Minden évtizednek van egy nagy világjárványa, és engem rendszerint mindegyik megbetegít. Amikor már jó három napja csak lázcsillapítón, háztartási kekszen, és meleg gyümölcsteán éltem, de a lázam még mindig kitartott, édesanyám aggódni kezdett. Aznap este nagyon felszaladt a lázam: a higanycsík valósággal száguldott a minél nagyobb számok irányába. Öt percig kellett volna benntartani a lázmérőt, de három perc után már a negyvenes számnál tartott, amikor végülis belátta: ide már nem elegendőek a házi praktikák. Azt mondta, várjak a szobában, hív mentőt.
Azt mondják, a mentő hamar megérkezett – igaz, nekem felért egy örökkévalósággal a jéghideg vízzel átázott törölközők alatt. A két fiatal, jókedélyű úr azt mondta, először megmérik a vérnyomásomat, azután döntenek. Így is lett, és már amikor pumpálni kezdték a vérnyomásmérőt, éreztem hogy valami nagyon szokatlan, de betudtam a betegségnek. A mérés végeztével a mentő arca kikerekedett, és úgy nézett rám, mintha sosem látott volna még kiskamaszt betegen – felém fordulva türelmesen csak annyit mondott, hogy ilyennel még sosem találkozott, ezért megismételte a mérést. A második alkalommal halvány meglepődés futott át az arcán, és hátrafordult.
– Soma! Írj be artériásra hetvenkettőt, vénásra harmincnyolcat, pulzusnak meg negyvenötöt.
Soma rányomta a tollat a papírra, de még mielőtt az nyomot hagyott volna, megállt és visszakérdezett.
– Hogy mennyit?
– Valós – jelentette ki a másik.
Mivel már nagyon fáztam, és elegem volt a lázcsillapítós háztartási kekszből is, gondoltam demonstrálom hogy mennyire nem is vagyok beteg – egyébként is én már tizenhárom éves felnőtt férfi voltam, csak ők erről nem tudtak, ezért be akartam szállni a beszélgetésbe.
– A pulzus ezek szerint tényleg alacsony, de vérnyomásból mennyi lenne az egészséges.
A hozzám közelebb ülő mentő türelmesen elmagyarázta, hogy az ennyire alacsony pulzus és vérnyomás általában már sokkos állapotnak számít, és még az is meglepő, hogy összefüggően tudok beszélni – hát még az, hogy a helyzetnek megfelelően.
Ennek több okból sem örültem: az egyik, hogy az iskola ugyan nem, de az osztálytársaim már kezdtek hiányozni, főleg mert tudtam: év végén elballagunk, és szerettem volna időt tölteni velük, amíg csak lehet. A másik ok az volt, hogy olyan neves sportesemények zajlottak éppen, mint a téli olimpiai játékok, ezért éppen csábítani kezdett a jégkorong, vagy a bob, vagy a síugrás, vagy amit épp mutattak a tévében – ráadásul tudtam azt is, hogy a kölyökkoromtól fogva kedvenc autóversenyzőm heteken belül újra volán mögé ül több év kihagyás után, és okvetlenül meg akartam nézni a visszatérő versenyét. Tovább rontotta a kedvem a tény, hogy igencsak közelgett a tizennegyedik születésnapom is, melyet érthető módon nem szerettem volna kórházban tölteni. Mégsem volt mit tenni, ha még a mentő szerint is kórházban lenne a legjobb helyem, akkor muszáj menni.
Az igazi pokoljárás viszont csak a kórteremben kezdődött, amikor rádöbbentem, hogy nem tudom mivel lefoglalni magam. A többiek ugyan rendesek voltak velem is és egymással is, de nem izgalmas beszélgetőpartnerek. Ekkoriban még nem voltak okostelefonok sem, és ugyan édesanyám hozott be egy könyvet nekem másnap, az csak valamelyik buta kötelező olvasmány volt, így nem leltem benne sok örömöm – nem azért mert a könyv rossz lett volna, hanem azért, mert kötelező volt.
