A Színház
(avagy: három felvonás, nulla taps)
Az előadás valamikor tavasszal kezdődött, csak nem szóltak róla. Mármint nekem. Pedig első soros bérletem volt, úgy tudtam. De kiderült, hogy a főszereplők inkább a hátsó próbateremben gyakorolnak, függöny mögött, éjjeli jelenetekkel, hol úgy tesznek, mintha fájna, hol meg mintha nem esne jól.
Ő – neve nincs, mert nem írták ki a plakátra sem – állítólag már túl van a múltján. Azon az egyéves, viharos, megalázós „drámai kapcsolaton”, ahol minden jelenet után vér és könny, meg pár elfelejtett jelszó maradt. A másik szerint ő tette tönkre őt. Most meg, mintha ez lenne a terápiás csoport, én meg a pszichológus, csetelnek. Minden nap. Néha kétszer is. „Csak beszélgetünk, mint barátok.” És ezzel semmi baj hiszen kire számíthatna az ember ha nem barátjára?
Na mint barátok. Hát igen. Csak épp ezeknek a „ baráti beszélgetéseknek” olyan szaga van, mint egy öltözőnek előadás után: fülledt, büdös,ki nem mondott, és erősen parfümös. De no para ez rendben van nem kell a hiszti.
Na de várjatok a másik szereplő meg még jobb, úgy állítja be, mintha ő lenne az üldözött. Zaklatott. A hősnő, aki elmenekült a narcisztikus borzalomból, de azért visszajár a díszletbe megnézni, elpakolták-e már a jelmezeit. Néha ő ír először, néha a másik. Aztán megy a nagy „nem tudlak elfelejteni, de már nem szeretlek, tönkretettél” című egyfelvonásos. Minden nap….. újra. Nézőként már kívülről tudom.
És persze itt vagyok én, a harmadik szereplő, aki elvileg nem is létezik ebben a darabban. Csak a hang vagyok a nézőtérről na meg aki fizeti a darabot. Néha tapsolok, néha csak köhögök, néha ki akarok menni a teremből, de hát – ki megy ki a saját színházából?
Mert ez itt az én színházam. Ezt ő mondta. Sírva. Könyörögve. Térdelve – nem túl teátrálisan, csak úgy, színésziesen őszintén. Azt mondta, „kérlek, ne zárd be, én ebben élek, én ezt imádom, ez vagyok én.” És mit mond erre az ember? Mondtam, hogy jó persze maradj. Hátha profitom is lesz ebből. Akkor persze még nem tudtam, hogy a függöny mögött már ismét készül az új felvonás.
A kedvencem az talán a tavaszi volt. Figyeljetek volt egy jelenet, ami már-már évadzáró volt. Két nap. Pont ennyi időre lépett le. Elment. Nem ide, nem máshova – oda. Aki szerint zaklatva van, de azért mindig nyitva az ajtaja, meg a híres mondata: „nem tudom, mit érzek, de jó, hogy írtál”. Klasszikus színházi duma: semmit se jelent, de mindenki tudja, mit akar.
Na két nap múlva visszajött. Először némán. Aztán sírva. Aztán magyarázva. A szöveg a következő volt, nagyjából:
„Meghaltam benne. De most már látom, én hova tartozom. Csak téged te vagy nekem”
Kb úgy hangzott mint mikor Napóleon rá jött hogy elbaszta de kéne neki sereg ettől még. Nos Igen. Ide. Vissza. A saját színházába. Ahol én vagyok a néző, a díszlet, a jegyszedő, a háttér világosító – meg néha a takarítónő, ha túl sok érzelem borul ki a padlóra.
Mondtam, jó. Rendben. Akkor most már tényleg vége, ugye? Mert eléggé unom ezt a forgatókönyvet már.
Na de nem volt vége….. Mert valahogy minden szezonban van egy „születésnap”, amikor különkiadásos, ünnepi darabot adnak elő egymásnak. Idézem egy régi jelenetből:
„Ha nem lenne senkim, végigcsókolnálak.”
