Juli kialvatlanul, ám annál nagyobb motivációval ült íróasztalához. Március első napját írták, a naptári tavasz hivatalos kezdetét. Örömmel nyitotta ki éves tervezőnoteszét, melybe tavaszi vágyait készült beleírni. A rituálénak megadta a módját: illatosított tollat és matricákat is beszerzett. Azt akarta, hogy a naptárában színesen, szinte kiabálva jelenjenek meg megvalósítandó céljai: gyakrabban kimozdulni az utcára, nőnapkor gyönyörű sminket kreálni magának – már a napját sem tudta, mikor festette ki az arcát utoljára –, húsvéti fonott kalácsot sütni a nagymamájával. Elképzelései világából halk kopogás rántotta vissza a szoba hétköznapiságába.
– Jó reggelt, meghoztam a teádat. Elég korai vagy ma. Nem lett volna jobb még pihenni egy keveset? – aggodalmaskodott édesanyja, aki hónapok óta minden áldott reggel tálcán hozta be neki a gyümölcsteát. Kivéve azt a pár napot, melyet lánya kórházban töltött.
– Nem bírtam aludni, és amúgy is nagy munkában vagyok – mutatott a naptárára Juli –. Köszi a teát, de mondtam már, felesleges minden reggel ezzel fáradoznod.
Anyja palástolt sajnálattal nézte Juli szürkés-sápadt arcát és sovány ujjait, ahogy a tollat fogták.
– Ez nem fáradtság. Kittinek kakaó, apádnak kávé, neked pedig a tea jár. Na, hagylak is magadra.
Juli folytatta a listáját: ibolyát szedni Kittivel, pár hét múlva néhány embert vállalni a szalonban. Már hiányzott neki szeretett munkája, a kozmetika. Végül bevéste az egyik legnagyobb célkitűzését: tízkilométeres családi túra a környező hegyekben. Bizakodva tekintett kedvenc évszaka elé. Hitt abban, hogy nem csupán a természet képes megújulni, hanem a saját teste és lelke is. A nyitott ablakon át már beszivárgott a kora tavaszi illat. A fiatal lány együtt lélegzett a földdel.
Juli tavaszi kalandja színes, divatos fejkendők rendelésével kezdődött, amelyeket a házuk környékén történő sétálásokkor viselt. Többnyire a délelőtti órákban bóklászott, mivel az emberek nagy része ilyenkor nem tartózkodott otthon. A lány még nem igazán akart ismerősökkel összefutni. Frusztrálta, ha ránéztek – főleg, ha szánakozást látott az emberek szemében.
Március nyolcadikán, nőnap reggelén a tükörben vizslatta magát. Csinos akart lenni, igazi nő. Nem áltatta magát azzal, hogy teljesen elégedett a tükörképével, hiszen a haja csupán pelyhedzett, a karikák szürke félköröket rajzoltak a szeme alá, és a teste sem nyerte vissza formás domborulatait. A mellén lévő heget bámulta, mint gyógyulásának zálogát. A seb teljesen összehúzódott, a műtéti heg sárgás fehér vonallá vékonyodott. Hálát adott, amiért keblének csak egy apró részét kellett feláldoznia a gyógyulás oltárán. Bár elfogadta testének ezen részét, idegenkedett a gondolattól, hogy ezt egyszer akár egy férfi is láthatja – nem orvosi minőségben.
Hét hónap telt el azóta, hogy az orvos kimondta a diagnózist: Julinak melldaganata van. Édesanyja, Rita tenyerébe zárta az arcát, majd perceken át zokogott. A lány édesapja, Ákos a felesége vállán nyugtatta kezét. Csupán annyit tudott mondani: „megoldjuk”. Az apa magában hordozta a fájdalmat. Juli torka kiszáradt, hatalmasat nyelt, majd egy kis türelmet kért. Levonult a kórház udvarára, és csak bámult a semmibe. Azon töprengett, vajon mit hibázhatott, amiért huszonegyévesen ezt a büntetést kapja. A kezdeti sokk után higgadtan átbeszélte kezelőorvosával a lehetséges kimeneteleket és kezeléseket. Megrémisztette a halál gondolata, azonban az ijedtségénél jóval nagyobb volt a vágya, hogy éljen – sokáig éljen. A mellmegtartó műtéttel, valamint a kórházi ápolással megbarátkozott, viszont a kemoterápia még az ő derülátó személyiségét is próbára tette. Az émelygések és erőtlenségek közepette leginkább az fájt neki, hogy hajkoronája szélsebesen hullott le a fejéről. Irigykedve bámulta azokat a nőket, akik hosszú, sűrű hajukkal királynőként jártak-keltek. Február közepén, az utolsó kemoterápiája után, az orvos bíztató eredményekkel küldte haza a lányt.
