Meseidő…
Borzas utazása
Van valahol egy eldugott kis halászfalu. Itt éldegél gazdájával egy bozontos kiskutya, akit Borzasnak hívnak. Mint mindenki a környéken, ők is halászatból élnek. Minden hajnalban korán keltek és csónakba szálltak. Mivel a gazda mellett kevés volt a hely, így Borzast egy kis gumihajóban a csónak mögé rögzítették egy kötéllel. Így kísérte gazdáját a halászatra. Jó nagy halakat fogtak, amit aztán eladtak a piacon. Ami megmaradt, meg jó volt vacsorára. Történt egy napon, míg a halász a hálóját terítette, addig kioldódott a Borzas csónakját rögzítő kötél, de mire az öregember észrevette, addigra a kutyus elsodródott. Csendes és nyugodt volt a tenger, az aprócska kis hullámok mégis könnyen elsodorták a gumihajót. A halászember saját csónakjával próbált utána evezni, de a hullámzó tenger egyre távolabb juttatta Borzast a parttól. Gazdája még egy darabig evezett a vizen, de karjai már nem bírták tovább. Próbált segítséget hívni, de a közelben nem volt senki, aki hallotta volna hívását. Végül teljesen szem elől vesztette kutyusát. Bánatosan, könnyekkel a szemében tért vissza a faluba. Megkérte barátait, segítsenek, hogy visszakaphassa kutyáját, mert neki azon az állaton kívül senkije sem volt. Többen is vállalkoztak és még aznap hajóra szálltak, hogy megkeressék a négylábút. Ez idő alatt Borzas rémülten hánykolódott a tengeren, azt sem tudta, hol jár és hogy melyik irányból indult. Félelmében összekuporodott a csónakjában, meg sem mert moccanni. Olykor kikukucskált, de nem látott csak vizet mindenhol. Már több kilométerre volt a partoktól, amikor hatalmas hullámok kezdték dobálni hajóját, az égbolt fekete volt, messziről már villámlott is, iszonyú vihar közeledett. Borzas már átélt jó néhány tengeri zivatart, de ilyet még nem látott. Annyira megrémült, hogy nyüszíteni kezdett, nem volt semmi, ahová behúzódhatott volna. Pár perc múlva az eső is eleredt, teljesen eláztatták a kutyát és a sok esővíztől kezdett elmerülni a csónak is, amit félelmében mancsával felhasított. A bozontos, rémült kis eb pillanatok alatt a tengerben találta magát. Úszni kezdett, azt sem tudta merre tart, de amíg bírta, úszott. Néhányszor elragadták a hullámok, sokszor több méter magasba is felrepítették, de ő nem adta fel. Szeretett gazdájára gondolt és evickélt tovább. Hosszú órákon át lubickolt a hideg vízben, az esőtől alig látva valamit, míg meg nem pillantott egy szárazföldnek tűnő foltot a távolban. Erőt vett magán és tovább úszott. Már nem volt messze a sziget, de úgy érezte, nem fog oda érni. Lábai már nem bírták a munkát, elgyengültek és a kutyus magatehetetlenül süllyedni kezdett. Hirtelen egy lökést érzett, aztán még egyet és még egyet. Egy delfin lökdöste Borzast a szárazföld felé. Sietnie kellett, nehogy a kutya megfulladjon. Amikor magához tért, már a parton volt. Fogalma sem volt arról, miként került oda. Akkor jött csak rá, amikor meglátta a delfint. – Biztosan ő segített, – gondolta és egy vakkantással megköszönte neki. A kutya még egy ideig figyelte a végtelen vizet, majd elindult, hogy körülnézzen a szigeten. Sokat gyalogolt az elhagyatott, gazos ösvényeken, ijesztően kihalt volt minden.- Teljesen egyedül vagyok itt- mondta magában, ám ekkor reccsenés hallatszott a sűrű bokrok közül. Egy makimajom himbálódzott elő és végigmérte a jövevényt. Mivel látta, hogy bajban van és még a vihar sem hagyott alább, elvezette a kutyát egy régi repülőgép roncsához. Ott átvészelheti a vihart, pihenhet és a majom még gyümölcsöket is hozott neki. Borzas nem volt hozzászokva ezekhez az ételekhez, de mert már napok óta nem evett, így jóízűen elfogyasztotta mindet. Még jól is esett neki. A torzomborz eb összebarátkozott a szigeten élő állatokkal, mindegyik barátságos