Mintha a Rómeó s Júliát néztem volna csak az a baj hogy itt egyik sem hajlandó végre kipurcanni. NA de képzeld el ezt, egy színpad közepén, egyetlen spotfény alatt, miközben a páholyban ülök én. A „senki”. Vicces jelenet volt. Így sorba jöttek a kérdések: Mi történik itt? Mármint akkor ki az áldozat? Kit tettek tönkre? Ki zaklat kit? S még ezer meg ezer egy kérdés. Persze a „ha nem lenne senkim” az teljesen normális szóval ezzel semmi baj nincs. Ebből tanultam én ajánlom mindenkinek ezt a praktikát, például: Ahj ha nem esne az eső megfőztem volna.
Viszont tudjátok, mi a legjobb ebben a színházban? Hogy mindenki hazudik, de úgy, hogy tapsot vár érte. Mindenki sír, de úgy, hogy közben sminkel. Mindenki szenved, de csak a jobb karakterív kedvéért. Itt minden természetes és a barátság szent kötelék. Na most rengeteg sztorit néztem végig és őszinte leszek egyik jobb mint a másik. A szereplők annyira hitelesek hogy már úgy hazudnak hogy volt egyszer nem is olyan régen hogy én lettem a hibás…. Holott benne se voltam a történetbe és igazából én benne se vagyok. Engem akartak a saját színházamból kirakni mondván én tegyek igazságot –Miért neki hiszel és nem nekem? jött a mondat. Én meg kerestem a szövegem mert nem tudtam hogy ebbe a darabba én is benne leszek. Akkor hatalmas vita volt mindenki el hitte hogy tényleg vége de hé emlékszel az ünnepi különkiadásokra? Pontosan ez történt.
Tanultam én is azért szóval drámaian mesélve ahogy ők szokták előadni egymásnak a darabot. Nézzük:
És most újra felhúzták a függönyt a színházba. A történet ismét ugyan az. Az elején még érdekes volt új titkok hazugságok csavarok tönkre tett emberi életek. A közönség pedig hol csendben hol hangosan szólt a szereplők érdekeiben. Aztán most az új darabnál valami megváltozott. Már nem érdekes volt hanem inkább szánalmas. Mindig ugyanazok a hazugságok titkok szereplők és történetek. Viták olyan szavak jelentéséről mint például: szeretet, elengedés, hűség, szerelem. Kb már hiteltelen az egész darab hiszen saját magukat hazudtolják meg a szereplők. Így szerintem nem veszek jegyet a következő darabra.
Hú remélem jól csináltam. Bár, most nagyon izgatottan várom a hatalmas fordulatot, tény hogy ez volt az utolsó színház melyet én működtettem.
Ui: Ha még is Rómeó és Júlia féle befejezés lesz azt mindenképp megírom.
Írta:Szalóki Evelin Dorka
2025.10.14.
Author: Szalóki Evelin Dorka
Szalóki Evelin Dorka vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. 2003 szeptemberében születtem Debrecenben, jelenleg a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem hallgatójaként tanulok. Az írás számomra nem csupán önkifejezés, hanem egyfajta küldetés – a művészet nyelvén szólni a valóságról, tabuk nélkül. Első novellámat 2024 januárjában írtam meg, amikor egy hirtelen ötlet hatására úgy döntöttem, papírra vetem mindazt, ami bennem munkált. A pozitív visszajelzések új lendületet adtak, és 2024. június 15-én meg is jelent „Várva várt nap” című novellám, amelyet még abban az évben egy újabb követett. Minden írásom igaz történetekből születik – valós emberekről, valós érzésekről. Olyan helyzetekről, amelyeket sokan átélnek, de kevesen mondanak ki. Azért írok, hogy megmutassam: a fájdalmak, a kérdések és a kimondatlan emlékek nem csak a tieid. Más is hordozza őket. Nem vagy egyedül. Hiszem, hogy az irodalom képes gyógyítani, tükröt tartani, és talán néha választ is adni. Ha elolvasod a történeteimet, lehet, hogy nemcsak engem ismersz meg – hanem önmagadból is többet megértesz. Ha keresed az igaz szavakat egy nem tökéletes világban, akkor nálam jó helyen jársz.