– Az eredmények ellenére hivatalosan öt év múlva tudjuk gyógyulttá nyilvánítani. A lábadozás időszaka következik.
Julinak fogalma sem volt arról, miként kellene lábadozni, ő csak azt tudta, hogy élni akar, méghozzá izgalmasan, tevékenyen.
Betartva a magának tett ígéretet, nőnap alkalmából kisminkelte az arcát. Épp a pirosítót kente fel, amikor húga, Kitti betoppant a szobájába.
– Hú, engem is kisminkelsz? Meg rúzst is szeretnék a számra.
– Szerinted anyu megengedné? Nyolcévesen lehet még nem kellene.
– De Juli, ma szombat van és nőnap is. Biztos megengedi anya.
Juli soha nem tudott ellenállni húga kívánságainak. Miért is ne lehetne ez az ő délelőttjük?
– Oké, legyen. Befejezem a sminkemet, aztán jössz te. Addig válaszd ki, milyen színeket szeretnél.
– De jó! Milyen szép leszek majd! Meg is mondom anyának!
Mielőtt kifutott volna, az ajtóból visszanézett nővérére.
– Majd, ha megint hosszú hajad lesz, akkor én meg frizurát csinálok neked. Olyan kontyot, amit régebben szoktam.
– Rendben, szavadon foglak – mosolygott Kittire –, aztán készülj, mert a szépítkezés után ibolyát szedünk az erdőben.!
Juli legszívesebben a naptárába írta volna: fodrászkodás Kittivel. Azonban ilyen távlatokra még nem mert tervezni. Megtanulta az elmúlt hónapokban, hogy nem szabad egyszerre túl nagyot ugrani.
Húsvét közeledtével Juli napról napra fesztelenebbül lépett az utcára. Nagyszombat előtt a szomszédos faluban élő nagymamájához indult. A langyos levegő könnyeddé tette a lépteit. Az utcákat szegélyező fák fehérbe, s rózsaszínbe borultak, a magnóliák bíborszínben kacagtak a világba. Az út felénél érezte, hogy szüksége van egy kis szusszanásra, így betért az útjába eső parkba. Leült egy fapadra, és hallgatta a szellő suttogását. Hagyta, hogy a nyugalom átjárja, majd folytatta útját. A nagymama házához érve, egészen kimelegedett, arca kipirult. Nagyanyja a tőle megszokott üdeségével köszöntötte őt. Neonsárga edzőruhájában sokkal inkább tűnt úgy, mint aki kocogni indul, mintsem, aki hamarosan sütni fog az unokájával.
– Julikám! Milyen jó színben vagy! Kikészítettem mindent a sütéshez, szóval munkára fel!
– Rendben, mama! De ugye nem dagasztottad be a tésztát?
– Nem én! Majd te begyúrod, mégiscsak fiatalabb vagy nálam úgy ötven évvel.
Juli a langyos tejben felfutatta az élesztőt, összerakta egy tálba az alapanyagokat, majd tenyerét belesüppesztette a masszába. Már tíz perce formázta azt, de az anyag még nem állt össze. Vékony karja fáradt, többször megállt a dagasztás közben. Nagyanyja óvatos pillantásokat vetett felé, mintha tudomást sem venne a lassuló mozdulatokról. Amikor unokája felsóhajtott, tréfásan megkérdezte tőle:
– Mi az Julikám, bicepszre még dolgoznod kell?
A lánynak tetszett, ahogy nagymamája sajnálkozás helyett inkább viccel üti el a dolgokat.
– Ami azt illeti, a súlyzós edzéseket még nem kezdtem el. Figyelj mama, fújok pár percet, aztán folytatom. Hozzá ne nyúlj az eddigi művemhez!
– Eszem ágában sincs. Az engedélyed nélkül a tésztád közelébe sem megyek.
A dagasztás hosszú időt vett igénybe. Juli küzdött, főleg, hogy a tészta egyre nagyobb és makacsabb lett. Miután végzett, elpilledve huppant a székre. Amíg a tészta kelt, a nagyanyja teával kínálta, majd a környékbeli pletykákkal szórakoztatta unokáját. A kelesztés után a lány gyönyörű fonatot készített a tésztából. Miután a kalács megsült, elégedetten nézte alkotását. Nehezen, de megcsinálta. Titokban a jövőbeni hajfonatára gondolt.
Április végén elérkezett a családi túra napja. Egy parkolóból indulva enyhe emelkedő vezetett a hegység belsejébe. Vidám, zöldellő fák, madarak éneke kísérte útjukat. Juli a barangolás közepette nagyokat szippantott a friss levegőből, és figyelte a növények színeit, rezdüléseit. Ám miközben lelke töltődött a természet energiájával, teste egyre veszített az erejéből. Többször megállt egy-egy rövid percre.
– Be akarom osztani a lendületet, meg gyönyörködök kicsit.
