A nyomtató

Valamikor a kétezres évek elején egy kis irodában állt egy HP LaserJet 1200-as. Csak fekete toner, 1200 dpi felbontás, masszív, megbízható darab és olyan hangja van induláskor, hogy ha éjjel szólal meg magától, ember nincs, aki ne kapna szívrohamot. Semmi extra. Néha elakadt benne a papír, néha újra kellett telepíteni a drivert, néha csak úgy ok nélkül villogott. Ismered.
De volt egy furcsasága.
A nyomtató minden héten, péntek éjjel, 03:06-kor elindult… magától. Senki sem volt az irodában, a gépek ki voltak kapcsolva. Csak egy lap jött ki mindig. Egyetlen sor állt rajta:
„Az utolsó oldal jön.”
Az új dolgozók azt hitték, valami régi beállítás maradt meg. Megnézték a spoolert. Semmi. Letörölték az illesztőprogramot. Semmi. Lecseréltek mindent, amit csak lehetett. A nyomtató ugyanazt csinálta. A céges legenda szerint, akinek a kezébe került az a bizonyos utolsó oldal, másnapra eltűnt a lappal együtt – sohasem találták meg, sem élve, sem holtan.
Egyszer egy rendszergazda, azt hiszem Tibi, megelégelte, hogy egy öreg printer rontja a renoméját. Péntek este bent maradt. Laptopkalap, feketekávé, szeme alatt egy idegi tic. Várt. Megvárta a hajnalt.
03:06.
A nyomtató villogni kezdett.
Zúgott.
Majd kiköpött egy lapot.
Nem ugyanazt, mint korábban. Egy tízoldalas PDF kezdett kijönni. Lassú, akadozó, sípolós nyomtatással, mintha a papíron nem tinta, hanem valami sokkal nehezebb folyna át.
Tibi remegő kézzel tartotta a lapokat és olvasni kezdte:
1.oldal: „Te már olvasod.”
2.oldal: „Most már nem fordulhatsz vissza.”
3.oldal: „Mikor utoljára nyomtatták ki ezt a dokumentumot, egy ember eltűnt.”
4–9. oldal: fekete alapon fehér betűk, de minden betű visszafelé volt nyomtatva, mintha tükörből olvasnád. Egy-két szó így is kivehető volt: NEKED, MA, AJTÓ.
Tibi meg sem próbálta elolvasni. Fáradt és döbbent volt és félni kezdett, a bőre libabőrös lett. Segélykérően nézett körbe az irodában, hátha nincs egyedül. De egyedül volt. Csak a kávé illata maradt.
10.oldal: „Az utolsó oldal jön.”
Tibi remegve várta, vajon mi lesz azon az utolsó oldalon.
És… semmi nem jött. A nyomtató leállt.
Tibi soha többé nem ment be dolgozni és a felesége állítása szerint haza se ment azóta. A nyomtató mellett csak az üres kávés bögréjét találták. A kültéri kamerákon egyetlen képkocka sem mutatta, hogy elhagyta volna az épületet. Pedig többször is végignézték, egészen hétfő reggelig, amikor a takarítónő kinyitotta az irodát és elkezdett porszívózni.
De ha valaki papírt rak a nyomatóba és mielőtt kikapcsolná, péntek délután rányom a „Print again” gombra…
…nos, akkor a legenda szerint a nyomtató nem a PDF lapokat adja ki többé, hanem neveket.
Legutóbbi éjjelen tíz név jött ki.
Kilencet a hétvégén az újságokban olvastak viszont. Tragikus hirtelenséggel… egytől-egyig…
A tizedik… még mindig olvas.

Author: Mandel Imre

Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.