Varjak a hóban(2)

Az út szélén őrként álló, az erős szélben

siránkozó, hajladozó fákon, nagy sötét foltok,

fenyegető árnyak a félhomályban,

éjsötét fekete varjak gubbasztanak,

fagyosan-fázva.

Sötétlőn fénylő tollukon megcsillan,

búcsút int az alkonyat.

 

Tegnap még egész nap

repültek, szárnyaltak

fenn a magasban.

Ma már csak némán kuporognak

a fákon, az ágakon.

Valamit sejtenek.

Valamit éreznek.

Valami változik.

Valami új érkezik.

Csak ülnek, nem repülnek.

Nagy fekete csőrük zárva, szótlan.

Rekedt károgásuk, torkukba fulladt.

Várnak.

 

Felettük a magasban, fenn az égen,

vészterhes sűrű, sötét felhők gyűlnek.

Tömöttek, súlyos terhet hordoznak.

Keservesen cipelik,feszülnek,

belsejük majd kipattan.

Terhüket tovább tartani,

már nem sokáig bírják.

 

S íme, most megnyílnak.

Megjelennek a légben, az első lebegő, szálló,

föld felé tartó játékos, egymást kergető,

pajkos hópelyhek.

Egyre erősebben esik, a hó kavarog,

szinte sistereg, sőt zuhog már, szakad is,

s lám fehérbe öltözik a táj máris.

 

Az egyre csak hulló fehér hó

megtapad a varjak sötét tollán,

s varázsol fekete ruhájukból

hófehér új gúnyát.

A varjak így megváltozva,

új ruhájukban pompázva,

csőrüket nagyra nyitva

most hangos,

messzire szálló károgással,

köszöntik a régit felváltó újat.

Megérkezett,

hó, fagy, s jég kiséretében.

Íme itt van,

a hideg,

de mégis szeretett új évszak,

a tél.

 

 

.

 

 

 

Izsó Antal
Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.

0
Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. „Megjelennek a légben, az első lebegő, szálló,
    föld felé tartó játékos, egymást kergető,
    pajkos hópelyhek.”

    Csodálattal szoktam nézni és nem győzök betelni vele.

    Szeretettel: Rita

    1. Kedves Rita!

      Köszönöm, hogy elolvastad.Én is így vagyok vele, szeretem a hóesést! Gyerekként, különösen nagy élmény volt,kiálltam a szabadban , két kezem kitárva, forogva üdvözöltem a szálló , kavatgó hópelyheket.
      Szeretettel
      Tonió

Hozzászólás a(z) Izsó Antal bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Uncategorized
Bencze Margit

Rózsaszín muskátli

Nagyon szeretem a virágokat. A rajongásomat irántuk drága édesanyámnak köszönhetem, aki talán még nálam is jobban imádta őket. Hajdanán vidéki családi házunk virágoskertje a legszebb

Teljes bejegyzés »

A NŐ

Kislány, anya, hölgy vagy mama. Egy szóval a nagybetűs NŐ. Gyengéd lélek, kedves mosoly. A föld felett, hopp, libbenő. Nélkülük hát lenne élet? Vigaszt férfi

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

hajnalban, hajnal előtt*…

  a vadász ül, hosszú, méla lesben**, szeme előtt távcső, abba néz nagyon: mert, mint múltkor, éjjel, ott lent, a kis patak medrében, megint ott

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Szirmok

Rózsa Iván: Szirmok (hat haiku) szirmok hullanak Sakura ünnep után – ilyen az élet rügyből lesz szirom, embrióból nagy lakli – csodás a világ! tavasz

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bumeránghatás

Rózsa Iván: Bumeránghatás Az ausztrál bennszülötteknek kétféle bumerángjuk volt évezredek óta. A visszatérő bumerángot főként arra használták, hogy az adott területet feltérképezzék; és felriasszák, kicsalogassák

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Egyedül a Paradicsomban

Rózsa Iván. Egyedül a Paradicsomban Egyedül hánykolódni a Paradicsomban, Tenger hullámai közt kis csónakban, Nincsen rosszabb érzés a magánynál: Nem volt senki magányosabb József Attilánál.

Teljes bejegyzés »