Múlt idők emléke

 Egykori vágyakozó, méla sóhajok 

Bújnak, mint rejtett mosolyok, s várják 

a reményteljes megújult holnapot. 

Elmúlt az éjszaka, már közelít, már jő a hajnal. 

Egy kettőre érkezik, máris itt van, betoppan, 

de nem sokat időzik, követi a reggel,  

már szorosan nyomában jár, 

és hamarosan fel is váltja. 

Holnap új napra ébred majd a világ 

Talán minden megváltozik, 

minden más lesz. 

Talán eltűnik minden régi, ósdi, 

de legalábbis egy részük, kicserélődik, 

mi volt, egykor értékes, s mi régóta szükségtelen, értéktelen. 

 

De várj! 

Állj meg, egy percre, kegyetlen idő! 

Kérlek, hallgass meg! Hová menekülsz? 

Hová futsz? Várj még! 

Nem lehet ennyire sietős utad. 

Nem vihetsz el a régiből mindent! 

Nem lehetsz oly szívtelen, hogy megfosztasz  

bennünket öregeket emlékeitől régi időknek. 

Mi, mai öregek, még itt járunk-kelünk. 

Szereplői, tényezői e furcsa világnak, 

de már csak egyik lábunkkal. 

A másikat már készülünk megvetni, 

ama túloldalon. 

Még itt lélegzünk, az úton itt lépdelünk, 

de már kacsingatunk, félszemmel, 

fel a magasba, arra a másikra . 

  

Magam, ha a hosszú tél múltán, 

 újra sétára indulok tavasszal, 

 sétám során az útra félve pillantok  

vajon szokás szerint a régi  ifjúkori ismerős,  

egykori barát , Ádám 

most is, mint az elmúlt tavasszal, 

 ezúttal is vajon szembejön velem az úton? 

És ha látom  feltünni szikár alakját a furdulóban 

 megnyugszom. 

S ha összetalálkozunk, örömmel üdvözöljük egymást,  

 s önfeledten bocsátkozunk társalgásba: 

Hahó, Ádám! 

Üdvözöllek, Öreg Barátom!! 

De jó, hogy újra látlak, 

Mondd, hogy érzed magad, 

hogy újra eljött a tavasz, és a madarak vég nélkül 

 újra dícsérik,ünneplik dalukkal? 

Nézed-e ámulva, ahogy nyílik  

a sok színes virág ? 

S azt láttad-e már, hogy  a pók is felébredt 

s szorgosan  szövi  hálóját?  

Vagy számodra a tavasz 

 nem jelent mást csak annyit, 

hogy többé a lábad már nem fázik, 

mint tette azt télen oly gyakran?
Nem, nem hiszem, hogy ennyire 

megváltoztál, ennyire érzéketlen lettél.  

Az nem lehet, hogy a  szép tavasz érkezése  

számodra csupán egy valaha volt 

fázós lábat jelentene. 

Na rendben van! Titok, nem felelsz! 

De áruld el, mi van az emlékekkel? 

Tán azok is titkok, azok nem lehetnek! 

Az emlékek szentek! 

Pedig bizony, így van, szórol szóra, ahogy mondtad:

az emlékek érintethetetlenek, tabuk, úgy ahogy vannak. 

No, nem Kedves Barátom, Ádám.  

Ezt el nem fogadhatom, akár, mégha meg sem bocsátod,  

nyelvemre nem tudok, nem köthetek lakatot! 

Ehelyett inkább figyelj, s hallgass, mert kezdem, tehát: 

Emlékszel-e  még nem a tavalyira,  

de arra a régi tavaszra, 

 na meg arra, az akkori szép lányra, Évára, 

kit közösen ismertünk meg  egy este májusban,  

Lellén a bárban. 

Istenem mennyit is kacagtunk  

így együtt hárman. 

Aztán engem magamra hagytatok a folytatásban, 

mondván,hogy ti is ugyanúgy eggyüvé tartoztok,  

akár az ősők, az első Ádám és Éva,    

 hísz a Teremtő is ezt akarta, mikor a világot, 

s utána, az első emberpárt megalkotta. 

Ezért távoztatok a bárból, együtt ketten, 

ez így volt természetes, kéz a kézben  

elmerülten, egymás szemébe nézve, 

 mással nemtörődve,mindenről,  

 számláról s fizetésről is megfeledkezve. 

Emlékszel-e még, milyen volt  

kezét kezedbe fogni, s érezni  

bőrödön selymes tapintását, kezének bársonyát, 

ahogy nekem  azt később  mesélted, 

miközben fülébe súgtál bódító, szerelmes szavakat? 

