Munkaidő vége

Jimi arcán vigyor ült egész úton a szerkesztőségig, ahol dolgozott. Zsebében a vadonatúj iPhone-ját markolászta. Már jóval a megjelenés előtt leadta az előrendelést és most éppen az új készülék piacra kerülésének napja előtt egy héttel, még munkába indulás előtt hívta fel a futár, hogy pár perc múlva ott lesz a csomaggal. Mohón, kíváncsiságtól remegő kézzel bontotta ki a dobozt és láss csodát! A készülék félig fel volt töltve, gyorsan átrakta a SIM kártyáját, aztán a régi telefonját a táskájába dobta, az új, aranyszínű iPhont pedig zsebre vágta. „Egész biztos, hogy nekem van ilyenem elsőként. A többiek irigykedve fogják majd bámulni.”
Loholt a bejáratig, belépett a szerkesztőségbe és teátrális mozdulattal elővett új telefonját. Magasba emelte, hogy mindenki láthassa. Azonnal köré gyűltek a kollégák. Irigykedve nézték, a gyönyörű, új telefont. Nehezen hagyta ott a rajongók gyűrűjét, de határidős cikket kellett leadnia a nap végén. Belépett az irodájába és munkához látott. Sokszor ebédelt az irodájában, de ma nem hagyta volna ki, hogy az ebédlőben egyen, a hatodikon. Az új telefont hanyagul a tányérja fölé helyezte az asztalon, hogy mindenki láthassa. Elégedett volt az eredménnyel. Szinte mindenki vetett rá legalább egy sóvárgó pillantást.
Jimi az irodájába indult ebéd után. Már a liftben érezte, hogy valami nincs rendben: a kijelzőn a dátum 1927-re váltott. Először nevetett az apró hibán, de amikor kilépett a liftből a földszinti folyosóra, a világ fekete-fehérre változott: az asztalokon hatalmas írógépek, a székek nyikorognak, a papírok sárgák és ropogósak.
Az emberek lassan mozognak, szemeik üresen merednek az előző napi tőzsdei grafikonokra. Minden modern eszköz – laptopok, digitális órák – eltűnt, csak a kezében világító iPhone az egyetlen biztos pont. Görcsösen markolta: talán, ha kicsúszik a kezéből, örökre ott ragadhat a múltban.
Remegő ujjakkal megpróbálta visszaállítani a dátumot, de a telefon, mintha az idő szellemeivel kommunikálna, nem engedi: minden gombnyomás csak erősíti a múlthoz kötődését. A készülék rezeg, a kijelző halványulni kezd – a világ lassan sötétedik körülötte. Az iPhone fénye az egyetlen, ami a jelenhez köti. Jimi szorítja, nem meri elengedni. A kollégák árnyékos alakokká torzulnak, szemeik vérvörösen izzanak, és suttognak:
„Az idő sosem engedi vissza azt, aki figyelmetlen…”
A napok a múltban lassan telnek. Jimi az irodában alszik, mert a mostani lakásának helyén még csak egy üres telek áll. Minden éjjel hallja a suttogó kollégák zaját, az írógépek kattogását, a régi villamosok csikorgását. Minden reggel az iPhone fénye adja a reményt: ha az apró fényt nem engedi el, talán visszatérhet.
Végül, egy hónap múltán, a telefon egy apró rezzenéssel jelzi, hogy a jelen újra elérhető. A dátum beállítása sikeres. 2025.03.15. 17:00. Jimi kilépve az irodájából nagyot sóhajtva nyugtázta, hogy a jelenben van, igaz a cikket nem írta meg, de úgyis eltelt már egy hónap vagy elbóbiskolt, és az egész csak álom volt. „Megint átaludtam a munkaidőt” – gondolta boldogan és megkönnyebbülve. Még a fejmosásnak is tudott örülni, ami várt rá a főszerkesztőtől. De a kollégák csodálkozva nézték:
