Angyalok
Még a partnak háttal álló béke jóságos angyala is felnevetett halk, finom, tapintatos angyalkacajjal, mikor a nő feltűnt a mólón a tömegben. Egyedül volt. Fejek forogtak utána, emberek kerülgették, gyerekek bámulták szájtátva a csiricsáré, arapapagájhoz hasonló jelmezféleségbe öltözött, félszeg, tétova, kissé molett hatvanast. A nőtársak nem tudták leplezni megvetésüket, ajkaik gúnyos mosolyra húzódtak, szemeiket az égnek emelték. Idegen női tekintetek villantak össze nevetésre. Cinikus férfiak otromba poénokat sütöttek el a háta mögött. Micsoda Nő! – kacagták. A nő erről semmit sem sejtett, legfeljebb a szívében érezte, hogy miden igyekezete ellenére is látszik rajta valamiféle eltitkolhatatlan számkivetettség. De abban a pillanatban nem törődött vele. Haladt ő is a tömeggel előre, az angyal lábához, a vízhez. Önkívületben botladozott ő is a csoda felé a többiekkel. Nem volt könnyű. Időről időre megtorpant, állt egy kicsit, tanácstalanul forgolódott, majd kihúzta magát, ami láthatóan nagy lelki erejébe került, és ment megint tovább, előre. Úgy ment, mintha ő is tartozott volna valakihez. Aztán váratlanul, mintha felocsúdott volna az érzékeit addig elhomályosító révületből, lecövekelt, és a móló közepén tétován a táskájába nyúlt. Elővette a telefonját, és megigazította maga festette hosszú, ódivatú, arra a napra loknisra csavart sárgásszőke frizuráját. Riadtan nézte az arcába bámuló hömpölygő, kaján tömeget. Tanácstalanul kutatott egy kedves, emberi szempár után, akit meg merne megszólítani, de ilyet nem talált. Valami mást olvasott ki a tekintetekből.
Engem nevetnek? – suhant át a lelkén a fájdalmas sejtés, és szorongva visszacsúsztatta a telefont a táskájába, majd tétova, lassú léptekkel tovább indult az angyal felé. Többé már nem nézett senkire, csak araszolt előre küzdelmesen. Szívének súlya alatt megremegett a móló. A hullámok, akik oldalt kísérték, előre siettek az oszlopon várakozó angyalhoz, hogy elújságolják neki a jó hírt: megjött! Itt van, megérkezett végre!
De a nő még soká ért oda, nagyon soká. Nézzétek, még mindig ott téblábol – mutogattak rá az emberek a partról. Leginkább divatjamúlt, neonzöld, hegyes orrú, nevetségesen otromba sarkú, kopott bőrpapucsán élcelődtek. De a nő ezt nem hallotta. Csak az angyalra nézett, fel, fel a magasba, a kora délutáni fényben szikrázó, aranyló angyalalakra, kezében a galambra, s a mögötte feszülő türkizkék vízre. A tömeg kerülgette. Bámulták, nevették. Úgy ért oda az angyalhoz a rövid mólón, mintha az Urálból hazajutott hadifogoly, mintha élő halott lett volna. Kinevettek! – sírt fel az angyalhoz hangtalanul a nő. Ezek itt mind – mind engem nevettek! – mutatott maga mögé alig észrevehetően a mólón és a parton hömpölygő emberáradatra. Kinevették a hajamat… a ruhámat… a papucsomat. Kinevettek engem! Én még soha nem voltam itt. Soha… Talán tudják, hogy csak pár órára jöttem? Hogy még ma haza is megyek?
A nő visszatámolygott a mólón a partra. Szédelegve végigsétált a rózsakerten. Húzta az időt. Minden rá mosolygó rózsafejet megcsodált. A virágok nem nevették ki. Szégyentől keserű, forró arcába hűs permetet sodort a víz felől a szél, míg ő félszegen, remegő bensővel odabotladozott a rózsákkal feldíszített hintákon pózoló, önfeledten fényképezkedő, sorukra váró emberek közelébe.
-Gyönyörűséges vagy! – hallotta ekkor valahonnan a távolból. Rég vártalak.
A nő ekkor remegő kezével kopott retiküljébe nyúlt, és előhúzta az ócska, használtan vásárolt, repedt kijelzőjű telefont. Istenem, csak valahogy kitartson! – gondolta szívszakadva, aztán reménykedve körülnézett.
-Lefényképezzem? – kérdezte mellette egy kedves hang. Nagyon szívesen lefényképezem!
A nő sután ült le a virágokkal feldíszített hinták egyikébe, amely fölött a város neve díszelgett, ami kétséget kizáróan bizonyítja, hogy itt járt. Húsz éve várt erre a pillanatra. Azóta hallgatta lehajtott fejjel mások útibeszámolóit. És te? Te voltál valahol? – kérdik majd tőle gonoszkodva. Istenem, csak kitartson a telefon.
-Forduljon egy kicsit oldalra! – hangzott az alkalmi fotóstól, és ő ügyetlenül követte az utasítást. Nem, nem úgy! A lábát tegye egymás mellé, és rézsút nyújtsa azt is oldalra! Nem jó… Megyek, és beállítom! – mondta a fotós határozottan. Na, így már remek lesz! Most pedig: hasat be, mellet ki! Mosolyogjon! Nagyon klassz képek lesznek!
Eközben valóságos sor szaporodott fel a rózsakertben a hinta előtt. Többen felismerni vélték a mólón tébláboló nőt, és ámulva nézték a semmiből mellé szegődött alkalmi fényképészt, de senki nem mert szólni egy szót sem. Mindenki némán várt a sorára. Mikor a nő félszegen kikászálódott a hintából, hálától túlcsorduló szívvel, remegő hangon, szabadkozva köszönte meg a szívességet az idegennek.
– Ugyan, semmiség! – mosolygott az ismeretlen. Merre tovább? Az angyalnál is szívesen lefényképezem a vízzel a háttérben. Én arra megyek.
-Én is – suttogta alig hallhatóan a nő, és elhomályosuló szemeivel az oszlopon felragyogó angyal és a mögötte kifeszülő türkizkék víztükör felé nézett.
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.
