Kovács Gergely: Visszaemlékezések – 12.

40, 39, 38…

      Talán édesapám tehet mindenről. Tudják, tudjátok, hogy van ez, olyan jólesik néha egy kis önpszichológia, egy kis magunkba nézés, amelynek során szépen, fokozatosan eljutunk arra a következtetésre, hogy saját marhaságunk okozója nem lehet más, csak valaki más. Elvégre a felgöngyölítéses múltidézés egyik legjobb módszere az eseménysoros visszabontás, amelynek fontos jellemzője az, hogy mindig ugyanabba a pontba mutat vissza, és azt a pontot mindig a magunkba nézéses önpszichológia jelöli ki. A kezdőpont, a gyújtópont, amelyből minden (ki)indult. A másik hibájából, természetesen.

      A tény, az tény: édesapám valamikor, úgy 1990. körül hazaállított egy tényérantennával és a hozzá tartozó beltéri egységgel, elemi csapást mérve ezzel nagyobbik fia hátralévő életére. A gyújtópont meggyulladt, és aztán futótüzet indítva tarolt.

      Adott volt tehát a tányérantenna, amelyet édesapám felszerelt a ház falára, és beállított az akkori legnépszerűbb műholdra, az Astra nevűre, a beltéri egység, amelyet a gyerek még nem tudott használni, és természetesen adott volt a gyerek, totálisan ledöbbenve, de még jobban felizgulva azon, hogy a technika fejlődése egyik pillanatról a másikra behozta a nagyvilágot a házba. És ez még úgy is hatalmas szó volt, hogy a gyerek máshol már látott olyat, itt-ott mások házára is fel volt szerelve a tányér. Nem egy UFO szállt le az udvaron, nem kicsi zöld lények kopogtattak be az ajtón űrfagyit árulva, és valamelyik távoli bolygó piritpénzét követelve cserébe. Csak a máshonnan már ismerős tányér került fel a ház falára. De, azért mégis… Azta…

      A használata nem is volt annyira nehéz, mint amilyennek először tűnt, és bár a későbbiek folyamán az elemek néha közbeszóltak (például a hó), a tányér és a tartozékok kiválóan működtek. A gyerek először persze nem nagyon tudott mit kezdeni a hirtelen elé tárult, és korábban elképzelhetetlennek tartott műsormennyiséggel, amelyről maximum csak más tányértulajdonosok elmondásából, elmeséléséből lehetett valami halvány fogalma. De hamar lettek céljai. Szárnyát bontogató kosarasként a gyerek mi mást is akarhatott volna… Michael Jordan-t akarta látni. Nem volt kérdés. És hamar meg is adatott. Mert volt olyan csatorna, amelyik adott meccset. És nem is csak egy sportcsatorna volt, és nem is csak egy fajta sporttal. Bőven volt választék. Lehetett kapcsolgatni a többi csatornára is, de nyelvi képzettség híján a gyerek nehezen tudta volna azonosítani, hogy mely témával hozakodtak elő a SAT1 vagy az RTL valamelyik éppen aktuális bródkesztjében. Maradt a sport, minden mennyiségben. Annak a nyelve úgyis nemzetközi.

      De ne rohanjunk ennyire előre. Azért bátorkodtam a közepébe vágni, hogyha valaki megtisztel azzal, hogy elolvassa ezt a kicsit talán bő lére eresztett történetet, legyen némi képe arról, hogy miről is lesz szó benne. De az eseménysoros visszabontás gyújtópontjáig el is kell jutni. A másik irányból.

      Mikor még egészen kicsi voltam, egy-két rádió mellett volt egy kazettás magnónk. Később lett egy lemezjátszónk is. Utóbbihoz önállóan nem nyúl(hat)tam, de a szüleimnek akkoriban sok klassz lemeze volt a klasszikustól a populárisig. Bőven volt mit hallgatnom, ha feltettek valamit. A magnó könnyebben kezelhetőnek bizonyult, így lejátszottam mindent, amit otthon a polcon találtam. Kazettákból nem volt akkora a gyűjtemény, mint lemezekből, de jól megfértek egymás mellett a korabeli előadók kiadványai, és gyerek nagy kedvencei, a mesék. Utóbbiakból néhányat fejből is megtanultam, volt idő, amikor egyiket-másikat (f)el is tudtam mondani. Csak könyörgöm, nehogy bárki is megkérdezze, hogy ma is menne-e…

