Az ősz búcsúja

 

Minap még ezer színben pompáztak a fák, 

de ahogy jöttek a hűvös éjszakák, 

egyre kevesebb színes levél maradt, 

s van ma már, az ágakon. 

A fák alatt és az utakon  

az avartakaró meg csak egyre hízik, 

s napról napra vastagszik. 

 

A csélcsap, ingatag ősz már elbukott, 

fejét elcsavarta csábítója a tél. 

Most búcsúzni indul, hozzá készül. 

Kezében már jókora vándorbot, 

bár még nem indult el, kivár, 

de az ajtó már előtte kinyitva, 

s rajta keresztül kinéz, 

tekintete már a távolban jár, 

türelmetlen, már indulna. 

 

 Kint, az utak vándora, a szél, ha felkél, 

már nem zenél, de sziszeg s vág, ha indul útjára. 

Távolabb, végig a sétány mentén, 

hogy védjék őket, már szedik össze a padokat. 

Rájuk az idén már nem lesz szükség, 

majd csak újra jövő tavasszal. 

 

És nini, az első kíváncsi hópelyhek 

máris kiszöktek, ott fenn a magasban érkező  

fekete tömött felhőkből,  

és lebegve, keringve, forogva, 

egymásba gabalyodva 

esnek lefelé, s érik el a talajt.  

Majd kis idő múlva, rákezd, 

s már egyre sűrűbben hull,  

majd tömegben szakad a hó,  

s ereszkedik le a földre, 

terítve fehér takaróját, 

egyaránt növényre, bokorra, fára, 

s a békésen alvó tájra. 

És lassan a didergő világ, 

lecseréli könnyű, vékony bekecsét, 

hóból varrott meleg, vastag kabátra. 

 

És lám, fehér lett minden máris, 

amerre a szem ellát.  

A fagyos talajon most 

 súlyos léptek kopogása 

hallatszik, 

s a magányos csendet 

álmából ébreszti. 

Betoppan, megjött,  

Íme itt van, üdvözli a világot, 

hóval, faggyal, 

az új évszak 

a hideg tél.  

Izsó Antal
Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.

0
Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. „És lassan a didergő világ,
    lecseréli könnyű, vékony bekecsét,
    hóból varrott meleg, vastag kabátra.”

    Kedves Tonió!

    Az ilyen tél kedvemre való lenne.

    Szeretettel: Rita

  2. Kedves Rita !

    Köszönöm a hozzászólást.Valóban a versben leírt tél lassan már csupán a papíron és emlékezetünkben él, akik már elég idősek vagyuk, és még volt szerencsénk mwgélni az efféle telet, hogy volt hó, és a tél még valónam tél volt.
    Szeretettel
    Tonió.

Hozzászólás a(z) Tóth Lászlóné Rita bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Körmenet

A mindig más, nem megoldás; de néha jó a változás! Ugyanúgy menni nem lehet, mert megszédít a körmenet, mi oltárt, szentélyt körbezár. Hinni csak ebben,

Teljes bejegyzés »

Fotók a múltból

Régi fotókat nézegettem. Nem az „A” oldaluk érdekelt, hanem a „B”.Az, amit nem látni.Kik állnak a képen? Mi történt előtte, és mi lett utána?Milyen pillanatot

Teljes bejegyzés »

Távolság Tartva

  Távolság Tartva Valahogy mindig kilógok a történetből – talán mert nem írták meg rendesen a szerepem. Author: Tóth Brigitta Kedves Olvasók! Brigitta vagyok, egy

Teljes bejegyzés »

Ajtó a hithez

   Ajtó a hithez   Az Isten házában neked minden ajtó nyitva áll.   A templom oltárán az égi fény a hitről mesél.   Száz

Teljes bejegyzés »

Magyar hazánk

   Magyar hazánk   Az ékes Magyarhon büszkén őrzi a múlt csodáit.   A haza mindenkor. Ezt vésd kőbe! Mert ő érted él.   Egy

Teljes bejegyzés »

Az én hazám

  Az én hazám   Egy porszem a magyar haza földjén nekem a minden.   A magyar szép honban az évszakok varázsa hódít.   A

Teljes bejegyzés »