A legkellemesebb meglepetés csak a harmadik napon érkezett: bejött anya a bátyámmal, aki – mintha csak tudta volna magáról, hogy most valami nagyon jót tesz – büszkén a zsebébe nyúlt és előhúzta az mp3 lejátszóját. Úgy becsülte azt a kis kütyüt, hogy azt hittem, nekem ránézni sem szabad, most meg ő adta a kezembe. Először elöntött a boldogság: kisebb testvérként leírhatatlan érzés volt a Peti legféltettebb kincsét úgy a kezemben tartani, hogy ő is jelen van – mi több: ő maga adta oda. Mintha csak azt mondta volna: „elismerem hogy felnőttél, és bízom benned.” Mégsem ez volt a legnagyobb meglepetés, de még csak az sem, amikor azt mondta, hogy maradjon nálam a lejátszó. A zenei ízlésemet illetően meglehetősen zárkózott voltam még neki sem igazán meséltem róla, meg persze az is váratlanul ért, ahogyan rám bízta „bizonytalan időre” a kis eszközt, így érthető módon arra számítottam, hogy egy kicsit jobban beleláthatok az ő zenéibe, és már azon kezdtem gondolkodni, milyen sorrendben fedezem fel az előadókat, amikor egy újabb megjegyzést fűzött hozzá:
– Rátettem neked néhányat a kedvenc dalaid közül, hátha úgy majd jobban telik az idő, hamarabb meggyógyulsz.
Alighogy kitették a lábukat a látogatás végén a kórteremből, türelmetlenül dugtam a fülembe az olcsó kínai fülhallgatót, és rögtön böngészni is kezdtem a tárhelyen. Első dal: az abszolút kedvencem. Második dal: a másik kedvencem. Harmadik dal: a harmadik kedvencem. Negyedik dal: a kedvenc bandám legismertebb dala. Összesen harminckét zeneszám fért el azon kis kezdetleges lejátszón, abból úgy jó húsz valóban a kedvenceim közül, a maradéknak pedig – ugyan korábban nem hallottam őket – onnantól örökös helyük volt valamennyi lejátszási listámon.
Author: Baukó Tamás
De vajon bármit nevezhetünk művészetnek, amiben örömünket leljük, el tudunk mélyülni, stílusjegyeket tudunk kialakítani? Megingathatatlan véleményem, hogy igen. A költőt, a séfet, és a labdarúgót egyaránt művésznek tartom – részben azért, mert mindhármat csináljuk csak a kreativitás kedvéért is, részben pedig azért, mert sokan mások is örömüket lelik abban, ahogyan ők kifejezik magukat a papíron, a konyhában, vagy a gyepen. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy még nem leszek harminc amikor meghívást kapok egy alkotói közösségbe, valószínűleg azt kérdeztem volna: „miért hívnának meg valakit, akinek senkit sem érdekelnek a versei?” Ez nem vicc, és nem túlzás: a verseim zömében kulcsszerepet játszik a szorongástól való szabadulás vágya, míg az egyperces novelláim a maguk szarkasztikus hangvételével egy kis felüdülést, enyhülést hoznak általában. Önmagamnak írok, önmagamért, és tudom, hogy aki hasonló gondokkal küzd, annak sokat mondhatnak a soraim. Pár szót mégis szeretnék mondani az utóbbi időkben kitalált újításomról, az Árnyversekről: Az árnyvers (vagy ahogy először hívtam: vers.rar) egy olyan versforma, amelyben az egymást követő sorok két külön hangot szólaltatnak meg – ez lehet a külső-belső hang kettőssége, vagy egy naiv és egy cinikus hang, de mindenképpen ugyanarról beszélnek, és mindenképpen eltérnek sarkalatos pontokon. Lényegében vitáznak egymással éppen úgy, ahogyan...