Hangos novellaként meghallgatható: Ajándék
A házra csend borult. Fájdalmas csend. Odabent, már nem repkednek a szavak. Zalán a kanapén üldögél, karjait összefonja. Úgy ráncolja homlokát, hogy lassan meg se lehet különböztetni a gyűrött párnáktól, amik körbeveszik. Száját lefelé biggyeszti, szemei vizenyősek és vörösek. Fejmosást kapott, de nem a gyengébbik fajtából.
A tizenéves fiatalok szeretnek lázadni, sőt, valahol kell is, hogy lázadjanak, de ő ezt nem teheti. Így nem. A szülői szigor mögött nem kegyetlenség, de féltés bújik meg. Ez általában mindenhol így van. Az anyja már tíz perce az orvossal telefonál, közben le-föl járkál idegesen. A fiatal csak szerette volna megkóstolni egy gyorséttermi lánc hamburgerét, amit végül meg is tett. Befalta az egész menüt, és kicsit sem bánta! Isteni volt! Végre megtudhatta, hogy milyen az igazi zsemle íze. Mert ő nem ehet rendes kenyeret. Szép fehéret, barnát, teljes kiőrlésűt, félbarnát, semmilyet se. Csak gluténmentesen étkezhet. Kisgyermekként diagnosztizálták cöliákiával, és azóta még érintenie se szabad olyan terméket, amiben a számára kártékony összetevő található. Szó szerint, egy morzsa is kegyetlen fájdalmakat okoz a hasában, ha valahogy bejut.
Az édesanyja ordibált, csapkodott és tajtékzott. Érthető reakció és jogos is. Rendszerető, katonás és feszes jellem, biztos azért, mert elváltak a szülei. Vele nem lehetett packázni. Az apja viszont hallgatott és a megszokottnál is szomorúbb volt az ábrázata, ahogy a konyhaszéken roskadt. Ő lágyabb, megengedőbb ember volt. Az ő szülei is elváltak. Zalánnak ez a némaság sokkal jobban fájt, mint a hangos szavak. Tudta, hogy a férfi akkor ilyen, ha olyan fájdalmat cipel, amit nem tud kifejezni. Pár perc után felállt, vette kabátját és kérdőn a fiúra nézett. A homloka magasodva szólt: „Akkor, jössz?” A tinédzser jött.
A kertben sétáltak egymás mellett. Az apa cigarettára gyújtott. Rossz szokása ez, amit számtalanszor megpróbált elhagyni, de sehogy sem tudott. Kifújja a füstöt és a fiú tudja, hogy ezután kezd majd beszélni. Azt mondja, hogy őt leginkább a hálátlanság zavarja, de nem a feléjük, hanem az Isten felé sugárzott hálátlanság. Római katolikus volt, és hívő, de templomba alig járt. Mert Isten sosem tiszteletlen veled, – folytatja fejét a földre szegezve – bármit is tegyél, szeret téged. Legyél hálás emiatt! Ugyan miért kéne hálásnak lenni egy autoimmun betegségért, ami megkeseríti mindennapjait, ami miatt nem kóstolhatja meg barátai szülinapi tortáit, ami miatt mindig tehernek érzi magát? A Julcsit sem csókolhatta meg a suli diszkóban, mert a lány pogácsát majszolt a tánc előtt. Pedig megcsókolhatta volna! Ő egy probléma, ami plusz figyelmet, energiát és törődést igényel. Macerás vendégül látni és időt tölteni vele. Gyűlölöm! Gyűlölöm az egészet! A sok baromságot és, hogy mindenből kimaradok! Érkezik a keserű felkiáltás válaszként. Gábor (így hívták az apát) megáll és mélyen a felajzott gyerek szemébe néz. Akik elérhetik a csillagokat, azok fel sem fogják, hogy csodákat markolnak. Kinyújtják a kezüket, és minden nehézség nélkül megragadják őket, aztán eldobják. Nem figyelik meg, nem húzzák mellkasukhoz, nem nyalják meg felületüket, nem választják ketté magjukat, nem néznek beléjük. Nekik csak kavicsok. Akinek küzdenie kell, hogy nyújtózhasson, akinek folyton újra kell, hogy kezdje a kiegyenesedést ugyanazért a fényes pontért, az mindig kihúzva fog járni, mert sosem adja fel. Természete a türelem és a küzdés. Olyan erős lesz, mint az oroszlán, és olyan szelíd, mint a bárány. Köveket kötöttek a lábaidra, és úgy kell ugrálnod, de megígérem neked fiam, én megígérem, hogy ha lekerülnek ezek a súlyok rólad, mert le fognak kerülni, akkor te jutsz majd a legmagasabbra. Akkor minden csillag a tiéd lesz!