– Mi történt veled? Amikor ebédelni mentél, még frissen borotvált voltál, most pedig két centis szakáll van az arcodon! – Mindenki nevetett.
Nevetne velük, de a szíve hirtelen hevesen verni kezdett. A tükörhöz lépett. Valóban, mintha hetek teltek volna el. A tenyerét önkéntelenül a zsebébe csúsztatja, és ott érzi meg… egy színházi jegyet. Kihúzza.
A papír megsárgult, a tinta elhalványult. Az előadás dátuma: 1927. március 15. 19:00
Aztán észreveszi: a tükör mögött, a folyosón, egy árnyék áll. Mozdulatlan. A következő pillanatban az árnyék mosolyog. És pontosan az ő arcát viseli.
Aztán sötét lesz.
Jimi pedig már tudja, hogy az idő titka nem játék, és az iPhone többé nem egyszerű telefon, hanem a kapu a múlt és a jelen között – és egyetlen biztos pont az ő kezében.
Hazaérve Jimi a kulcsait a szőnyegre ejti. A lakás sötét, a hűtő halkan zúg. Az iPhone még mindig a tenyeréhez tapad, izzadt, ragacsos markában. Rápillant: 7% az akkumulátor töltöttsége.
A telefon hirtelen rezzen. Értesítés villan:
„Rendszerfrissítés elérhető: iOS 1.927”
Alatta egy sor: „Ne szakítsa meg!”
Jimi reflexből a töltő után nyúl. Bedugja. Nem tölt. Nincs áram? A készülék felvillan, majd a beállításoknál a „Dátum és idő” szürke:
„ZÁROLVA: Munkarend – 1927.03.15.”
A gomb alatt kisebb betűkkel: „A feloldáshoz maradjon jelen.”
6%. A kijelző halványulni kezd. A lakás fényei mintha együtt pislantanának a telefonnal. A konyhaajtó üvegén túl árnyék áll, mereven, mint az irodai folyosó tükrében. Ugyanaz a körvonal, ugyanaz az állkapocs, csak szakáll nélkül.
5%. A nappali padlóján fekete-fehér szegélyt húz a fény: a parketta réseiben tintafekete csíkok gyűlnek, mint a gépszalagról lefutó friss újság. A falon a város fényei egy pillanatra szépia árnyalatba borulnak.
4%. A kijelzőn a háttérkép magától átvált egy szemcsés fotóra: ő áll az irodában 1927-ben, a vállán egy kéz. A kéz lassan szorítja meg, a kép sarkában a dátum pecsételve: 1927.03.15. 17:00.
3%. Jimi a kábelbe markol, görcsösen szorítja, mintha kötél lenne a szakadék fölött. A telefon halkan kattan:
„Telepítés folyamatban (3% → 4%…) Ne kapcsolja ki közben!”
2%. A konyhaüvegben az árnyék mosolyog – az ő arcával, csak simára borotválva. Egyetlen mozdulatot tesz az ajtó felé, mint aki hazaérkezett.
1%. A kijelző közepén megjelenik egyetlen gomb, fehér keretben: KILÉPÉS.
Alatta apró betű: „Célszerű kilépni a sikeres telepítéshez.”
Jimi ujjai remegnek. A hüvelykujja fölé bukik a fény. A lakásban minden hang elnémul. A saját szívdobbanása is valahova messzire kerül.
Megnyomja.
A töltőkábel kihűl a kezében. A kijelzőn az idő: 1927.03.15. 17:00.
A lakás fala irodai válaszfallá roppan, a padló linóleummá simul, a hűtő zúgása írógépek kattogásává áll össze. A simára borotvált férfi a vállára teszi a kezét.
– Időben vagyunk – mondja. – Most már maradsz.
A következő reggel, 2025-ben, a takarító a szerkesztőség folyosóján levesz a falról egy régi, fekete-fehér csoportképet a por miatt. A kép sarkában ceruzával írva: „Szerkesztőségi stáb, 1927”. A középső sorban Jimi áll. Szakáll nélkül. A vállán egy kéz.
A fotó üvegének belső oldalán aranyszínű, vékony karcolás:
„Munkaidő vége.”

Author: Mandel Imre

Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.