Fényszomjúan sír e katlan
Nélküle beláthatatlan
Nevemet szívébe rágtam
Peremén facsarom szárnyam.
~
Éj tenyerén te vagy az ív
Üres lepketorban a szív
Elszenderedsz, haloványodsz
Remélem: rólam álmodsz.
~
Mécsesem szemhéját hunyta
Kártevőjét elárulta.
Messze felpillantok tőle:
Végtelen ég, csillagszőtte.
Csillagszőtte, végtelen ég!
Felszárnyalok egyszer feléd.
Author: Nagy Dávid
Egy el nem oltott cigaretta a zsebben. Ez számomra a művészet. Nem menedék, inkább kitettség. Van, amikor kimért és precíz, máskor nyers, naplóba hányt törmelék. Szépségéről nem magyarázkodik, és ridegségéért nem kér bocsánatot. Nagy Dávid vagyok. Írok, és néha kuplerájos fiókjaim aljára rejtem műveim, van, hogy buszmegállók műanyag falára írom őket, hátha hazaviszi valaki. Lapjaimon igazi vagyok, szárazabb és megfoghatóbb, mint akárhol máshol; írásaim többsége azonban mégsem rólam szól, hanem az olvasóról. Sok festmény, melyet mindenki a maga keretében tárol, és sok szál cigaretta, ami csak néhány zsebet éget át.