(Lacika emlékére)
Amikor a felsőbb évesek arra kényszerítették aznap reggel, hogy a vizeletükbe érjen az orra, miközben fekvőtámaszokat erőltettek rá, eldöntötte hogy nem megy ki a terepre velük. Mindenki a szerszámokat készítette elő, a gépeket tankolta, vagy éppen az utolsókat igazgatta a meleg öltözékén. Kihasználva, hogy senki sem figyel rá, beosont a wc-be. Várt. Néhány perc múlva hallotta, ahogy bezárják a tanműhely ajtaját, hallotta a kattanó lakatot. Felberregett az ócska Robur motorja. Még ezt követően is várakozott egy ideig, s csak utána merészkedett ki a mosdóból. Némileg szégyellte sunyi tettét, de legalább aznapra megúszta a szívatást, ezúttal nem alázzák meg, mint legutóbb, amikor csak azért kergették fel egy közepes fenyőre, hogy amikor felért, kivágják azt alóla. Szinte a motorfűrész is kacagó hangot hallatott, amikor a keménymag végig azt nézte, ahogy a fával együtt a friss hóba zuhant…
A küldetésére koncentrált. Kilenc munkapad volt a tanműhelyben, mindegyik két-két fiókkal, Tudta, hogy lesz ideje megkeresni, amire szüksége van, hiszen tanulótársai és az oktatók csak órák múlva térnek vissza, és csak egy „napost” hagytak hátra, aki jó esetben nem jár a műhely felé, a kérdés csak az volt, hogy egyáltalán van-e a teremben az a tárgy, ami kell neki.
A társak egymást túlharsogva nevettek rajta, amikor visszaértek, gúnyolták legújabb szerencsétlenségét, amiért beragadt a műhelybe. Egyikük az öltözőben utoljára még megfenyegette, hogy ha másnapra sem hozza a videókazettáit, amiket kölcsönadott neki, vagy nem fizeti ki az árát, akkor nagyon elveri majd. Nyomatékul pedig seggbe rúgta az acélbetétes munkabakancsával. Hiába mondta el a hozzájuk lebukott osztálytársának, hogy előző nap kirabolták és a kazettákat is elvette az illető, ez nem hatotta meg azt.
A friss emlék élénken égette elméjét: ahogy az az alak a villamosmegállóban méregette őt, ahogy közel férkőzött hozzá a járművön, ahogy odamorogta a fülébe, hogy ha nem száll le vele a következő megállóban, akkor leszúrja, ahogy a kés nyomta az oldalát, ahogy amaz a csuklójára szorította bilincs-kezét, ahogy érezte, hogy a félelemtől és a pániktól egy hajszál választja el attól, hogy bevizeljen, ahogy a másik – miután leszálltak – valahová az ő háta mögé néz, biccent valakinek és cinkosan gonosz mosolyra húzódik a szája. Miután az illető eltűnt némi pénzzel és az osztálytárstól kölcsön kapott (még csak meg sem nézett) videókazettákkal, remegő testét elárasztotta a megkönnyebbülés, hogy túlélte, vagy nem sérült meg, legalábbis testileg, és hogy a havi kollégiumi ebédbefizetés ára megmaradt neki, mert azt az utazótáskájának aljába tette, nem oda ahová a heti költőpénzt.
Ígéretet tett a fiúnak arra, hogy kifizeti a kárát, majd az öltözőszekrényből kivette a táskáját, hogy felmenjen az ebédlőbe. Éhes szájak morajlása döngicsélt, amikor a szakoktató csendre intette őket egy bődületes ordítással. A csönd azonban csak időszakos volt, ahogy egyre többen jöttek fel az ebédlőbe, és a moraj hangzavarrá erősödött. A szakoktató felüvöltött, ám ezúttal parancsot adott. Mindenkit kivezényelt az épület melletti kisebb tóhoz, hogy büntetésül békaügetésben megkerüljék azt.
Az ebéddel nagyon sietett, hogy elsőként érjen ki a tanműhelyhez, mielőtt bezárnák és mielőtt más is odaér. A reggel keresett és megtalált tárgyat a legközelebbi munkapad szélső fiókjából a táskájába tette, és zakatoló szívvel lépett ki az udvarra, hogy az iskola által bérelt busz mellet várja ki, hogy a városba vigye a társaságot.
Később, a kollégium felé tartó városi járaton a szokott helyét üresen találta, leült. Miközben azon gondolkozott, hogy a tanműhelyből történt lopással életében talán először tett olyat, ami nem volt helyénvaló, elszundított. Egy másik kollégista srác rázta fel, aki a háta mögött ült. Felállt és a belső ülésről felállva a mellette ülő idős férfinek halkan odaszólt, hogy le szeretne szállni. A férfi az előtte lévő ülésbe kapaszkodva elállta az útját és szitkozódni kezdett. Számára abban a pillanatban az iskolapadban egész nap terpeszkedő, a buszon az időseknek a helyet soha át nem adó fiatalságot személyesítette meg a fiú. A közelben állók őket nézték, a busz lassítani kezdett, majd megállt a megállóban. A fiú félrelökte a férfi kezét, így le tudott szállni, de a szitkokat még hallotta a távolodó buszból.
