ki mondta neked?

      Jutkának (alias Cica)

ki mondta neked, hogy nem érzek irántad már semmit? 

érzek

– világot, tenger-sok virágot,

erdőben az embert,

emberben az erdőt,

fényben a mosolyt…

– szemedben égszínű

üveg-cserép-világot,

szivárvány reményképét,

a mag-csira regéjét…

– érzek csecs-evő csecsemő

buja tudatlanságát,

élettől köszönő agg

virágszedését,

– látok pirosat,

szürkét,

zöldeket;

sokat és különbözőt,

és boldogít, hogy megtaláltalak…

1975.06.27., 19 évesen

illusztráció: szivárványszem, szivárvány, színes – Etsy Hungary

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A „ki mondta neked?” vallomásos alaphelyzete már a nyitósorban tisztázza a vers érzelmi irányát: a lírai én nem tagad, hanem túltelítetten állít. Az „érzek” után sorjázó képgazdag felsorolások nem egyszerű érzelmi katalógust alkotnak, hanem az érzés teremtő aktusává válnak: világokat, színeket, természeti terekbe oltott emberi jelenlétet hívnak elő. A metaforák egyedisége leginkább abban rejlik, ahogy a természet, a testiség és a spiritualitás rétegei egymásba csúsznak: „erdőben az embert / emberben az erdőt” – ez a kettős tükrözés egyszerre lét- és szerelempoétika.

A hangulatiságot a versen végigvonuló finoman vibráló erotika színezi át, amely nem nyers, hanem őseredeti, ösztönös formában jelenik meg: a „csecs-evő csecsemő buja tudatlansága” a vágy ártatlanságát és ösztönösségét a „mag-csira regéjével”, a teremtés testiségének emelkedettségével kapcsolja össze, miközben az „élettől köszönő agg virágszedése” a tapasztalat és elmúlás felől ellenpontozza a képet. A színek egymásutánja – piros, szürke, zöldek – hangulati skálát teremt: a szenvedélytől a semlegességen át a reményig vezet.

Mindez egy fiatal, tizenkilenc éves lírai én megfogalmazásában különösen intenzív: a szerelem itt még felfedezés, ámulat, az érzésekbe olvadó világ teljessége. A zárlat egyszerű mondata – „és boldogít, hogy megtaláltalak…” – a gazdagon burjánzó metaforikus térből visszavezeti az olvasót a személyes jelenlét nyugvópontjához, ahol a hangulati és erotikus hullámzás végül csenddé, beteljesült bizonyossággá simul.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...