És mondd, Ádám, arra emlékszel, 

 hogy mit éreztél,  

amikor vártad őt a sarkon,  

s, már századszor  pillantottál arra  

ahonnan vártad, de csak nem jött, 

míg egyszercsak hirtelen felbukkant alakja, mikor  

már lemondtál róla, hogy látod?
Ó Istenem, azok az egykori lányok! 

Ó a lányok, de szépek is voltak, s meg kell hagyni 

 volt belőlük nem is kevés.  

Voltak, jöttek, elmentek, de emlékük maradt. 

És voltak emlékek nemcsak tavasszal, 

 de jutott belőlük, ráadásul közösek, 

 ugyanúgy nyárra is. 

Mondd, Öreg Barátom, ugye annak  

a forró augusztusi délutánnak  

az emléke ma is él még benned ?  

Ugye nem felejtetted el? 

Párizsban , kilencszázhatvannyolcban, 

 akkor játunk először kedvenc városunkban, 

 együtt terveztük ezt az utat. Ifjak voltunk, 

szívünk telve romantikával, ábrándokkal,  

s jöttünk azzal az eltökélt szándékkal , 

hogy  ki ha nem más, mint mi, majd meghóditjuk, 

térdre kényszerítjük a büszke várost .  

Az a nyár különösen forró volt s aznap is oly meleg volt, hogy csaknem elolvadtunk. Emlékszem, most is magam előtt látom amint a nagy forróságban hirtelen beborult, és  eleredt a heves nyári zápor, s mi futottunk előle, és hogy nehogy bőrig ázzunk egy közeli ház eresze alatt találtunk menedéket. A szél feltámadt és ettől az eső csaknem bevert oda,is arra az egyetlen kis száraz helyre , ahol mi szorosan a falhoz lapultunk, s egy szép szőke lány Yvette, futva közeledett az utcán éppen felénk, a hely ahol meghúztuk magunkat pirinyó volt, de mi lovagiasan helyet szorítottunk a szép jövevénynek. A lányt középre engedtük, te az egyik, én a másik oldalon húztuk össze magunkat szorongva.Mikor végre az eső elállt, nekem a jobb felem, neked a bal teljesen elázott, ott álltunk csurom vizesen, fáztunk, remegtünk. A lány ruhája viszont száraz maradt, ő bennünket látva hangosan nevetett, bizonyára mulatságosak voltunk így félig ázottan. Közben kiderült, kisütött újra a nap, a lány szőke haját megvilágították a napsugarak. Ahogy nevetett arca közepén egy kis bájos gödröcske jelent meg , ami fel s alá  mozgott együtt a szájával., amikor kacagott. A látvány szépsége mindkettőnket szinte letaglózott, csak álltunk mozdulatlan, bámultuk a nevető lányt, a csillogó hajával olyan szép s oly fiatal s üde volt, egy jelenség, akár egy madonna kép. A lány aztán bennünket otthagyott, s mi vágyakozva néztünk utána , amint távolodott reménykedve, hogy legalább alakjának a még vizes aszfalton visszatükröződő  képét, akár valami ajándékot magunkkal vihetjük.Mondd hát, emlékszel még e csodás képre, avagy mindez olybá tűnik neked, mintha igaz sem lett volna.  

De nekem is maradt emlékem egy lányról akit nemsokkal a párizsi látogatás után ismertem meg egy partin nálatok.Vele előszőr könnyű kis  kalandnak indult a történetem, de később hirtelen minden komollyá vált. Már együtt szőttünk terveket a közös jövőnkre, de kis idő múlva mégis minden tönkrement, s jött a szakítás 

Látod, Barátom, mennyi közös emlék, amit eddig említettem az csak egy töredék része az összesnek, és tudnám ám folytatni tovább végnélkül. Sok-sok emlék és mégis, míly furcsa, úgy tűnik, mintha csak álom lett volna,mintha meg sem történt volna, s mintha nem velünk. 

