleg vacsora, mikor hazaér a munkából? Az már nem tűnt fel ezeknek az idős hölgyeknek, hogy Margit is akkor ért haza, amikor a férje. De ez a helyzet is megoldódott. Abban az időben sok lakás épült, hiszen a fővárosba egyre többen költöztek a jobb munkalehetőség miatt. És nekik is kiutaltak egy újonnan épült budai házban egy kétszobás, fürdőszobás lakást. Oda is sikerült szerezni egy idős hölgyet, aki napközben a kislánnyal volt. Az iskola előtt Júliát még beadták egy magán óvodába, hogy szokja a közösséget. Az iskola előtti nyáron pedig egy tábort is kinéztek neki. Előzőn nap, vasárnap Margit és férje Júliával hármasban elmentek megnézni a helyet. Ott nyomatékosan elmondták a felügyelő tanároknak, hogy Júlia még kicsi, még nem jár iskolába, és kérték, hogy rá ezért fokozottan figyeljenek. Nagyon megtetszett nekik a hely. Végre a gyereknek nem a lakásban kell egész nap lennie egy nénire bízva, aki csak néha viszi el egy-egy közeli játszótérre. Másnap Júliával szépen el is mentek Margit munkahelyére, ahol két tanárnő kíséretében normál pesti BKV-s busszal utaztak el a gyerekek a táborba. Úgy húszan lehettek. Majd eljött a délután.

— Mikor jön már ez a gyerek? – türelmetlenkedett Margit a munkahelyén. A kirándulásra vitt gyerekek épp akkor léptek be a nyomda ajtaján, ahol abban az időben dolgozott.

— Ó, végre ott jönnek – mondta kolleganőjének megkönnyebbülve. Majd várt, nézte a gyereksereget, mikor kerül Júlia is elő. De ő nem volt sehol. Teljesen kétségbe esett. Szinte magán kívül kiabálva kérdezte a felügyelő tanárokat, hogy hol van az ő kislánya? Ők is rettenetesen megijedtek, mivel nekik is csak akkor tűnt fel, hogy Júlia hiányzik. Úgy emlékeztek, hogy a buszról minden gyerek leszállt. Már épp hívni akarták a rendőrséget. De mire Margit a telefonhoz ért, kolleganői hangosan kiabálták, hogy Júlia megvan, itt hozza egy rendőr. Már némileg megnyugodva kérdezte a rendőrtől, hogy mi történt. Ő elmondta, hogy a kislány fentmaradt a buszon. Majd elkezdte keresni a többieket. Akkor egy utas leszállt vele és átadta neki. Ő pedig szépen és okosan megmondta a nevét és azt is, hogy hol várja őt az anyukája. Júliát többet nem engedték el a táborba.

Végül elérkezett a szeptember elseje. A lakástól az iskola nem volt messze, mivel az is a lakóteleppel együtt létesült. Az első napon, az évnyitón, a szülők is beülhettek gyerekeikkel az osztályba és együtt hallgatták meg a legfontosabb tudnivalókat. A táskát és az iskolai egységcsomagot persze már korábban meg kellett venni. Ott megkapták a könyveket és elmondta a tanítónő, hogy miként kell azokat a kék papírral bekötni, a nevet és az osztályt ráírni, mi lesz az órarend, melyik lesz a délelőttös, illetve a délutános hét. Bemutatkozott a napközis tanítónő is.

Szerencsére Júlia szerette az iskolát, jól is tanult, de a napközit ki nem állhatta, amivel nem volt egyedül. A napközis tanárnő biztosan a régebbi rendszerből maradt, vagy a viszonylag fiatal iskola nem kapott mást erre a feladatra. Nála az volt a pihenés, hogy a padra kellett hajtani a gyerekeknek a fejüket meghatározott irányban. Majd kis idő elteltével vezényelt, hogy fordítsák a fejüket a másik oldalra. Aki rossz volt, annak körmösöket osztogatott, vagy a fiúknál pajeszhúzás, a lányoknál hajhúzás volt a retorzió. Margit az első osztály után ki is vette Júliát a napköziből, mivel nagy szerencséjére a házmesterné elvállalta kislánya felügyeletét. Sőt, ebédet is adott neki, így nem kellett az iskolában étkeznie.

A délutános héten Margit rendszeresen elment Júlia elé az iskolába, hogy a sötétben ne egyedül kelljen kislányának hazamenni. Már másodikos volt Júlia, amikor történt egy érdekes eset.