      Mindebből könnyen kiolvasható, hogy már pelyhes koromban kapcsolatba kerültem a zenével, és általános iskolában volt szerencsém gyerekkórusban is énekelni. Csak könyörgöm, nehogy bárki is megkérdezze, hogy ma is menne-e…

      Emlékfoszlányok azért még vannak, néhány bevillanó kép még akad. Az utolsó évzáró fellépésre például még emlékszem valamennyire, mert akkor még utoljára mindannyian összeálltunk egy nagy közös éneklésre, pedig akkorra néhány xy kromoszómás már csak kereste a hangokat, és férfiasan bevallom, én is gyakran lőttem mellé. Mert sajna olyan 13-14 éves koromra – sok más kor- és sorstársammal együtt – azt tapasztaltam, hogy eltűnt a hangtartományom jelentős része. Sajnos a kórusművekre sem emlékszem már, pedig akkoriban két lábon járó kottagyűjtemény volt minden kórustag. Álmunkból felkeltve is el kellett tudnunk énekelni azt, amit megtanultunk, és ha lett volna hajnalok hajnalán fellépés, meg is tudtuk volna ugrani, még karikás szemekkel is. Remélem, a felejtés bocsánatos bűn, eltelt azóta nagyon sok év, és az ember olyan, amilyen (főleg én). A hangszeres zenélést pedig valahogy nem nekem találták ki. Akkoriban csak egy fafurulyám volt, mert azon mindenki kötelezően megtanult játszani. Emiatt mindenki másnak is volt, csak nem mindenkinek fa. Akkoriban már terjedőben voltak a fehér színű, műanyagból készült hangszerek is. És most jön csak az igazi meglepetés: mára furulyázni is elfelejtettem. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszer egy osztálytársam annak idején elhívott egy fagottórára. Ha jól emlékszem, úgy mentem el, hogy a szüleim nem is tudtak róla. Bár valamelyik számsorsjátékban lett volna ekkora mákom, a tanár valamiért pont nem jött el. Dekkoltunk egy ideig a zeneiskolában a tanárra várva, aztán én eljöttem, és nem is mentem vissza. Nem megsértve egyetlen hangszeres zenészt sem, maximális tiszteletem és megbecsülésem az övék, de mi emberek nem vagyunk egyformák, és nekem nincs különösebb hiányérzetem emiatt. Ha jól gondolom, nem én vagyok a fagott-társadalom legnagyobb might-have-been-je.

      Ami a zenét illeti, a dolgok így a helyünkön voltak. Talán a gyerek pont azokat a dolgokat teszi a legkönnyebben a helyére, amelyek egyszerre kötelezőek és szórakoztatóak. Pont úgy csinál mindent, ahogy mondják, nem leng ki, mert bármennyire kezdetleges is az ítélőképessége, amit jól tud, abban magabiztos is. Tudja, hogy része az egésznek, jó tanárok terelik a jó irányba, és ő megy hetente kétszer-háromszor kötelezőzni és egyben szórakozni. Próbálni, fellépni, még hétvégén is, ha kell. A zene kisgyerekként az élete elválaszthatatlan részévé vált, gyakorolja, illeszkedik a többiek közé, és ami a legeslegfontosabb, nem érzi azt, hogy bármilyen szempontból le lenne maradva. Fogalma sincs arról, hogy mennyire le van maradva.

      Mire elértem a nagyjából 12 éves kort, kialakult bennem valamiféle viszolygás minden zene iránt, ami nem klasszikus. Nem egyik napról a másikra, inkább fokozatosan. Ebben nyilván benne volt a neveltetés hatása is, és a szülők otthoni gyűjteménye iránti gyermeki érdeklődés is a múlté volt már. Magát az érzést a mai napig nem tudnám pontosan meghatározni, talán egyfajta kisebb szégyenérzet: hogyan is nézne ki az, hogy valaki zenei tagozatos osztályba jár, de amikor kiteszi a lábát a suliból, nem ennek megfelelően viselkedik. Angolul nem tudtam, akkor még az orosz volt a kötelező, ezért talán bocsánatos bűnnek tekinthető, hogy a firlefáncos betűtípussal felfestett korabeli falfirkák aprólékos kibetűzésének eredménye az én agytekervényeim fordításában helytelenül lett METALLICH vagy DUMDMC. Különben is, kik ezek? Én szerettem énekelni, és nekem az bőven elég is volt.

