– Múltkor kérdezte, hogy gondoltam-e öngyilkosságra… és tényleg! Nem is rossz ötlet. Esetleg tudna javasolni valami biztos módszert, ami fájdalom mentes?
Vagy tudna segíteni valami gyógyszerrel? Tudja, én gyáva vagyok és a fájdalomtól is félek.
A vér látványától pedig vagy elájulok, vagy hányok. Fájdalmas módját meg azért se szeretném választani, mert mi van, ha nem ér véget az ember élete a halállal. Amilyen peches vagyok, kiderülne, hogy ezer évig az utolsó élő pillanatát kell átélnie mindenkinek. Lássa be, nem lenne jó érzés ezer évig szurkálni magam – még egy éles késsel sem.
Sőt! Semmilyen fájdalmat se tudnék megszokni, még ezer év alatt se. Persze, én azt gondolom, hogy lekapcsolták a villanyt, azt’ vége. Nincs utána semmi, csak a szövetek bomlása.
A pszichiáter egy pillanatra megdermedt.
– Értem… szóval komolyan gondolja? – kérdezte, de hangjában nem volt semmi ingerültség, sem csodálkozás. Csak a precíz, hideg logika, amihez évek rutinja kellett.
– Igen – mondtam, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Gondoltam már rá, a hét elején, amikor unalmas volt a hétfő, meg tegnap, amikor a kávé túl keserű volt.
A doktornő előrehajolt, a szemüvege fölött rám nézett, és mintha számításokat végezne a fejében.
– És… miért nem tette meg? – kérdezte, mintha egy matematikai képletet ellenőrizne, amit nem egészen ért, a homlokát is ráncolta, hogy jobban tudjon koncentrálni.
– Volt otthon cukor. Tettem a kávéba, meg tejet is. Addig gondolkodtam, hogy mit csináljak… éjfél lett – utána meg már kedd. Azzal vigasztaltam magam, hogy már mindjárt hétvége és a hétvége vidám is lehetne. Ha szedném a gyógyszert rendesen, amit adott nekem. Ez a gyógyszer végül is hat… mert… annak ellenére, hogy reggeltől estig hányingerem van tőle, mégse rosszabb a kedvem – hanem ugyanolyan.
Tehát, ha nem hatna a gyógyszer, talán már felkötöttem volna magam az állandó hányinger miatt. A gyógyszer jó!
– Ez egy kísérleti gyógyszer – mondta a doktornő – eddig még senki se panaszkodott ilyen tünetekre és egy kivételével, mindenkinek javult az állapota.
– Értem. Tehát ez egy kísérlet része – válaszoltam elgondolkodva – ha akarja, jegyezze fel a kutatásba: a kávé keserűsége arányos a halál iránti vággyal.
A pszichiáter arcán lassan jelent meg egy apró mosoly, amit gyorsan elfojtott.
– Maga… beteg – mondta halkan. – és veszélyes.
Bólintottam.
– A világ is az.
Egy pillanatra csend lett, de nem az unalom, hanem a figyelem csendje.
A doktornő kinyitott egy jegyzetfüzetet, mintha arra készült volna, hogy beleírja a nevemet, de az ujja csak a papír felett lebegett.
– Tudja, sokszor pont az a baj, hogy az emberek túl komolyan veszik a halált… – kezdte, de én félbeszakítottam.
– Én épp az életet veszem túl komolyan – mondtam. – Épp ezért tréfálkozok vele mindig.
A doktornő sóhajtott.
– Hát, ha így nézzük… talán mégsem kell minden páciensről lemondanom.
Elmosolyodtam: már az is jobbulás, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy most provokálok, vagy tényleg halálos komolysággal beszélek.
Author: Mandel Imre
Mandel Imre az Irodalmi Rádió szerzője. Nagyon fiatalon kezdtem el írni. Először csak betűket, aztán szavakat is (cica, papa). Fogalmam sem volt hogyan kell fogalmazni. Később belejöttem. Felelősséget nem szívesen vállalok az írásaimért. Nem én találtam ki, hogy közre adjam őket. Lelkemnek kedves menyecske terelt erre. Azt gondolom, hogy a humornak mindig, mindenhol helye van. Ez nem művészet, ez trauma fermentálva.
