Az ősz búcsúja

 

Minap még ezer színben pompáztak a fák, 

de ahogy jöttek a hűvös éjszakák, 

egyre kevesebb színes levél maradt, 

s van ma már, az ágakon. 

A fák alatt és az utakon  

az avartakaró meg csak egyre hízik, 

s napról napra vastagszik. 

 

A csélcsap, ingatag ősz már elbukott, 

fejét elcsavarta csábítója a tél. 

Most búcsúzni indul, hozzá készül. 

Kezében már jókora vándorbot, 

bár még nem indult el, kivár, 

de az ajtó már előtte kinyitva, 

s rajta keresztül kinéz, 

tekintete már a távolban jár, 

türelmetlen, már indulna. 

 

 Kint, az utak vándora, a szél, ha felkél, 

már nem zenél, de sziszeg s vág, ha indul útjára. 

Távolabb, végig a sétány mentén, 

hogy védjék őket, már szedik össze a padokat. 

Rájuk az idén már nem lesz szükség, 

majd csak újra jövő tavasszal. 

 

És nini, az első kíváncsi hópelyhek 

máris kiszöktek, ott fenn a magasban érkező  

fekete tömött felhőkből,  

és lebegve, keringve, forogva, 

egymásba gabalyodva 

esnek lefelé, s érik el a talajt.  

Majd kis idő múlva, rákezd, 

s már egyre sűrűbben hull,  

majd tömegben szakad a hó,  

s ereszkedik le a földre, 

terítve fehér takaróját, 

egyaránt növényre, bokorra, fára, 

s a békésen alvó tájra. 

És lassan a didergő világ, 

lecseréli könnyű, vékony bekecsét, 

hóból varrott meleg, vastag kabátra. 

 

És lám, fehér lett minden máris, 

amerre a szem ellát.  

A fagyos talajon most 

 súlyos léptek kopogása 

hallatszik, 

s a magányos csendet 

álmából ébreszti. 

Betoppan, megjött,  

Íme itt van, üdvözli a világot, 

hóval, faggyal, 

az új évszak 

a hideg tél.