      Volt azonban egy dolog, amely már abban az időben is nagyon nehéz volt. Szinte lehetetlen. Pedig akkor még nem terjedt ennyire gyorsan és hatékonyan az információ. Persze, ma ez már könnyű, mert bármerre fordulunk, mindenhonnan potyog néhány terabyte, videómegosztó, ultramodern előfizethető filmcsatorna, és tudom is én még mi. Ha ez a történet ma játszódna, biztos, hogy nem úgy írnám, szinte, hanem úgy, hogy szimplán lehetetlen. Akkor még elképzelhető lett volna, de velem mégsem ez történt. A szinte nálam sem működött. Azt hiszem, akkor fogalmazom meg jól, ha úgy írom, már akkoriban is nagyon nehéz, szinte lehetetlen volt. Kimaradni.

      Jó, nyilván benne volt a közeg hatása is. Nem tudom eldönteni, nem vagyok benne szakember, hogy vajon az egyén fogékonysága kap-e nagyobb szerepet vagy a közeg hatása játszik-e nagyobb szerepet, de a gyereken gyakran óhatatlanul végigvonul minden végigvonulnivaló. Nem is kell hozzá sok, csak némi katalizátor.

      A műsoros kazettákat így vagy úgy, de át lehetett játszani egyik kazettáról a másikra. Azaz, egy műsoros kazettáról egy üres kazettára. Azt már akkor is tudtuk, hogy a minősége nem lesz ugyanaz, de annyi baj legyen, akkor is megvan, ha nem szól valami jól. És ha egyszer elkezd terjedni a gyerekek között a végigvonulnivaló, akkor az katalizál, ha tetszik, ha nem. És egyszer hozzám is elért a végigvonulnivaló. Már nem is a műsoros kazetta, hanem annak mittudomén hányadik átjátszása utáni példánya.

      Nekem nem volt túl jó a felszereltségem, és az én kis zenei szégyenérzetem is munkálkodott bennem: én ugyan nem fogok segítséget kérni, valahogy megoldom magam, rólam aztán senki meg ne tudja, hogy mit játszok át. És ki gondolta volna, én biztosan nem, hogy így egy egészen egyedi dolgot sikerül létrehoznom. Egy New Kids on the Block kazettát, amelynek autó megy el a hátterében. Mert én anno a végigvonulnivaló átjátszásának azt a módszerét választottam, hogy letettem egymás mellé a két hangtechnikai eszközt – emlékeim szerint az egyik nem is a miénk volt, úgy kértem valakitől – bezártam ajtót és ablakot, behúztam minden függönyt, és hadd menjen. Csak hát a mi utcánkat akkor még sóder borította…

      A gyerek egy idő után mégis elkezdte egyre többet és többet váltogatni a csatornákat. Elvégre ott volt a világ, csak ki kellett nyújtani érte a kezét. Nem baj, ha nem érthető, vizuálisan is sokat magába szívhat az ember, nem minden a kimondott szó. De a sok közül egyet a gyerek mindig átugrott. Mert ugyebár zenetagozatra járt, és egy dologtól eléggé ódzkodott. Attól az egy csatornától, a zenecsatornák zenecsatornájától, amelyen már a fél világ tinédzserei rajta lógtak, ő meg még mindig ki akart maradni, pusztán ódzkodásból, viszolygásból, és talán némi makacsságból származó, felszínesen beidegződött ellenállás hatására. De a zenecsatornák zenecsatornája szólt akkor is, ha beltéri egység nem volt odakapcsolva. Megkerülhetetlenül jelen volt. Elég volt, ha mások beszéltek róla. Terjesztette a közeg, vonult a végigvonulnivaló, szinte megállíthatatlanul. És egyszer, egy óvatlan pillanatban, ki tudja, milyen indíttatásból, a gyerek egy percre félretette az ódzkodást, és odakapcsolt. A zenecsatornák zenecsatornájára. És többé nem kapcsolta el. Természetesen képletesen értve (meg nem is annyira képletesen értve). Michael Jordan üdítő kivétel volt (nem képletesen értve). Egy szóval zengett, amikor csak zenghetett. A szabadidőben, és a nem annyira szabadidőben is. És a gyerek csak szívta, szívta, és szívta magába, megállás nélkül. Elrabolta, megbabonázta egy álló életre. Szőröstül-bőröstül felfalta, úgy, ahogy volt. A gyerek pedig rajongó lett. Egy álló életre. Visszavonhatatlanul. Visszafordíthatatlanul.