— Mikor jönnek már? — türelmetlenkedett Margit sok szülővel együtt az iskola bejárata előtt. — Az előbb, mintha már láttam volna az osztályt — mondta a szintén türelmetlen szülőtársnak. — De nem mégsem ők. Hulla fáradt vagyok, fázom, már totál sötét is van. Ez a gyerek délutános hete. Mintha ismét megjelentek volna. Jól látom, visszafordulnak? Bemegyek, megnézem mi történik itt? Igen, ők azok. De miért fordulnak vissza? Megkérdezem. Biztosan ő lehet az énektanárnő, az a magas, szemüveges. Az utolsó órájuk ma ének volt és azt egy másik tanítónő tartja — mondta félhangosan, majd bement.

— Kedves tanárnő, miért nem engedi már el a gyerekeket? ­ kérdezte kissé ingerülten.

— A gyerekek nagyon rosszak voltak, nem képesek rendben sorba állni és fegyelmezetten lejönni. Ezért most ezt gyakoroljuk — válaszolt az énektanárnő.

— Ilyenkor, este fél hatkor? Ez egy napközis osztály. Az én lányom nem, de a gyerekek nagy része már reggel 8 óra óta van az iskolában. Fáradtak, persze, hogy nem tudnak már rendesen sorba állni. A kabát is rájuk melegszik. Gyere Juli! Én elviszem a gyerekemet — mondta Margit szinte kiabálva miközben kivette Júliát a sorból, majd elsietett vele.

Többet nem történt hasonló eset. A gyerekek viszonylagos rendben lementek az énekórák után. A tanítónő ezután nem cirkuszolt azért, hogy abszolút fegyelmezettek legyenek. A következő tanév elején érte Margitot a meglepetés. A harmadik osztálytól kezdve ő lett lánya osztályfőnöke. Nagyon megijedt, hogy most mi lesz, vajon emlékszik-e az ő őszi kirohanására? Igen, emlékezett. Az első szülői értekezleten szinte visszamondta azokat a gondolatokat, amelyeket Margit egy évvel ezelőtt elmondott, hogy ez egy napközis osztály, figyelembe kell venni, hogy a gyerekek már reggel 8-tól itt vannak az iskolában. És szerette Júliát, ahogy a többi gyereket is.

Közben felszámolták azt a nyomdát, ahol Margit dolgozott. De ettől nem lett munkanélküli, hiszen abban az időben az emberekkel állami szintem foglalkoztak, ha lehet ezt mondani. Mint kiváló könyvelőt, revizorként alkalmazták a Könnyűipari Minisztériumban. Szinte havonta más-más vállalathoz kellett mennie és a főkönyveket tanulmányoznia. Némelyik irdatlan messze volt a lakástól, de nem volt mit tenni. A háztartás dolgaiba szerencsére besegített a házmesterné, aki hetente takarított náluk, ahogy több lakónál is. Időnként ugyan eltört egy-egy dolgot, melyről először Margit azt hitte, hogy az a kislánya műve.

— Nézd, mi történt a múlt hónapban ajándékba kapott barna hamutartóval? Te törted el? — szólt Margit Júliához, miközben nagyon szigorúan nézett rá.

— Nem én voltam — válaszolt megszeppenve Júlia.

— De te voltál, ki más lenne? És miért nem szóltál?

— De anya nem én voltam. Észre sem vettem, hogy eltört — válaszolt Júlia szinte sírva.

— Hogy nem te voltál? Miért hazudsz? Te voltál! Majd megmondom apádnak, azt is, hogy eltörted és azt is, hogy hazudtál! — kiabálta Margit. Szegény Júlia napokig gyötrődött és félt, hogy mikor fogja majd apja is felelőségre vonni azért, amit nem követett el. De nem történt semmi ilyesmi. Azonban amikor már a második, sőt a harmadik tárgy is eltört, Margit gyanakodni kezdett, hogy mégsem Júlia lehetett a bűnös. Megkérdezte a házmesternét, aki beismerte, hogy ő volt. De ezt kénytelen volt elnézni. A munka, a sok utazás és az egyéb háztartási teendők, mint vásárlás, mosás mellett nem volt energiája még a takarításhoz is. Akkor még a szombat is munkanap volt. Jól keresett. Kicsit jobban is, mint a nála jóval idősebb férje, aki viszont egyéb munkákat vállalt.