Az este a szokásos kollégiumi esték egyike volt. Korán lefeküdt, mert másnap korán kellett ébrednie, bár nem bízott a gyors elalvásban. Egyrészt az estét a villanyoltás nem zárja le soha egy fiúkollégiumban, másrészt az agya folyamatosan zakatolt, a gondolatai úgy cikáztak a fejében, mintha egy elme-stroboszkóp lépett volna működésbe a koponyájában.
Kvarcórájának pittyegése öt órakór ébresztette, s szinte azonnal kinyomta a hangforrást. Álmából annyira emlékezett csupán, hogy kusza volt, és zaklatott. Nesztelenül kelt fel az ágyából, szobatársa mozdulatlanul aludt tovább. A sötétben a szekrényéhez osont, a lakatot hang nélkül, óvatosan nyitotta ki. Már előző este mindent gondosan előkészített, amire szüksége volt. Kivette a táskáját, de a lakatot nem zárta vissza. Nem kapcsolta fel a szobához tartozó mosdó feletti a lámpát, csak a szoba ajtaját résnyire tárva szivárogtatott be némi fényt, hogy elvégezze a dolgát. Nagy levegőt vett és elindult. Senki sem volt a folyosón, a lépcsőn, de még a portán sem, amikor kilépett a csípős hidegre. Orra testnedve szinte azonnal kristályosodni kezdett. Mire leért a lépcsőn, már az orra hegye is jéghideg volt. A buszmegállóig vezető lejtőt ugyan nem lepte hó, de bizonyos szakaszait jégfoltok tarkították, meg-meg csúszott. A kereszteződéshez érve megtorpant. Itt kellett jobbra fordulni a buszmegálló felé. Vadul dobogó szívvel balra fordult, még sosem járt arra, de tudta hová vezet az út. A hó itt is le volt takarítva ugyan, de már nem annyira alaposan. Ötven métert haladt, amikor a zsákutca az erdő széléhez ért. Hátrafordult, senkit sem látott a gyéren megvilágított utcán, az egyre ritkuló házsor épületeiből sem szűrődött ki fény. Belépett a fák közé. Világítás hiányában csak csoszogott. Nem sokat látott, a fákat kitapogatva jutott egyre beljebb. Szeme rövid időn belül hozzászokott a sötétséghez, a fák sziluettjeit már látta. Itt tizenöt centis hó volt, fehérsége segítette a tájozódást. Meredek emelkedőn araszolt fel, tíz perc múlva kimerülve, levegőt kapkodva megállt. Néhány perccel később kivette a táskájából a tanműhelyből eltulajdonított kötelet, és felkapaszkodott vele az egyik fára. Nagyjából négy méter magasan a kötél egyik végét egy vastag ágra kötötte, többször rátekerve, több csomóval rögzítette. A másik végére hurkot próbált kötni, de ügyetlenül mozogtak fagyos ujjai.
Nehezen ugyan, de sikerrel járt. Remegő kezeivel a nyakába akasztotta a hurkot és szorosra húzta. Így ült egy ágon, bátorságot próbált magára erőltetni. Ekkor ugrott a gondolatai közé Anyja arca. Hónapok óta érlelt, őrült tervezgetése alatt számtalanszor jutott eszébe a családja, esetleges tettének következményei, hogy mennyi ideig lesz beszédtéma, mennyi idő múlva felejtik majd el, de a legtöbbször édesanyja arca jelent meg előtte. Mindig síró állapotban látta maga előtt, ám ezúttal nem sírt. A fán ülve egy olyan változatát látta annak az arcnak, amely üres, megcsömörlött tekintettel réved a semmibe. Minden reményét elvesztve egy jó életre.
Megcsúszott a jeges fán, elveszítette az egyensúlyát, és az alatta fél méterrel lévő ágra esett. A kötél megfeszült a nyakán, és kevesebb levegő jutott a tüdejébe. Egy közeli gally után kapott. Ezt a mozdulatot nem csupán reflex vagy pánik mozgatta, hanem a hiba, a megbánás gondolata is. A gally gyenge volt, azonnak eltört a súlya alatt, ahogy még eggyel lentebbi ágra zuhant. A lábaival és a kezeivel is kapaszkodót keresett. …és talált. A bal karjával rákulcsolt az egyik ágra, és a jobb lába is támaszt talált. Kifacsart pozitúra volt, de a nyaka körüli szorítás enyhülni látszott, és a jobb kezével sikerült a hurkon lazítania. Bő egy perc küzdelem után sikerült kiszabadítania magát és a hóba huppant. Több helyen is horzsolások borították, minden végtagja fájt, és a bordáit is beütötte.