      Volt valami varázsa, amelyet a mai napig nem tudok megmagyarázni. Azért teszek egy kísérletet, mert ha nem tenném, akkor bele sem szabadott volna kezdenem ebbe a történetbe.

      A zenecsatornák zenecsatornájának egyik legérdekesebb jellemzője számomra kétségtelenül az volt, hogy bár hirtelen jelentett rengeteg újdonságot, ez a sok újdonság mégsem egyszerre ömlött a nyakamba. A videóklipeket megnézni és meghallgatni csak egymás után lehetett, a megismerésben folyamatosság, sőt fokozatosság alakult ki. A hátránya az előnye is volt egyben, mivel részben nyilván repetitív volt, az adott időszak nagyobb slágerei nyilván gyakrabban kerültek elő, de ez felismerhetővé, megjegyezhetővé, tette a számokat, és ehhez a felismerhetőséghez, megjegyezhetőséghez rengeteget hozzátett a klipek elején és végén lévő felirat, amely az előadó nevét, a szám címét, és – amennyiben volt – az album címét adta meg. Ki róná fel bármelyik zenei állomásnak azt, hogy a legnagyobb slágereket gyakrabban sugározza? De ezen gyorsan túlléptem, és egy idő után már rengeteg olyan számot is felismertem, amely nem ment túl gyakran. Kifejezetten elkezdett érdekelni az a része, amely nem volt annyira populáris, de a zenecsatornák zenecsatornáján helyett kapott. Mert a másik jellemzője az elképesztő változatossága és a zenei sokszínűsége volt. Mindenki találhatott magának valami neki valót. Ha valaki nem azt szerette benne, amit én, hogy a véletlenszerűen egymás után következő számok hallgatásakor megörül, ha felismer egyet, de hegyezi a fülét, és sasolja, hogy mikor jön valami új, amit még nem ismer, és megjegyezhet, akkor annak ott voltak a tematikus műsorok. Bőven lettek kedvenceim, és akik akkor a kedvenceim lettek, ma is azok. Azonban, ha összességében nézem az azóta eltelt időszakot, nem alakult ki bennem egyetlen stílus iránt sem komolyabb elfogultság, és bár a technika által biztosított eszközök ma már teljesen mások, mint akkor, én a mai napig, mikor leülök zenét hallgatni, jóformán egyenlő eséllyel kötök ki a kedvenc elektronikus zenéim vagy George Gershwin mellett. De megtörtént már, hogy néhány nemszeretem szám után – mert olyan is akad – átkapcsoltam a kocsiban a rádiót valami döngetősebb rockzenére. A zenecsatornák zenecsatornájának legnagyobb ajándéka számomra az, hogy örökre belém égett a sokszínűsége, és megtanította számomra azt az értékítéletet, hogy minden szeretem vagy nem szeretem egyedi megítélés alá kell, hogy essen. És ehhez tartom magam a mai napig.

      Volt azonban egy dolog, ami nem volt teljesen világos. Vajon mi dönti el azt, hogy melyik számot játsszák többször, mint a többit? Lennie kellett valamilyen elvnek, amely miatt egyik szám népszerűbb volt, mint a másik. És ahogy az már lenni szokott, elég volt egyszer belenézni a számokat rangsoroló slágerlistába, hogy azután le se lehessen vakarni róla. A rend kedvéért, az európai slágerlista top 20-as volt, azaz a számokat a 20. helyezettől visszafelé játszották egészen a number one-ig. Nem volt véletlen az első látásra, illetve hallásra kialakult rajongás, hiszen a slágerlista volt maga a rendszerezett véletlenszerűség. Az előző heti állapot alapján számíthattál is arra, hogy mit fogsz majd hallani, meg nem is. Fel is kerültek rá új számok, le is kerültek róla régebbi dalok, egyesek felfelé mozogtak rajta, mások veszítettek a helyezésükből, vagy pont ugyanott maradtak, ahol az előző héten álltak. Egyszerre volt kiszámítható és kiszámíthatatlan egyaránt. Egy idő után egyre többször jegyeztem meg, hogy melyik szám hol áll rajta. Nem szándékosan, csak úgy megmaradt, és kész. Mivel a slágerlistán Európa legjobbjai kaptak helyet, ezért ritka volt, hogy egy számot a slágerlistán hallottam meg először, hiszen a zenecsatornák zenecsatornája nagyon sokszor be volt kapcsolva. Ritka volt az ismeretlen szám, legalábbis Európa legjobbjai között.