Ténylegesen nem éltek rosszul. Az elsők közt voltak, akik külföldi nyaralást is megengedhettek maguknak. Először néhány napra Bécsbe mentek, miután Margit több prémiumot kapott, mint arra számítottak. Majd egy hosszabb párizsi út következett. Ezt nagyon élvezték. Júlia már kicsit nagyobb volt és sokkal jobban értékelte a látottakat. Sőt, naplót is írt az utazás alatt. Valósággal lenyűgözte Margitot az, hogy lánya még a legfárasztóbb nap után is képes volt leülni és megírni, hogy aznap merre jártak, mit láttak. Nagyon tetszett Margitnak férje műveltsége is, ahogy például a Louvre-ban mesélt az egyes képekről.

Nem sokkal később kiderült, hogy férje cukorbeteg. Ez nagyon megrémítette Margitot. Visszaemlékezett arra, hogy édesapja is ebben szenvedett. Féltette férjét. Sajnos egyre többet veszekedett vele, hogy tartsa be a diétát. Később szinte már minden apróság miatt veszekedtek. Férje elkezdett kimaradozni. Nem jött haza rögtön munka után, hanem inkább bent maradt a munkatársaival kártyázni, vagy beült valahová, akár egyedül is sörözni.

Margit sokszor Júliával is ingerült volt. Júlia a nyári szünetei nagy részét a strandon töltötte. Ez a közeli Gellért fürdőt jelentette. Kislány korában a házmesterné vitte el több másik gyerekkel együtt. Margit is nagyon szerette ezt a helyet. Nyaranként volt, hogy munka után Júliával még elmentek egyet fürdeni. A miskolci lányokkal is kedvelt helyük volt. Júlia talán már egyetemre járt, amikor az első szünidei napot, korábbi szokásához híven ott töltötte. Majd, amikor felöltözött, a kabinos közölte vele, hogy még egy jegy árát ki kell fizetnie, hiszen a három órás tartózkodást jelentősen túllépte. Júlia nézett egy nagyot, mivel nem vette észre, hogy a jegye csak ennyi időre szólt. Otthon persze el kellett számolnia és akkor Margit elég durván kifakadt. Hát őkisasszonysága ennyi pénzt csak úgy elstrandolt — kiabálta. Férje kelt lánya védelmére, hogy miért kiabál, ő észre vette volna, hogy csak három órára szólt a jegy? Addig nem így volt.

Közben Margit ismét főkönyvelő lett egy a lakáshoz közel lévő vállalatnál. Végre nem kellett sokat utaznia. Ennek ellenére mindig fáradt volt már mire hazaért. Sokszor rögtön le is dőlt úgy fél órára, mire bármi egyéb otthoni dologhoz hozzá tudott fogni. A napi vásárlást akkor már Júlia intézte. Sőt a hétvégi bevásárlásból és az ünnepek előtti nagybevásárlásokból is kivette a részét.

Júliának jól ment az iskola. Gond nélkül leérettségizett, majd egyetemre ment, ahogy azt Margit születése óta eltervezte. Úgy mondta, hogy ő nem mehetett, mivel orvos lánya volt, nem vették volna fel. De a gyerekének legyen egyetemi végzettsége. Júlia ezt a vágyát teljesítette is. Férje közben nyugdíjba ment. Másik lányától két unokája is volt, aki visszament Miskolcra, hogy anyja mellett legyen. Ő a családjával minden évben eljött pár napra Budapestre. Ahogy Margit és férje is évente jártak Miskolcra, elsősorban a nyarakon, az iskolai szünetben. Ekkor találkoztak Gizivel és lányaival is. A lányok is minden évben eljöttek Budapestre és Júlia is volt náluk Miskolcon. Júlia nem sok vizet zavart Giziéknél. Két vagy három lány, nekik majdnem mindegy volt. Nem sokat törődtek vele. Volt, hogy a lányoknak takarítani kellett és erre természetes módon Júliát is befogták.

Budapesten azonban teljesen más volt a helyzet. Margit állandóan azt akarta tudatosítani Júliában, hogy ők, mármint a két lány, az ő vendégei, tehát neki bizonyos mértékig ki kell őket szolgálni. „Te vagy a házikisasszony.” – mondogatta, amitől Júliának libabőrös lett a háta. Elvitték a lányokat kirándulni, sőt, amikor kicsit nagyobbak lettek, férjével felmentek estéként a Várba. Ezek nagyon élvezetes kiruccanások voltak. Júlia viszont ilyesmit soha nem kapott Miskolcon.

