Az időtlen betontömbök szívében, egyedül maradtam az évszakok néma hírnöke. Még égetően tűz a nap, s hangosan kortyolja a szomjas beton a loccsanó vizet. Talán még senki sem gondol az őszre, de én már érzem léptei közeledtét. Mindig nehéz az elválás egy-egy nyár után. Most különösen az, hiszen elérkezett az utolsó búcsú. Hosszú évtizedek néma lakója voltam e helyen. Az idő most engem szólít: mennem kell. Én szelíden kérem: hadd búcsúzzam el. Ő türelmesen bólint.
Sokan szeretnek itt, különösen ebben a forróságban. Becsülnek is, mert az évek alatt nem egy fészekalj nőtt fel óvó karjaim között. Emlékezve szinte hallom, ahogy a rozsdafarkú fiókák rekedtes csicsergéssel kéregetik a reggelit, miközben ágaim között a fürkésző napfény szűrődik át. Ilyen volt hát az életem. Az emberek közt teltek napjaim, így vénségemre nagy titkok tudója lettem a nyári délutánokról. Ifjú szerelmek történeteinek őrzője lettem holdfényes éjszakákról, szemtanúja új életek érkezésének és jó ismerősök csendes távozásának. Menedéke lettem nehéz sorsoknak, tanúja boldogságnak és tragédiának. S hogy mi az én keresztem? Az, hogy minden egyes pillanatra emlékszem.
Első napomon ünnepség közepette kerültem ide harmadmagammal. Óvó figyelemmel vettek körül minket. Aztán múltak az évek, mi növekedtünk, erősödtünk egymásba kapaszkodva. Idővel aztán jobbomról és balomról is eltűntek társaim, akikkel nemcsak karjaink, de az életünk is összefonódott. Egyiküket a járda győzte le, másikukat egy vad vihar. Így egyedül maradtam. Attól a naptól fogva minden szempár rám szegeződött. Tőlem várták a tavasz hírét, és az ősz beköszöntének jelét is.
Ahogy teltek az évek, az emberek egyre jobban kezdtek kedvelni. Akik egykor hűs vízzel kínáltak, később már lassú léptekkel érkeztek, hogy közelemben pihenjenek. Őket ma már jól ismerem, s igazán fáj, mikor minden egyes tavaszi ébredésem után kevesebben vannak. Mindig elmegy valaki közülük. Helyükre aztán újak érkeznek. A régiek távozása azonban mindig űrt hagy. Életük múlttá lesz, arcuk csupán emlékké halványul.
Így aztán egyre többször tűnődőm: ennyi volna csupán? Néhány évtized könnyekkel, kacajokkal? Küzdelem az életért, ami úgyis elmúlik? Aztán egyszer vége mindennek. Hová lesznek az örök szerelmek, barátságok? S az egymás után vágyakozó megtört szívek is csak úgy kimúlnak? Mivé lesz a fájdalmuk? Ez nem lehet. Ha így lenne nem lenne igazság a Földön. Túl sok a szép a világban ahhoz, hogy mindezek megalkotója csúfot űzve nyomtalanul elsöpörjön mindent. A világ ugyan óriási, s itt a tér, ami nekünk a világ, csupán egy tűhegy. De mégis ez a hely van értünk, s nem mi érte. Ha fölötte áll e helynek az élet, akkor az útja tovább kell, hogy vezessen. Innen indul, de messze visz. Oda, ahol minden a helyére kerül.
Akik elmentek örökre, már megtalálták a végső otthonukat. Mi pedig itt maradtunk, ahol semmi sem örök. A régiek helyére némaság telepszik. Fiatalok érkeznek a néma lakásokba – hangosabbak, gyorsabbak. Ők talán még nem gondolnak mindezekre. Nem néznek fel, nem szippantanak virágaim illatába. Néhányan az éj leplei alatt tolakodva jönnek, hogy belém véssék a nevüket. Rángatnak, nyúznak, törzsemhez hajigálják dolgaikat. Szívükben valami nehéz dolog rejtőzik, amiről tekintetük árulkodik. Sajnálom őket. De egyszer ők is mennek tovább, s csak a bicskák nyomai maradnak.
Aztán jönnek a fiatal nők, babakocsival. Csendesen, fáradtan. Árnyékomban pihennek, és lágy tekintetükkel rokonszenvesen figyelik lombjaim közt a rozsdafarkú család életét. Tipegők is érkeznek olykor velük. Apró kezekkel tanulják a világot. Éjjel pedig jönnek a hontalanok, nem néznek, nem kérdeznek, csak óvó lombjaim alá fekszenek, néhány óra csendes pihenésre vágyva. De mindig eljönnek a régiek, akiket legjobban ismerek és már csak kevesen vannak. Ők még emlékeznek fiatalságomra, és gyakran fel is emlegetik. Őket sajnálom leginkább itt hagyni, mert túl sok időt töltöttünk ahhoz együtt, hogy elváljunk.
Most viszont én fogok távozni. Előtte azonban búcsúleveleket írok. Hogy kinek? Mindenkinek. Régieknek és újaknak egyaránt. A múltnak, a jelennek és egyet a jövőnek is.
Először a lombjaim közt élőknek küldök még zöld levelet. Megírom: tavasszal már nem lelnek menedéket ágaim közt. Talán nem is tudják, hogy lehet majd nélkülem élni. De majd megtanulják.
A régieknek sárgászöld levelet küldök. Szél viszi majd messzire. Közlöm, hogy rájuk is emlékszem, s ha mást nem tehetek levelemmel, díszítem majd sírjukat.
Az ittlévőknek sárga leveleket szánok. Elküldöm ablakukba, erkélyükre. Hadd olvassák még egyszer: emlékezni fogok rájuk is. S amíg még itt állok, addig szeressenek.
A jövőnek piros levelet küldök. Azoknak, akik már nem fognak rám emlékezni üzenem: boldog voltam, amikor ágaimmal játszottak, kis kezeikkel leveleim simogatták. Megkérem őket, szeressék majd azt is, aki helyembe lép. Óvják, figyeljék. Amikor már csak néhány barna levelem marad, azt megtartom magamnak. Aztán amikor majd jön a tél, átadom neki. Olvassa ő is a búcsúlevelemet és mondja el a tavasznak: engem már nem ébreszthet.
Az emberek keseregnek majd egy darabig. Aztán reménykednek, fohászkodnak, talán egy időre meg is gyászolnak. Végül beletörődnek az elmúlásba. És amikor a fűrész végzetet kiált, csak egy barna levél lebeg majd alá – az utolsó. Egy darabka belőlem. Itt pedig marad majd egy hely, akár a köldökcsonk: mely némán jelzi, hogy valaha itt kapaszkodott egy fa az anyaföldbe.
Author: Csatlós Melinda
1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...