A címre kattintva megnézheted a videót
Az árómoni törpe
Árómonban olyan nyüzsgés volt ilyenkor, tavasszal, mint egy megzavart hangyabolyban. Készülődtek a nagy beavatási szertartásra. Ez alól egyetlen 147 éves törpe sem találhatott kibúvót, ha azt akarta, hogy felnőtté nyilvánítsák. Enélkül nem válhatott semmiféle szakma mesterévé, hiába töltötte le a szükséges 82 évét inasként. Nem lehetett családja, nem ihatott rasjut, nem járhatott a mulatságokra. Egyszóval apróként kezelték. Tiílsa futott Bek-Bekhez, aztán ők ketten szaladtak Tetiruhoz. A három elválaszthatatlan jóbarát. Közös gyermekkor, közös csínytevések, még a szerelem is közös. Ugyanazért a lányért versengtek, mindhiába. Tetiru a nagy hangzavarban, amit az a két bolondos csapott, megállt egy pillanatra. Egyedül élt 20 éve ebben a szegényes házban. Magát tartotta el. Ács volt. Kitanulta az öreg mellett, aki magához vette őt. De a vénember itt hagyta örökre. Hiába a tudása, hiába nem tartja el őt senki, s boldogul egyedül, húzott fel vagy 100 tetőt nagy szakértelemmel, ő hivatalosan még gyerek. Micsoda ostoba dolog ez! Megmászni a Szilonsz hegyet, hogy felnőtté nyilvánítsák! De nem akarta elvenni a barátai örömét.
– Te nem is izgulsz? – kérdezte Tiílsa
– De, de, izgulok. – felelte egykedvűen.
Amikor kiléptek az ajtón, szinte elsodorta őket a menet. Micsoda zsivaj, micsoda élet! A hegy lábánál tábort vertek a hozzátartozók. Eddigre besötétedett már egészen. Tüzek táncoltak, szél dalolt, hegedűk és harmonikák szóltak, lábak táncban dobogtak. Eközben néhányan életük legnehezebb, legfontosabb útját járták éppen. S ha elfáradtak, olyankor előszedtek a mellényzsebükből egy fotót, vagy valamiféle kabalát, ajándékot, amit szeretteiktől kaptak. Azután lépteik mintha frissebbé váltak volna. De az egyikük nem rendelkezett ilyesféle „varázseszközökkel”. Csak ballagott földre szegezett orral. Már látták az első célba érő jelzőfényét. A táborból felerősödött a muzsikaszó. Kiáltások szálltak a levegőben. Aztán ugyanez ismétlődött újra és újra. Bek- Bek ujjongását hozta a fülébe a szél. Majd Tiílsa szaladt el mellette, már visszafele indult. Megveregette a vállát, s erővel telve, mintha nem most mászta volna meg a varázsvilág második legmagasabb csúcsát, odaszólt neki:
– Menj már, csak pár méter! Tetiru, a táborban találkozunk. Aztán eltűnt barátja a hegyet körülölelő ködben. Megállt. Felnézett a hegytetőre. Mások azért mentek oda, hogy felnőttnek mondhassák magukat, de neki erre már nincsen szüksége. Eddig is megvolt a nagyra becsült titulus nélkül. A többiek azért is mennek fel, hogy büszkévé tegyék szüleiket, testvéreiket. De neki senkije sincsen, aki büszke lehetne rá. Kivel oszthatja majd meg a sikerélményt? Kivel koccinthat olyan bensőségesen, ahogy csak az apjával koccint az ember? Ki öleli át olyan féltve, olyan könnyezve boldogan, ahogy egy anya ölel? Leült egy sziklára. Megette maga csomagolta ételét. Azután visszaindult, még jóval a cél előtt. Szándékosan elkerülte a tábort. Hazament, próbált elaludni, de csak hallgatta a távoli boldog zajokat. Nem tudhatta ő, hogy valaki feszülten figyelt, s minden leérkezőtől felőle érdeklődött. Valaki büszke volt rá, mindenképpen, mert szerette őt, úgy, ahogyan senki se szerette addig a világon. Merrimé. A lány, akinek öccsei még fiatalok az úthoz. Tehát nem miattuk jött, hanem Tetirut várta.
S Tetiru ezt láthatta volna, de csak onnan, fentről, hogy nincs is olyan egyedül a világon, mint amennyire sajnálta önmagát.
Author: Simon Csilla
1988-ban születtem. Amint megtanultam írni az iskolában, vágytam arra, hogy alkossak. Számomra a szavak barátok, gyógyír, és minden voltak. A papír és a toll pedig hűséges társaim. A papír nem árult el, nem csapott be, nem használt ki…. Csak meghallgatott bármikor. Vagy sokat beszélek, vagy csendben figyelek. Az ember érdekes, gyönyörű lény. