Az asztal mögött egy férfi ült. Elegáns, visszafogott mosollyal, kezében tollal.
– Üljön csak le – mondta nyugodtan.
Ismertem, barátom. De ez most nem egy baráti szituáció.
Próbáltam lazán lehuppanni a székre, de a táskám fennakadt a karfán, a mappám kiugrott belőle, a papírok szanaszét estek a padlóra.
Rossz előjelek.
– Bocsánat… csak ma nagyon hosszú napom volt… – kezdtem magyarázkodni, miközben a papírokat kapargattam össze.
– Értem. Fogjuk a napra – jegyezte meg a férfi.
Leültem. Ő rám nézett.
– Kezdhetjük a szintfelmérőt?
Bólintottam. Kész lettem volna hazudni is, hogy igen, persze, teljesen felkészültem, de valahol belül már akkor éreztem, hogy nincs értelme.
Ő úgyis látni fog mindent.
– Első kérdés – mondta –, mit tenne, ha egy kollégája segítséget kérne, mert bántalmazták?
A kérdés úgy csapódott belém, mint egy eltévedt golyó.
Én viszont reflexből mormogtam:
– Hát… nem tudom, ez nem az én asztalom. Van HR, meg rendőrség, meg ilyenek…
– Értem – bólintott. – Következő kérdés: hogyan reagál akkor, ha valaki a közösségében félelmet él át?
– Biztos megvan rá az oka – vágtam rá elfúlva. – Én nem keverednék bele… ez érzékeny téma. És… nekem is megvan a magam baja.
– Értem. Következő kérdés.
És így ment tovább.
Valahogy minden kérdés ugyanabba az irányba ment: részvét, felelősség, közös teher.
Én pedig mindenre ugyanazt a hibás sablont húztam rá: „nem az én dolgom”, „nem értek hozzá”, „nincs időm”, „nem akarok ítélkezni”, „nem akarok tovább bonyolítani valamit, ami így is elég bonyolult”.
A férfi minden válasz után csak annyit mondott:
– Értem.
Nem kérdezett vissza.
Nem szúrta be, hogy ostobaságot beszélek.
Nem nevetett, nem horkant fel.
Valahogy ettől lett egyre rosszabb.
Fél óra után kifogytam a kifogásokból.
A kezeim izzadtak, a gyomrom görcsben állt.
– Mennyi van még hátra? – kérdeztem türelmetlenül. – Mert tényleg nem készültem fel. Nem olvastam el az útmutatót, nem néztem meg a példákat, szóval ez így most nem lesz erős.
A férfi letette a tollat.
Összekulcsolta a kezét.
Rám nézett.
– Kérem, mondja meg, milyen vizsgán vesz most részt? – kérdezte halkan.
– Tessék? Hát… maguknál. A cégnél. Ez egy munkahelyi vizsga, nem?
– Biztos benne?
Én hebegek valamit a „kompetenciákról” és a „szervezeti értékekről”, de ő lassan megrázza a fejét.
– Tudja… – kezdte –, ez nem egy szakmai vizsga. Ez egy szintfelmérő. Annak a vizsgája, hogy Ön vajon közösségnek tekinti-e a világot maga körül. Hogy észreveszi-e a fájdalmat.
Valamitől kiszáradt a szám.
– De… de én nem akarok ítélkezni… – dadogtam. – Nem akarok beleszólni más életébe…
A férfi most először elmosolyodott.
– Az ítélkezés valójában az, amikor elfordul attól, akinek szüksége van Önre.
A szívem mintha egy pillanatra kihagyott volna.
– Akkor… – kérdeztem halkan –, maga kicsoda?
Ő hátradőlt.
– Én vagyok az, aki mindig megkérdezi, hogy valóban mindent megtett-e. Én vagyok az, akitől nem lehet elbújni egy üres mondattal. Én vagyok az, akinek hiába mondja, hogy „nem az én dolgom”… pontosan tudja, hogy az.
A torkom összeszorult.
– Maga a lelkiismeretem?
A férfi bólintott.
– Ez a vizsga arról szól, hogy képes-e meglátni a felelősségét akkor is, amikor kényelmetlen. Mert kommenteket írni könnyű. Kifogásokat gyártani még könnyebb. De a felelősséget vállalni – az valódi munka.
Éreztem, hogy zuhanok, pedig ültem.
– Megbuktam? – kérdeztem végül alig hallhatóan.
A férfi ekkor előrehajolt.
– A vizsga nem ér véget azzal, hogy Ön kilép az ajtón. A kérdés az, hogy felkészül-e végre. Ez a vizsga holnap is folytatódik. És másnap. És azután is.
És egyszer majd nem kommenteket írunk. Hanem kiállunk azokért, akiket ütnek.
Mert aki mindig kifelé mutogat, az önmagában sosem lép szintet.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
