Alábbi írásom a Sütőtök olvad a számban: az Irodalmi Rádió alkotóközösségének őszi antológiája – 2025. című kötetben jelent meg.
Borongós őszi nap volt… Utolsók között hagytam el az építészek szerint veszélyessé vált régi művelődési házat. A kezemben tartott súlyos dobozban emlékké lényegült tárgyak lapultak.
A főkapun kilépve megálltam, még egyszer visszatekintettem. A díszes bejáraton óriási lánc éktelenkedett és csak arra várt, hogy valaki lelakatolja. Néhány ablakon széthúzva lógtak a kopott függönyök, félelmetes üresség és félhomály tátongott mögöttük. Régen bezzeg… A hirtelen arcomba vágó hideg, a nedves novemberi szél figyelmeztetett a valóságra. Ideje volt elindulnom az új ház felé. Útközben múltról szóló gondolatok forogtak a fejemben.
A művelődési otthonhoz fűződő első élményem egy szereplés volt. Általános iskolásként a kisszínpadon léptem fel a „Röpülj Páva” népdaléneklési vetélkedő helyi fordulóján. Azóta sem feledtem a dalolásomra ólomsúllyal nehezedett lámpalázat. Nem jutottam tovább, viszont a ház elvarázsolt, rendszeres látogatóvá váltam. Az évek során sokféle szakkör és rendezvény gazdagította az életemet. Rengeteg telt házas filmvetítésen, színházi előadáson és hangversenyen lehettem jelen. Itt találtam rá a hivatásomra is. Népművelő lettem és negyven évvel ezelőtt ebben az intézményben helyezkedtem el.
A ’80-as években nagy lendülettel kapcsolódtam be a ház pezsgő kulturális életébe. Akkoriban még központi elvek és politikai célok mentén működött az intézmény. Emellett is tudtunk színvonalas kulturális lehetőségeket nyújtani a lakosságnak. Mindenki találhatott kedvére való nívós programokat. A látogatószámunk és a bevételünk évről évre növekedett. Igaz, belépőjegyeket és bérleteket a mostani árak töredékéért lehetett vásárolni.
Klubjaink is népszerűek voltak, sokan találtak itt közösségre. A Költészetimádók Társaságát kedveltem legjobban. Nemcsak olvastuk, előadtuk és elemeztük a költeményeket, hanem magunk is próbálkoztunk versalkotással. Legtöbben tájról vagy szerelemről írtunk, a társadalmi problémák megjelenítését igyekeztünk elkerülni.
A ’90-es években átalakult a munkám. Megváltozott hivatásom eredeti elnevezése is. Az elavult népművelő szót a szakma lecserélte a művelődésszervező, a közösségszervező és más hasonló, a háttértartalmat jobban érzékeltető kifejezésekre.
Én is szerettem volna megfelelni a korszak kihívásainak. Kollégáimmal együtt gyakran vettünk részt különféle képzéseken. Többek között pályázati ismereteket és tárgyalástechnikát is tanultunk. A sikeres pályázatokkal szerzett pénzekkel kiegészítettük a működésre biztosított szűkös állami támogatásokat. A kulturális programunk kialakításához pedig nélkülözhetetlen volt az eredményes egyeztetés a hivatalos szervezetekkel és a civil partnerekkel.
A rendszerváltás utáni piaci viszonyok, a médiát elárasztó tömegkultúra fokozatosan átalakították a közönség igényeit – és vele együtt a ház programajánlatát. A nagy érdeklődésre való tekintettel egyre gyakrabban kellett kevésbé értékes rendezvényeket szerveznünk. Ezekkel tudtuk biztosítani a magas bevételt és a megfelelő nézőszámot.
Nálunk is létezett egy szűk, elit réteg, melynek tagjai minőségi kulturális felhozatalt igényeltek. Kínálatunkkal egyelőre sikerült őket is megtartani rendszeres látogatónak.
A programjainkra érkezők elégedettségét tükrözte a minőségbiztosítási csoportunk nemrég készült felmérése. Jó pár válaszadó azonban megjegyzést is tett. Ők anyagi okok miatt nem tudtak részt venni olyan rendezvényeken, melyekre szerettek volna eljutni.
Megérkeztem a művelődési ház impozáns új épületébe. Leültem a hatalmas előcsarnok egyik padjára. Felidéztem a helyi televízió tudósítását, mely a napokban lezajlott ünnepélyes megnyitóról készült.
Dolgozók, nyugdíjas kollégák és érdeklődő látogatók nem vehettek részt ezen a különleges eseményen. A filmről mosolygó személyek valamennyien meghívott illusztris vendégek voltak. Közülük nyilatkoztak néhányan a tudósítónak. Kultúráról, művelődésről, értékekről, fejlesztésekről, beruházásokról beszéltek és még sikereket is emlegettek.
A műsorban, archív felvételek kíséretében elhangzott a régi ház története. Néhány filmkockán felismertem egykori és jelenlegi kollégákat, sőt többször láttam saját magamat is munka közben. Hát igen… a régi házzal együtt így lettünk mi is a história részévé. A tudósító elmondta, az illetékesek még nem döntöttek a hajdan szebb napokat megélt épület sorsáról.
Felálltam, elindultam az irodák felé. Arra gondoltam, a városban már hónapok óta közbeszéd tárgya volt az épülő művelődési otthon, melyet a lakosság egyszerűen csak „Tükörpalota” néven emlegetett.
Sokan örültek a modern létesítménynek, míg mások vakító monstrumnak tartották. Jó páran találgatták, érdemes volt-e a beruházás hatalmas összegét a kultúra házára fordítani. Többen a felhasznált pénzzel inkább az egészségügyet, az oktatást vagy a szociális rendszert támogatták volna. Néhányan az elhagyott ház eladása során „jól járó” személyekről pletykáltak. A városlakók tudták, felesleges minden szó… azonban jól esett nekik kibeszélni a bajokat.
Kollégáimmal régóta vártuk a költözést, az új épületben mégis csalódtunk. A valóság kismértékben tükrözte az eredeti elképzeléseinket és a látványtervet. A mesterséges fényárban úszó bejárati csarnok nyomasztott bennünket: a rideg, kongó tér összezsugorította az embert. A sötét, aprócska irodákban viszont alig tudtunk mozogni a zsúfoltságtól. Rossz érzésünk támadt a falakon és a bútorzaton domináló egyhangú szürke színárnyalatoktól is.
Végre megérkeztem az irodánkba. Rajtam kívül már mindenki dolgozott. Ketten telefonáltak, a többiek pedig a hangzavarban megpróbáltak a munkájukra figyelni. A feszültség szinte vágható volt. Kipakoltam a dobozomat, majd lerogytam a székre. Olyan idegennek tűnt minden…
Munka után valami megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, és a „Tükörpalotából” visszajöttem… A sűrűn szitáló ködfüggönyön át figyeltem az utca túloldalán mementóként álló szellemházat. Vártam… Reméltem, csoda történik, de csak a fagyos szél kavart fel néhány korhadt falevelet a járdáról.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.