Júliának apja kívánságára hosszú haja volt, melyet két részbe fonva viselt. Ez apját az édesanyjára emlékeztette, akit korán elveszített. Margit naponta rendesen megfésülte Júliát. Ezt Gizi nem tette meg. Volt, hogy napokig kócos volt. De ez Gizit nem zavarta. Júlia pedig nem mert szólni, hiszen hisztisnek volt kikiáltva. Mindig azt mondták, hogy Júlia annyit nyavukkol.

Egyszer ezt Júlia elmondta Margitnak és közölte vele, hogy nem akar velük nyaralni. Margit ezen nagyon megsértődött, így végül Júlia mégis belement a további közös nyaralásokba.

Még évekig nyaraltak együtt. Mikor nagyobbak lettek, persze jöttek a fiúk is. Gizi lányai jóval hamarabb férjhez mentek, mint Júlia, amire roppant büszkék voltak. Az idősebb lány esküvői tanúja Margit férje volt. Ő ment először férjhez. Majd a kisebbik lány, de akkor Margit férje már nem élt.

Margitot rendkívül megviselte János halála. Ahogy mindenkit, aki csak ismerte, hiszen egy népszerű és nagyon jó ember volt. Még csak hatvan éves. Teljesen váratlanul történt. Margit nagyon nehezen szedte össze magát. Lánya még akkor nem fejezte be az egyetemet, így miatta is talpon kellett maradnia. Júliával ketten maradtak. Közben Gizi és lányai eltávolodtak tőle, miután a fiatalabb is férjhez ment. Margit nyugdíjba ment, akkor még ötvenöt év volt a nőknél a nyugdíjkorhatár, de utána még dolgozott hetente egyszer tanácsadóként egy vállalatnál.

Kicsit unalmasan teltek az évei. Közben lánya végzett az egyetemen, dolgozni kezdett. Még néhányszor elmentek közösen nyaralni, külföldi társasutakra és pár napra Miskolcra, Gizihez. Gizi roppant büszke volt az unokáira. Azonban valahogy érződött az is, hogy elege van Margitból. Ezt nem mondta ki soha, de Júlia érezte, valahogy benne volt a levegőben. Margit viszont soha nem vette észre. Vagy nem akarta.

Majd Júlia is férjhez ment. És nagy végre megszületett az unoka. Egy gyönyörű kisfiú. Ő is szőke kék szemű volt, akárcsak Margit. Két szőke közt egy fekete, Júlia.

Örült az unokájának és nagyon szerette, de állandóan azt mondogatta és éreztette, hogy neki már nincs sok hátra. Lehet, ebben az is benne volt, hogy épp akkor lett hatvan éves. De ténylegesen nem volt olyan rossz állapotban, mint ahogy azt mondta. Elvárta, hogy a fiatalok kiszolgálják. Hozzegykisszódát — volt egyik rendszeres kérése. A fiatal házaspár vásárolt és takarított. Neki tényleg nem sok munkája volt otthon. A heti munkába járással is felhagyott.

Júlia hamar visszament dolgozni, mivel ő is karriert akart építeni, mint édesanyja. Továbbá apja intelmeire is élénken emlékezett, hogy nem szabad kiesni sokat a munkából és anyagilag is önállónak kell lenni. Elvárta volna Margittól, hogy mint otthon ülő nagymama segítse a munkáját annyiban, hogy ha beteg az unokája, akkor ő vállalja. E helyett azonban Margit irányítani akarta volna a fiatalokat és kicsit az ő és unokája rabszolgáivá tenni. Sőt, a fiatalokat szét akarta választani, amibe Júlia nem ment bele. Ez külön költözéshez vezetett, mely először nagyon megviselte Margitot. Azt hitte, hogy teljesen magára marad. A két lakás nagyon közel volt egymáshoz, így erről szó sem volt. Végül belátta, hogy ez valójában neki is kényelmesebb, hiszen így ő is független lett. A fiatalok ugyanúgy gondoskodtak róla, unokájára is szívesen vigyázott. A kétezres szilvesztert töltötte vele utoljára együtt a család. Mintegy kicsit előre látva a jövőt, Margit kérte, hogy készítsenek fényképeket. És milyen jól tette, mert ezek lettek az utolsó képei. A nyár elején, egy korai hőséghullám végén halt meg.

Margit temetésén sokan voltak, akik elbúcsúztak tőle. Gizit lányaival és több ismerőst Júlia akkor látott utoljára. Egy új, más élet kezdődött számára.