– HÁLLÓ! – kiabált rá a telefonra, azonban a hangos, irritáló dallam csak nem akart abbamaradni. Irénkének tetszett a zene, szívesen hallgatta máskor is, bár nem teljesen értette hogyan szólhat a rádió mindig a közvetlen közelében, akár házon kívül is. Legutóbb például mise alatt hallotta, az valóban döbbenetes volt számára. Mintha maga az Úr szólt volna hozzá a hangszerek hangján, mennyei. Kicsit hangos volt ugyan, többeket mintha zavart volna a templomban, de pont ilyennek képzelte a csodákat. Kiválasztott lenne? Ilyen vénasszony létére? Ekkor egy bevásárlásukat intéző kisgyerekes anyuka lépett oda hozzá. A kócos, fiatal nő megnyomta a készülék egyik gombját és Irénke füléhez tartotta a telefont.
– Tessék, így már tudnak beszélni. Vegye csak át.
– Kivel? Magával? – kérdezte Irénke szinte reményteli arckifejezéssel.
Az anyuka már sietett is tovább, csacsogó kislányának végtelen, a nénivel kapcsolatos kérdésére igyekezett minél türelmesebben és válaszkészebben reagálni. Konkrét eredményt dicsérjünk, nem csak egy odaböffentett „ügyes vagy” kell ide. Segítünk a gyermek érzéseit megnevezni – emlékeztette magát.
– Ez biztosan félelmetes lehetett, igazán tetszik ahogy megoldottad a veszekedést az oviban Julcsival.
Piros pont anyának, kislánya bólogatva mosolygott. A mai arány a szaranya és a közepesen kompetens anya között úgy érezte egész kiegyenlített. Saját okostelefonján az üzlet személyre szóló akciós kuponjait böngészte mindeközben elszántan, szerette ezt a kedves applikációt. Megörült neki, hogy pont a kedvenc kenyerük és gyümölcslevük ára kedvezményes. Töprengett egy ideig: lehetséges, hogy valami algoritmus van a háttérben és megfigyelik a vásárlásaikat? Legális ez? – Mindent tudnak már rólunk, tényleg mindent – fogalmazta meg a most szorongató felismerést. Elérkeztek a piaci zsibvásár részleghez, tekintete cikázott a fitnesz eszközök, a gyerekjátékok és a férfi orrszőrnyíró között. Kislánya rátalált felnőtt életének ősellenségei: Bogyó és Babóca újabb mesés kalandjára, ő maga pedig döbbenten vette tudomásul, hogy ez a kötet tényleg nincs még meg nekik. Ezek az átkozott bogarak sosem fogynak ki a kalandokból? Bogarak és rovarok. Ízeltlábúak? De a csiga puhatestű, nem? Van a fejlábú is, az más lenne? Áh, biztos másik rendszertani kategória. Tett egy kísérletet Panka túrórudik felé csábítására, de minden hiábavalónak tűnt. Könyv a gyerek kezében, csillogó tekintet. Minden anya álma a leendő irodalmár, poronty, nemde? Igen, de…
Irénke értetlenül, lefagyva álldogált a zöldségek mellett, tekintete újra meg újra az apró koktélparadicsomok felé tévedt. Nézegette a műanyag dobozkákban tömörülő pofás kis piros gombóckákat, kedve lett volna megtapogatni őket. Egyre többen néztek felé vásárlótársai közül, a kezében tartott mobilból kiszűrődő hang úgy tűnt, nem a sajátja. Akkor mégis kié? Irénke hirtelen felismerte a telefont és büszkén a füléhez közelítette. Egy elképesztően hadaró női hang magyarázott valamiről.
– a születési dátumát – fejezett be a telefonban-bújkáló valaki hallhatóan egy mondatot és tartott szusszanásnyi szünetet.
– Meg tudnád ismételni? – kérdezett vissza Irénke zavarban, nem emlékezett miről beszélgethettek eddig. Biztosan elbambult, megesik az ilyen.
– Megvan a citológia eredménye, szükségem lenne a születési dátumára, hogy azonosíthassam. Vagy a TAJ számára.
– Október… Ja, nem is. November 7.