és segítőkész volt vele. Jól érezte magát a dzsungelben, már majdnem el is felejtette, honnan jött és miként került oda. Akkor jutott csak eszébe, amikor a többi állat faggatni kezdte kalandjáról. Elmesélte nekik, hogyan oldódott el a kötele, miként sodródott el gazdájától, hogyan sikerült túlélnie a tengeri vihart, még a rajta segítő delfinről is mesélt. – Hát így történt, -mondta, a többit már tudjátok. Megrökönyödve hallgatták, aztán mindenki az otthonába, lyukakba, fák közé húzódott, mert a nap délelőttönként olyan erősen tűzött arrafelé, hogy azt semmilyen élőlény nem viseli el. Borzas újra a repülőgép roncsában talált menedéket. Egész jól berendezkedett, de még valamire eddig nem lett figyelmes, valamire, amit csak most pillantott meg. A repülőgép rádiós adóvevője még meg volt. A kutya ismerte a készüléket, mert nagyobb halászhajókon látott már ilyet. Farkával leporolta és megpróbálta bekapcsolni. Többszöri próbálkozásra sem sikerült neki, kétségbe esetten heveredett el egy régi bőröndben. Éppen elszundikált, amikor recsegéseket és távoli hangjelzéseket hallott. Azonnal felugrott és mancsával nyomkodni kezdte a gombokat, közben ugató hangjelzéssel üzent mindenkinek, aki csak hallja. Csodával határos módon a még mindig őt kereső halászhajón is fogták a jelet. Öreg gazdája rögtön felismerte kedvenc társa hangját, próbált neki válaszolni, hogy mennek érte, úton vannak, de a kutya rádiója nem vette az üzenetet. A halászok örömükben az utolsó borukat is kinyitották és koccintottak Borzas egészségére. Egy egész napig hajóztak, míg meglátták a szigetet. A gazdának fülig ért a szája a boldogságtól. A fekete bozontos éppen egy fa tövében aludt, amikor madárcsicsergésre és majomkurjantásokra lett figyelmes. Így jelezték Borzasnak, hogy hajót látnak. Szaladt a kutya a part felé, azonnal felismerte halásztársuk hajóját, már akkor tudta, hogy őt keresik. Gazdája meg sem várta, hogy partot érjenek, leugrott a fedélzetről és a vízben gázolva rohant szeretett kutyájához. A négylábú össze-vissza nyaldosta gazdáját. A szigetlakó állatok is ugrándoztak örömükben, nehezen, de belátták, hogy a kutyus nem közéjük tartozik, így elbúcsúztak tőle, mert máris indulniuk kellett, hogy el tudjanak hajózni egy újabb viharzóna elől. Boldogan lépett az eb a fedélzetre, tudta, hogy már hazamegy. A szigettől nem messze még egyszer visszanézett és látta, hogy a parton ott sorakozik minden állat és neki integetnek. A vízben delfincsapat követte őket, középen úszott Pajtás, aki partra segítette Borzast. A kutya farkát csóválva figyelte őket, majd azok is visszafordultak. Ekkor a kutyus gazdájának ölébe telepedett és együtt csodálták a tenger lenyűgöző varázsát. Mikor partot értek, mindenki őket ünnepelte, pezsgőt bontottak, még a kutya is kapott belőle. Két napig aludt tőle. A gazda pedig eladta csónakját, inkább a partról horgászik és csak kis halakat fog, minthogy még egyszer elveszítse kutyusát. Talán még most is ott ülnek az eldugott halászfalu valamelyik mólóján…
VÉGE
Adorjányi Erzsébet
Author: Adorjányi Erzsébet
Adorjányi Erzsébet vagyok, Vértesacsán élek. A természetjáráson kívül nagy szenvedélyem az írás, mely már gyerekkorom óta kísér. Szeretem a verseket, novellákat, újságcikkeket, de néha 1-1 dalszöveg is papírra kerül. Álmodozó típus vagyok, ez gyakran visszatükröződik írásaimon, amiket rengeteg optimizmussal fűszerezek. Sokáig a fiókban gyűjtögettem az alkotásokat, majd 2013-ban megjelent első könyvem, melyet később még 3 követett. Írói oldalamra, valamint egy közismert magazin oldalára rendszeresen töltök fel írásokat, verseket. Különösen örülök az Irodalmi Rádió felkérésének, szívesen csatlakoztam szerzőik sorába, bízva abban, hogy sok örömet szerzek a kedves olvasóknak.