      Mondják, tévedni emberi dolog. Biztosan gyermeki dolog is. És én azt gondoltam, hogy addigra elég jól kikupálódtam könnyűzenéből, sok számot már ismertem, és nagyon komoly fogékonyság alakult ki bennem minden újdonság iránt. De azt nem gondoltam volna, hogy létezik a zenében olyan dolog, ami még így kupán tud vágni. Valami, ami nem elég, hogy mindent átértékel, amit a zenecsatornák zenecsatornáján addig tapasztaltam, de olyan elemi erővel ránt magával, hogy egész hátralévő életemre ízlésformálóvá válik. Olyan etalonná alakul, amelynél etalonabb nem lett azóta sem. Elindult a zenecsatornák zenecsatornáján a Hitlist UK, amely a távoli Britannia legjobb 40 dalát rangsorolta az adott hét lemezeladásai alapján. Paff… És én elszenvedtem életem első technikai KO-ját.

      A zenecsatornák zenecsatornája azt állította, hogy amit nézek, az a világ leggyorsabban változó slágerlistája. The fastest moving, ezt mondták róla. Ha valaki megtisztelt azzal, hogy eddig elkísért engem az olvasásban, akkor nem kell majd sokat magyaráznom, hogy miért lett a Hitlist UK ennyire meghatározó tényező az életemben. Minden igaz volt, amit állítottak róla. Egyik hétről a másikra úgy pattogtak rajta a számok fel és le, hogy követni is alig lehetett. Hétről hétre tele volt újdonságokkal, amelyeket akkor hallottam életemben először. Egy csomó ismeretlen előadó, akiről még soha életemben nem hallottam azelőtt. Maga volt a kiszámíthatatlanság kiszámíthatatlansága, a véletlenszerűség véletlenszerűsége. És mégis, rendszert alkotott. Rendszert, hiszen ott voltak mögötte a lemezeladások sziklaszilárd tényadatai. Ha egy dal rögtön az első helyre ugrott, az azért volt, mert azon a héten abból a lemezből adták el a legtöbbet. És ha egy dal egy hét után lekerült róla, az azért volt, mert volt nála 40 népszerűbb. Ilyen egyszerű ez, és mégis milyen varászlatos.

      Gyorsan magával ragadott maga a brit zenei világ is. Mármint, ami a zenecsatornák zenecsatornáján megérkezett belőle. Persze, hogy a Hitlist UK-n is jelen volt mindaz, ami máshol is népszerű volt, elvégre nem egy áthatolhatatlan búra választotta el a szigetországot a világ többi részétől. De egy idő után elkezdtem érzékelni, felfogni, hogy van valami ott, ami máshol nincs. Sajátosságok, egyedi irányzatok, amelyek onnan indulnak, és miután kipattannak a semmiből, vagy bejárják és meghódítják a világot, vagy megmaradnak szigetországbeli sajátosságnak. Lenyűgözött az onnan áradó zenei innováció. És ez mind megjelent egy helyen, a Hitlist UK-n. Az én szemem láttára, és az én fülem hallatára. Magamba szívtam belőle, amennyit csak lehetett. Olyan volt a fejem, mint valamiféle slágerlista-adatbank, pedig nem készítettem feljegyzéseket. Miután kaptam egy nagyon klassz decket, sok számot felvettem kazettára, de sosem egész műsorokat. Még videóra sem, bár klipeket egyszer-egyszer rögzítettem. Később, mikor már lett némi pénzem, össze tudtam szedni műsoros kazettákból és CD-kből egy kisebb gyűjteményt. Nem nagyot, de a kazettákra rögzített számokkal kiegészülve egész reprezentatív lett. És azt hiszem, van néhány olyan kiadvány köztük, amelyet kevesen ismernek, pedig minden magyarországi lemezboltokból van. Egy-két példány erejéig gondoltak az ilyenekre is, mint én vagyok. Mikor fiatal voltam, rengeteg időt el tudtam tölteni pesti lemezboltokban történő nézelődéssel, vásárolgatással.

