Szobád ablakain
vastag, sötét,
nehéz függönyök.
Védenek.
Megszűrnek mindent,
ami kívülről jön.
Bent, a fény is
ritka vendég.
A vaskos, egyetlen ajtó
bezárva.
Tökéletes biztonság.
A kíváncsi nap
nyakát nagyra nyújtva
próbál bekukkantani
a szobába.
Mindhiába.
A függönyök vastagok,
jól takarnak.
A szoba a tiéd,
Kaptad.
Itt élsz.
Most is itt vagy,
Rab vagy.
Elzárva
a külvilágtól.
Elzárva
minden zajától.
Kirekesztve,
távol a világtól.
Valaha szeretted.
Menedéked volt.
Ha valami bántott,
ide szöktél,
vigaszt itt kerestél.
Most börtönöd.
Innen szöknél,
ha tehetnéd,
de a zárak erősek.
Nem engednek.
Csendben kuporogsz,
egy sarokban.
Fogoly vagy.
Áldozata a magánynak.
Az egyedüllét fojtogat.
Ha tudnál,
innen futnál.
Messzire.
Akárhová.
Csak el innen.
A rejtőzködő csönd
békésen szunyókál,
arcodon.
Szád szögletén
jégkristállyá fagyott
mosolyod.
Ma ajkad lusta, néma
bezárva.
Még egyetlen szó sem
hagyta el a nap folyamán.
Két eleven, tűzben égő
szemed, két forró, izzó
parázs.
Belőlük, szabadulást
remélő pillantások
fakadnak, lobbannak,
s szobád zárt falai közé
szorítva cikáznak,
mint ketrecébe zárt
dühödt vad, ki fel s alá járkál.
Elszánt pillantásokkal
pásztázod a zárt falakat.
Ha tehetnéd pillantásaid
zúznának, törnének,
a falakon réseket ütnének,
kiutat találva innen,
a vakító fénybe, a külvilágra,
kitárt, ölelő két karjába,
az édes szabadságnak.
Eredmény híján végül
felállsz, kifelé tekintesz.
Áttetsző alakod, az erőtlen,
gyenge fényben,
felkiáltójel, fájó seb,
a beszűrődő félhomály
ereszkedő függönyének
árnyékán.
Fejed bánatosan lehajtod.
Ma sem sikerült.
Marad holnap is
életed tere e zárt világ.
Már csupán csak
azért imádkozol,
hogy még egy ideig kibírjad.
Most erőt veszel magadon,
fogad összeszorítod,
Magad megrázod.
Arra gondolsz, hogy a nap
mindennek ellenére
holnap is felkel.
Még nem halt meg
végleg a remény.
S lesz még holnapután,
s újabb holnap is,
tán még szebb,
még reményteljesebb,
s a mainál jóval sikeresebb.
Így megbékélve
nyugovóra is térsz.
Lefekszel ágyadba.
Takaród fejedre húzod,
s máris alszol.
Hamarosan az álom is eljő,
álmodban röpülsz,
szárnyalsz szabadon,
a végtelen kék égen.
Érzed a szabadság szele felkap,
elragad, felrepít az égbe,
iszonyú magasba,
hol már szemébe nézhetsz
a napnak.
Egész lényed áthatja,
egy régóta keresett,
ismeretlen,
mégis oly ismerős érzés:
Végre itt,
Végre most,
Boldog vagy!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
2 Responses
„Áldozata a magánynak.
Az egyedüllét fojtogat.”
Kedves Tonió!
Megrendítő sorok. Hány és hány ember éli ezt át akár azért, mert valóban egyedül él, akár társasmagányban. Sem egyedül, sem társsal nem jó nekünk. Nem tudunk elfogadni, igazán, szívből, önzetlenül szeretni. Talán meg kellene tanulnunk és akkor akár egy kis állatka – cica, kutyus – is boldoggá tehet bennünket. Mindegyik ki tudja fejezi azt, hogy örül. Gondoskodni kell róluk, ami fontosságérzést ad nekünk. Természetesen embernek ember a társa, de azt idővel elveszítheti, akár azért, mert meghal, akár azért, mert elváltak egymástól. Valamit tenni kell, hogy boldogabbnak, szabadabbak érezzük magunkat.
Megértéssel és szeretettel: Rita
z ellen valóban tenni kell, de sokszor az aki ezt elszenvedi nem tud ellene tenni, aktivitásnak sokszor az őt körülvevők részéről kellene megnyilvánulni.
Szeretettel
Tonió.