Jól van, tudom, ne is szólj, mondhatod, hogy ezek a történetek rég voltak, elmúltak, még emlékük is valahol messze jár, és beszélni róluk is kár, mind elfecsérelt idő. E nézetet valójában elfogadni nem tudom, de jó, legyen igazad, most hagyjuk. Az emlékek elmúltak, rég voltak, beszéljünk a jelenről inkább. Rendben, akkor legyen téma a jelen: 

Mondd hát, de őszintén, Vén Cimbora: 

Manapság, ha látsz egy szép fiatal lányt elmenni az utcán, mire gondolsz, fejedben mi jár? Gondolsz-e valamire, például saját ifjúságodra, eszedbe jut-e vajon, hogy egykoron te is ilyen fürgén mentél az utcán, tervekkel teli ifjú voltál, meg akartad váltani a világot, vagy ilyen gondolatok már nem fakadnak elmédben, lehet, hogy voltak ilyen idők, de ezek már elmúltak, még az emlékek is kihunytak? 

Nos, mivel azt kérted legyek őszinte, az leszek, figyelj : 

Megöregedtem, öreg vagyok, de még itt e világon itt a földön kétlábbal járok. Az emlékek igazán nem érdekelnek, én a jelenben élek, bár bevallom akaratom ellenére az emlékek időnként meglepnek, fölém kerekednek. Az emlékek ellen ugyan harcolok, de teljesen őket kikapcsolni mégsem tudom. 

Hadd meséljek el egy történetecskét, mely velem esett meg a napokban: Az egyik nap ballagtam az utcán ráérősen, amikor láttam, hogy jön velem szembe egy öregasszony. Ebben nem találtam semmi meglepőt, de amikor már csupán néhány méterre volt tőlem, felnéztem rá, és vonásait ismerősnek találtam. Hosszasan néztem arcába, szemét keresve, de ő tekintetem elkerülte, és ekkor hirtelen beugrott, ki is ez az öreg nő. Barátom nem fogod kitalálni ki volt ez a slampos, zsíroshajú, elhízott, csúfság, ruhája koszos, szakadt, úgy festett, akár egy vén boszorkány. Csak nem, ő? Csak nem…? Ádám, az nem lehet! Istenem…Éva? De bizony, igen, ez a vén szutykos banya ő volt, az egykori lellei szépség, hús és vér, maga Éva, persze már nem a húszéves! Lám ezt tette vele a kor és a méltatlan sors, miben része volt, bizonyára. Látod azóta nem szeretem felidézni a régi emlékeket. Éva példája mutatja, hogy jogos az én harcom az emlékek ellen, s azért folytatom, hogy elkerüljem a csalódást, ha velük kellene szembesülni egy szép napon, mint történt ez ott és akkor hirtelen, az utca közepén velem és Évával. 

Ezután, ekkor értettem meg , miért nem akart felelni Ádám az emlékekre feltett kérdésemre és felelet gyanánt, miért csak annyit mondott, titok. 

Ádámmal ma is jó barátok vagyunk, sokat sokféléről társalgunk, de van egy bizonyos téma, melyet mindketten gondosan kerülünk, ez a téma köztünk tabunak számít, s hogy mi az nem nehéz kitalálni: az emlékek. 

Ezidáig e témát, az emlékeket, a tabut, mindketten tiszteltük, szigorúan betartottuk. 

Megvallom, én egy idő óta azon tünődöm micsoda szamárság, míly nagy veszteség erről a kincsről, közös emlékeinkről nem beszélni, de nem visz rá a bátorság, s ekkor bánom miért születtem, ilyennek, miért lettem én íly gyáva. 

Micsoda veszteség, míly kellemes szórakozás, időtöltés forrásai lehetnének az emlékek, de aztán csak egyet legyintek, na nem olyan nagy baj azért mindez, tudom, érzem, hogy még elő fognak kerülni, mint beszélgetési témák nem is olyan sokára majd kellemes körülmények közepette majd egy meghitt baráti társaságban fent ama másik, távolabbi, remélhetőleg kellemesebb, barátságosabb világban.   

És ha majd valóban eljő az az idő, amikor ott fent leszünk, akkor majd boldogan mesélhetünk a közös emlékekről, nem lesz már tabu ez a téma, csaponghat fantáziánk bátran.Ülünk majd egy nagy felhő hátán, lenézünk a földre, a lentiekre, és sajnáljuk szegényeket, hogy nekik mennyit kell tűrni , s szenvedni és ekkor megborzongunk és köszönetet mondunk Urunknak, Istenüknek, hogy bezzeg de jó nekünk, mi már itt fennt lehetünk távol az alantas bűnös világtól, s amikor csak kedvünk tartja felidézhetjülk a régi emlékeket újra és újra , akár százszor is, azt tudva, hogy elértük, megkaptuk ami a legfontosabb, ami pótolhatatlan, ami mindennél drágább, s hogy mi ez? Remélem tudod, már hisz magáért beszél, ez nem más, mint a SZABADSÁGUNK!