      40, 39, 38… És hányszor lejátszódott, meg nem tudnám mondani. Kiváló műsorvezetőkkel, két teljes órán keresztül. Mennyit lehetne írni róla, de a célom nem a történeti áttekintés. Maga a műsor amúgy is sok változáson ment keresztül az évek során, és egy idő után talán már nem is sugározták. De én magammal hoztam az üzenetét. Volt, hogy a zenecsatornák zenecsatornáját kódolták, ezért nem fértem hozzá. Valahogy úgy oldottam meg, hogy hallgattam a kép nélküli slágerlistát (a hangminőség sem volt az igazi), azután a rádióban azonosítottam a számokat. Később jött az internet, és az mindent leegyszerűsített, az információhoz való hozzáférést, azután már a zenehallgatást is. Ma már sehol a fiatalos hév, és abban is egyre rosszabb vagyok, hogy új dolgokat jegyezzek meg. De az utóbbi időben rengeteget nosztalgiáztam a zenecsatornák zenecsatornáján, még úgy is, hogy több lett belőle, szétvált, tematikus lett. Megvolt az a sokszínűség, ami mindig is megvolt, csak másképp. Még az újabb dolgokat is meghallgattam, mert olyan csatorna is volt. Sőt új kedvenceim is lettek, ezt aztán tényleg nem gondoltam volna.

      Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek most. Azért teszek egy kísérletet, mert ha nem tenném, akkor bele sem szabadott volna kezdenem ebbe a történetbe.

      Lehetnék közhelyes, mert bevallom, közhelyes gondolataim is vannak: a piac törvényei érvényesülnek akkor is, ha nem szeretnénk, lezárult egy hosszú fejezet, megváltozott minden, a mai fiatalok mások, a mai fogyasztói szokások mások, a technológia más. És van bennük igazság, nem is kevés. De ez a visszaemlékezés az én visszaemlékezésem, ezért úgy érzem, helytelenül tenném, ha megpróbálnám közhelyekkel felmenteni magam.

      Végtelenül csalódott vagyok, ez igaz, és egy darabig biztosan el fog tartani, mire el tudom majd fogadni a megmásíthatatlant. Van azonban egy dolog, amely ma már szimplán lehetetlen. Ma már gyorsan és hatékonyan terjed az információ, hiszen bármerre fordulunk, mindenhonnan potyog néhány terabyte, videómegosztó, ultramodern előfizethető filmcsatorna, és tudom is én még mi. Mivel ezt a történetet ma írom, már nem írhatom úgy, hogy szinte lehetetlen. Akkor még elképzelhető lett volna, de velem mégsem ez történt. A szinte nálam sem működött.

      És ha ki kellene emelnem egyetlen dolgot a nagyon sok közül, amely miatt köszönettel tartozom a zenecsatornák zenecsatornájának. Nem maradtam ki. Nem hagyta, hogy kimaradjak.

      Ég veled, Music Television! Ég veled, MTV! Zenecsatornák zenecsatornája!

      Elraboltál, megbabonáztál egy álló életre. Szőröstül-bőröstül felfaltál, úgy, ahogy voltam. A rajongód lettem. Egy álló életre. Visszavonhatatlanul. Visszafordíthatatlanul.

Gödöllő, 2026. január 4.

Author: Kovács Gergely

Kovács Gergely vagyok. Azért csatlakoztam az Irodalmi Rádió blogszerzői közösségéhez, mert szeretném megtudni, hogy amit írok, tetszik-e másoknak. Remélem, hogy aki betér az oldalamra, és megtisztel azzal, hogy elolvassa, amit itt talál, elégedetten távozik, és úgy érzi majd, érdemes volt. Eddigi megjelenéseim: Szárnyszegés – Rókaerdő című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. (A természet poétája 2022. pályázat – humor különdíj) Kedvenc – Lakótelepi Hófehér című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. (Novellák 2022. pályázat – 3. helyezés) Néhány Szemelvény Európából – Zsebkönyv 10. – Útravaló, Holnap Magazin, 2022. Karácsony – Meleg Szívek című antológia, Irodalmi Rádió, 2022. Tavaszi reggel – A Tavaszi szél titkai című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. A kis utca - Hívatlanok című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. Gergő és a sapka - Múzsa, magam ma neked megadom című antológia, Irodalmi Rádió, 2023. Csupasz - Álmodó című antológia, Holnap Magazin, 2023. Csere - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Rövidhírek (Kábítószer-kereskedők rendőrkézen, Újra megnyitja kapuit a népszerű étterem, Felemás sikert hozott a díjnyertes film bemutatója) - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Ül és te - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Hét vagy nap - Szavak Hullámain című antológia, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2023. Elmúlás - Vetkőznek...