Zalán sírva átöleli édesapját, közben a férfi könnyei hang nélkül potyognak. Orvoshoz mennek, aztán anya híres húsleveséből eszik vagy három tányérral. Ledől az ágyra, de hamar ki is csavarodik a teste, annyira fáj a hasa. A nő átöleli, simogatja, és próbál erős maradni, míg gyermeke ordít. Hosszú szenvedés után szelídülnek a bélbolyhok, pár nap után pedig csak a szúró érzés marad emlékeztetőül.
Zalán tanult a leckéből, később pedig azzal nyugtatta magát, hogy ha korlátozza vágyait, talán más, titkos kapuk is megnyílhatnak előtte. Színjelesre érettségizett, elvégezte az egyetemet, és három idegen nyelven is folyékonyan beszélt. Furcsállották is, hogy annyi lehetőség közül, pont a papi hivatást választotta. Mire felszentelték, már eltörölték a cölibátust, aminek szívből örült. Nem volt szoknyapecér, de azért szerette a nőket. Az áldozással volt csak egy kis probléma, mert majd egy hónapot kellett várnia a gluténmentes ostyára, illetve kesztyűt kellett viselnie, ha Krisztus testét adta át a híveknek.
Már elmúlt harminc éves, de megőrizte azt a furcsa szokását, hogy esténként, ha csillagos volt az égbolt, a plébánia kertjében kinyújtózott, és úgy tett, mintha elkapdosná a távoli gázgömböket. Zsebébe gyűjtötte őket, egyiket a másik után. Épp egy ilyen alkalommal téved be Hajdu Lili a területre, és mosolyogva nézte, a papot, aki távolról úgy tűnt, mintha pici szőlőszemeket szüretelne. A nő megköszörülte torkát, mire Zalán zavartan megfordult, és egy kis szégyen sötétítette el arcát.
– Miattam aztán abba ne hagyja, bármit is csináljon Atyám! – nevetett a nő cserfesen
– Én… Hát ugye… Nem volt zárva a nagykapu?
– Valószínűleg olyan elfoglalt volt, hogy elfeledkezett róla.
– Néha valóban figyelmetlen vagyok! Miben segíthetek Lili?
– Mit csinált az előbb? Elmondja?
– Csak egy régi szokás, ami emlékeztet valakire, akit nagyon szerettem. Látom az arcán, hogy ennyi nem lesz elég. Jól gondolom?
– Igen. Jól.
– Az apám azt mondta, hogy csak az becsüli meg a csillagokat, aki nem tudja elérni őket. Ha folyton vágyunk valami után, előbb-utóbb a miénk lehet. Ő így gondolkodott. A küzdelem nemesít és erősebbé tesz.
– És sikerült? Elérnie a csillagokat?
– Mondjuk úgy, hogy minden nap egyre közelebb járok a célomhoz. – mosolygott kicsit borongósan a pap
A karcsú, feketehajú asszony elszomorodott. A szelídség mögött bújtatjuk legmélyebb sebeinket, melyeket a hasonlóan érzékeny emberek azonnal észrevesznek. Mintha ez az átlátszó függöny elrejthetné a vadul hullámzó és letagadhatatlan huzatot. Ékes gyöngysorát váratlanul levette, óvatosan elszakította, és a leszaladó gömböket Zalán zsebébe potyogtatta.
– Nézze meg a zsebét Atyám! Lehet, hogy ez alkalommal sikerrel járt, és elkapott párat!
A férfi vállai elgyengültek egy láthatatlan súlytól. Remegő kézzel zsebébe nyúlt és elővett egy fényes gyöngyszemet, majd bólintott. Aznap este meglátogatták édesapja sírját, miközben a ott lapult nála az egész univerzum. Sosem kapott még ilyen időtlen ajándékot. A legkedvesebb fényességért azonban nem kellett nyújtóznia, mert az önként leszállt hozzá, és miután megszorította kezét azon a hűvös estén, soha többé nem engedte el.
Author: Garzó Márk
1988-ban születtem Szegeden. Tanulmányaimat a József Attila Tudományegyetemen, mint vallástudós fejeztem be. Rendszeresen írok novellákat, már gyermekkorom óta. Felnőttként, elsősorban a magyar folklór, a néphit és a vallási hagyományok ihlette történeteket fogalmazok meg, melyeket kortárs környezetben, saját mitológiai világba ágyazok. Írásaim középpontjában az emberi kapcsolatok, a hit, az emlékezet és a természetfelettivel való találkozás áll. Az írás megfigyelés, átváltozás és összeolvadás. Reménykedem, hogy ez utóbbi gondolatomban többekkel is osztozhatok.
