RESTART

Itt vagyok. Nem is tudom pontosan hol. Fázni nem fázom, éhséget sem érzek. Azt sem tudom, hogy sötét van-e vagy világos. Fülsüketítő csend van. Valahogy mégsem vagyok jól.

Nem tudom miért. Csak érzem, hogy nem. Nem megyek, nem állok, de nem is fekszem. Fáradt sem vagyok. Nincs nálam semmi. Csak az emlékeimet hoztam magammal és csak a gondolataim az enyémek. Mégis azt érzem valaki van itt. Nem szól, csak van. Azt sem tudom mennyi idő telt el amióta idekerültem. Olyan, mintha idő sem lenne. Semmi nem utal rá. Hogy félek-e? Azt hiszem igen. De nem attól, akit itt sejtek magam mellett. Sokkal inkább attól, hogy magam maradtam a gondolataimmal. Félek, mégsem tudom megfogni még saját kezemet sem. Nem tudok félelmemben és idegességemben matatni, mert csak a semmi van. Egy dolog talán mégis akad, amiből arra következtetek, hogy a semmin kívül talán még idő is van. A gondolataim egymás után következnek. Így ami az imént volt az korábban volt, s a most az most van, így tehát az idő az van. Az előbb még féltem, s most mintha ösztönösen bizakodni kezdenék. Bízni abba a valakibe, aki itt van. Olyan, mintha az emlékeim neki kezdenének mesélni. Folyton jönnek, zúdulnak az emlékek, mint a kinyitott zsilipen az ár, egymásba csapva ömlenek. S olyan tiszták akár a jéghideg hegyi patak. Nincs bennük vicc, fájdalom vagy hazugság. Minden úgy jön, ahogy volt. Tisztán és egyszerűen. Megnyugtató ez a tisztaság, sőt mi több: hívogató. Mégis van benne valami mély fojtó érzés. Bánt, hogy túl tiszták. Fojtogat az a szenny, ami rajtuk volt. Szégyenlem, mert ezeket én tapasztottam rájuk keletkezésük folyamán. Pillanatnyi jó érzésért, vagy más hiábavaló dologért. Most viszont nincs más lehetőség, csak a kristálytiszta emlékekkel találkozni. Nincs más dolog, és nincs más kifogás, ok, ember, vagy program. Nincsenek magyarázatok, nézőpontok. Nincs más opció, nem lehet kimenni. Nyomaszt a sok sallang, de vonz a tisztaság. Nem érzem a teret, de mégis mintha egyre messzebbre kerülnék. Lassulnak az özönlő emlékek. Hogy elvágyok-e innen? Egyre kevésbé. Hogy jó-e itt? Egyre jobb. Csupán a sok szenny bánt, ami körülvesz. Azt érzem, hogy minden erőmmel pucolnom kellene, mert minden parányi sallang fájdalmasan fojtogat. De nem tehetem meg. Mert egy dolog van: a semmi és egy valaki, aki nem szól, nem kérdez, csak figyel.

Aztán egy élesen hasító fénycsík közeledik és egy ütés. Újra érzek! Az időn túl újra van tér is és égő fájdalom. Elfutni nem tudok, üvölteni….miért? Emberarcok érkeznek fölém, mögöttük, mint glória az éles fénycsík. Restart. Fázni kezdek, és remegek. Elment a csend, kitúrta a zaj. Az óra hallhatóan ketyeg és a kezemmel elkaptam valami hideg fémet. Van tér és van idő. És én is vagyok, csak másképp. Nincs nálam semmi, csak az eleven emlékeim a vonzó kristálytisztaságról és vágyódom vissza. De újra itt vagyok, ahol még pucolhatom a sallangot.

Kaptam még egy esélyt.