Irénke kezdett bosszússá válni, ez a nő biztosan valamit rá akar tukmálni. Múltkor az a bankos ember is csak mondta… mondta… Bár… Ha felvenné a kölcsönt, segíthetne az unokáknak a felújításban. Melyik bank is volt?
– Rendben, köszönöm. Jelezni szeretném, hogy a feldolgozott mintában látszott számos patológiásnak imponáló sejt és ezek az elváltozások mindenképpen további vizsgálatokat tesznek szükségessé.
– Sejtés? – ízlelgette Irénke a hallottakat.
– Tessék?
– Azt mondta sejtés.
– Nem, ezek tények. A mintákat vizsgáló orvos leírta a leletben, további vizsgálatok szükségesek. Megértette, amit mondtam? Keresse fel mielőbb a háziorvosát!
– A körzetist?
– Azt, igen – a hívó nő hangjából az eddigi minimális udvariasság is tűnőben volt, kifejezetten türelmetlennek hatott kapkodó és pattogó hangja. Irénkét ez bántotta, ő szívesen beszélgetett volna. De természetesen tiszteletben tartotta, hogy a Katinak sietnie kell valahova. Mert a Kati hívta, ügye? Elbizonytalanodott kissé. Meglepődött, hogy ilyen sokba kerül a kígyóuborka. Zavarta, hogy befóliázták ezt is, múltkor a könyvesboltban látott hasonlót. Mindenki megőrült? – Igen, persze Katikám. Köszönöm – motyogta elszomorodva.
Az asszisztens a vonal túloldalán elszégyellte magát. Már nyitotta a száját, hogy újabb kísérletet tegyen a hölgy tájékoztatására, hogy esetleg kiderítse van-e a néni közelében egy segítő vagy rokon. Érezte, hogy Szabónénak értésbeli akadályozottsága lehet. Le akart lassítani, újra nekifutni az egész elfuserált hívásnak. Jól akarta végezni a munkáját, ennek itt most tétje volt, ez a néni nélküle szinte biztos, hogy elveszik a rendszerben. Biztos háziorvosa sincs, valamelyik gyereke elcibálhatta a vizsgálatra és kipipálta a „gondoskodom anyámról” napirendi pontot. Nem jó ez így, nem hagyhatja. A szeme sarkából ekkor elcsípte, ahogy a többiek szedelőzködnek cigiszünetre. Nyilván nem akart lemaradni, akkor biztosan be fog ő is csavarodni. Három órája el sem mozdult a telefon mellől, nem dől össze a világ, ha ezt most annyiban hagyja. A pszichológussal beszéltek a határok húzásáról, öngondoskodásról, itt a kiváló lehetőség. Majd a háziorvos megnézi a néni leletét. Ő igazán megtette, amit tudott, amit a helyzet lehetővé tett. Nem szociális munkás, hogy pátyolgasson mindenkit. A néni ráadásul idős, a boldog tudatlanság olykor még jobb is.
Mielőbb Irénke elköszönhetett volna, a másik már bontotta a vonalat. Irénke zavartan nézte a telefon képernyőjét, dudorászni kezdte a korábbi dallamot. Örült, amiért nem kell kitalálnia melyik gomb is fejezi be a hívást – legtöbbször ugyanis nem sikerült eltalálnia. Hiányzott neki, ahogy a régi tárcsa lyukai megnyugtatóan ölelik körbe a mutatóujját. Mikor vette ezt az átkozott masinát?
Körbenézett és rossz érzése támadt, megsimította a hasát. Biztos a gyomra lesz az, nem vette be a savcsökkentőt. Vagy bevette?
Author: Árkus Vanessza
A hivatalosabb verzió szerint 1990-ben születtem Budapesten, hivatásomat tekintve orvos vagyok. Jelenleg két kisgyermekemmel, férjemmel és kutyámmal élek Pécsen. Amennyiben itt még nem vesztettem el az érdeklődését a kedves olvasó, bevallom, hogy afféle könyvtárban kódorgó gyereklány voltam (aki valahogy többre értékelte sokszor papírlakó szereplők társaságát kortársaiénál). Olvasni egyszámjegyű életkorom óta szeretek, az írás kétszámjegyűvé érésemkor vált életemben meghatározóvá. Azóta is mesevilágban élek és alkotok: verset, novellát, mesét – ami épp kikívánkozik klimpírozó ujjbegyeimből.