Hosszú percekig ült a hóban. Távolból kúszó beszélgetés térítette vissza a jelenbe. Felpattant és a hangok forrásával ellentétes irányba indult el, nem arra, ahonnan jött, hanem egy olyan felé, amely reményei szerint rövidebb utat nyújt a kollégiumig.
Az erdőből a kollégium túloldalán jutott ki. A hátsó ajtón keresztül ment be az épületbe, így sikerült a portást elkerülnie és a harmadik emeleti szobájába is úgy jutott fel, hogy senkivel sem futott össze, és a szobatársa is elment már. Tudatosan nyitva hagyott szekrénye sértetlen volt, búcsúlevelét ugyanott találta, ahol hagyta. Gyorsan beletette a szekrény alján lapuló utazótáskájának aljára, ahol még mindig ott lapult az ebédbefizetésre szánt összeg.
A tükörben megnézte a nyakát, vörös zúzódások csúfították. Sáljával eltakarta és újra elhagyta a kollégiumot. A kereszteződésig megegyezett az útja a hajnalival, ám ezúttal jobbra fordult. A buszt, ami a gyakorlatra vitte volna, már nem érhette el, de esze ágában sem volt bemenni, hiszen azzal az elhatározással hagyta ott egy nappal korábban, hogy sohasem megy már vissza, sehova sem megy már soha. Tudta, hogy ez tarthatatlan lesz sikertelen kísérlete után, de nem akart ezzel törődni. Annyit tudott csak, hogy mennie kell, nem agyalni, elterelnie gondolatait, ha lehetséges.
Beutazott a belvárosba és céltalanul rótta az utcákat. A sétálóutcán egyik kirakatot bámulta a másik után. Az egyikben márkás sportcipőket és sportruházatot kínáltak olyan áron, amit az ő családja nem engedhetett meg magának, ám nem a termékkínálat képesztette el, hanem a kirakatból visszatükröződő arc. Az ő arca. Sápadt, szinte szürke bőre szellemkép volt csupán, szemei táskásan és beesetten rontottak az összképen, és az egészet eltorzította a kirakatüveg.
„Ez nem én vagyok.” – gondolta.
Sétáját a következő megállóig folytatta (ekkor három megállónyira volt attól, ahol kirabolták), és felszállt a villamosra. Azt tervezte, hogy elővételben megveszi a hazaszóló vonatjegyét, elkerülve a péntek délutáni tömeget. Kevesen voltak a járaton, leült.
Ekkor látta meg őt. Öt üléssel előtte ült, háttal neki.
Zöld kabát volt rajta, erre omlott rá hosszú, barna haja. Az ablakon át nézte az ellenkező irányba haladó villamost. Ennyi látszott akkor belőle, de ez a titkokat rejtő megjelenés elindított valamit a fiúban. Arra gondolt, hogy valaki biztosan várja ezt az ismeretlent, valakihez örömmel megy és talán eljöhet az az idő, hogy ha végig szenvedi ezt az iskolát, ha túl lesz a nehezén, akkor talán egyszer hozzá is eljöhet valaki. Elképzelte, ahogy munkája, családja lesz, ahogy gyerekek veszik körül. Ahogy megöregszik. Távolinak tűnt, elérhetetlennek, ahová rögös, fájdalmakkal teli út vezet majd. Lehet, hogy nem sikerül, és a vége mégiscsak szomorú lesz. Számít akadályokra, és biztosan lesz olyan is, ami felkészületlenül éri (ilyen lesz öt nap múlva, amikor az utazó táskájába pakoló Édesanyja értetlenül, a döbbenettől leforrázva kérdezi tőle, kezében azt a bizonyos búcsúlevelét tartva: „Mi ez itt?”), de most elhatározta, hogy ki fogja bírni a hátralévő időt, a soron következő megaláztásokat.
Kinézett az ablakon, mindenki sietett valahová, talán céllal, talán anélkül, rutinból élve az életet. Amikor újra az előtte ülő irányába nézett, már más ült azon a helyen. A lány (jelenés?) eltűnt.
Öt perc múlva a villamos a síneken csikorogva megállt, a fiú leszállt és elment megváltani a jegyeit.
(Budapest, 2025. Augusztus-Szeptember.)
Ez az írásom az Irodalmi Rádió 2025-ös Beadandó című antológiájában jelent meg.
Author: Németh István
Édesapám nevét örökölve én is Németh Istvánként láttam meg az olykor felhő borította napvilágot. 28 éves koromig Göncön éltem, amire nagyon büszke vagyok, ám akkor felköltöztem az azóta feleségemmé és három gyermekem édesanyjává „nemesedett” mennyasszonyommal Budapestre. Egy iskolai fogalmazás elenyésző sikere álmot generált bennem, azóta szeretnék író lenni. Sikerült a Világ élvonalába kerülnöm ezen a területen, sajnos azonban a „legpasszívabb” kategóriában. A fejem ugyan tele van ötletekkel, ezek megszülése azonban a legritkább esetben sikerül. Ezen szeretnék változtatni az Irodalmi Rádió blogszerzőjeként.