Szemfüles anyját azonban nem tudta megtéveszteni.
– Megállhatnánk egy nagyobb szünetre. Igazság szerint, nehezen bírom szusszal – füllentette Rita a többieknek.
A bükkösök, juharfák árnyékából egy csendes, fényes tisztásra értek. Rita pokrócot terített le, azonban Juli inkább egy kidőlt farönkre ült, a családjától távolabb. Félt, hogy a földről nem lesz majd ereje feltápászkodni. Húgával ellentétben – aki jóízűen falta a sonkás szendvicsét – ő csak csipegette a sajtos perecet. A pihenő után úgy érezte, hogy egész teste elgémberedett. Vonszolta a lábait, küzdött a lélegzetvételével. Alig haladtak pár métert, amikor ismét megállt.
– Lányom, ez most nem a te túrád. Anyáddal megtámasztunk két oldalról, és indulunk visszafelé – mondta az édesapja, és már nyújtotta is a karját.
Juli engedelmeskedett teste, valamint szülei akaratának. Karjaik között többször megszédült, összecsuklott. Végül az apja határozott mozdulattal felkapta lánya pehelykönnyű testét, és cipelte lefelé. Rita könnyes szemmel lépkedett mögöttük, miközben Kitti kezét fogta.
– Apa nagyon erős. Hamar leér Julival – vigasztalta az anyját Kitti.
Miután hazaértek, édesanyja el sem mozdult Juli mellől. Percenként megkérdezte, hogy érzi magát, szédül-e, fáj-e valamije.
– Kislányom, talán be kellene mennünk a kórházba. Nagyot kirándultunk ma. Szerintem megterhelted a szervezetedet.
A lány türelme elfogyott, ingerülten szólt anyjához.
– Hagyd abba, anya! A túra feléig sem jutottunk el. Mégis milyen nagy kirándulásról beszélsz? Kivételesen nem csinálok titkot abból, hogy rosszul vagyok, de nem kell rögtön az orvosok kezébe dobni! Most pedig menj ki a szobámból! Kérlek!
Anyja távozása után, Juli éktelen zokogásban tört ki. Fekete tollat ragadott, majd kihúzta naptárából a családi túrát. Úgy satírozta át meg nem valósított célját, hogy a papír beleszakadt. Egy órán át sírt, míg végül álomba merült. Azon a napon nem ment ki vacsorázni, nem hallotta a kopogást az ajtaján. Elaludt. Mélyen, hosszan, szinte mozdulatlanul.
Mindennek tíz hosszú éve már. És most újra elérkezett a tavasz. Az évszak, amikor Ritában erősebben törtek fel az emlékek. A múlt még most is könnyeket csalt az arcára. Elindult Juli egykori szobája felé, ahonnan a lány simogató hangját hallotta kiszűrődni.
„Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény”[1]
Juli kedvenc verse Ritát a jelenbe hívta, szomorúságát eloszlatta, és a kiságyban pihenő unokáját álomba ringatta.
[1] Részlet Szabó Lőrinc Nyitnikék című verséből
Author: Varga Adrienn
Adri vagyok, az Irodalmi Rádió blogszerzője. Főként novellákat, valamint „könyves-élményes” beszámolókat írok. Az olvasás az a teremtett világom, amelyben megpihenhetek, feltöltődhetek, átérezhetek, tanulhatok… Az írás pedig az eszközöm, hogy kifejezzek. Az irodalom világán túl rajongok a kutyákért (főként a yorkimért, Szederért🥰) , a természetért, Párizsért, az Őrségért, az őszért, a télért, valamint a tökös-mákos rétesért 🙂 Audrey Hepburn életfilozófiáját a magaménak is érzem :” A nevetés nagyon sok betegség gyógyszere, és a nevetésre való hajlam talán a legfontosabb emberi tulajdonság.” Eddigi megjelenéseim: Téli örömök könyve: *Családi tél (akkor és most) – Irodalmi Rádió (IR) – Dolgaink című novelláskötet : *A töltött paprika c. novella (3. helyezés) –IR– Lakótelepi Hófehér című novelláskötet: *Ünnepelek c. novella (2. helyezés) -IR– Kiskegyed online: *Szerda este; *Bütyök című novellák AHetedik című online folyóirat: *Meg(nem)érkezés c. novella A tavaszi szél titkai című antológia: *Nyílni kész c. írásom –IR– Cirkusz a moziban című antológia: *Várnak haza c. novella -IR- A hegyen nem történik semmi című antológia: *Elszáradt muskátli c. írás -IR- Csipkés szelek fújnak című téli antológia: *Régmúlt idők téli szerelme c. novella-IR – (2. helyezés) Akácízű hajnal című antológia: *A fonott kalács c. írásom -IR- Életet leheltél belém című antológia: *Szárnyaink c. írás -IR- Beadandó című...
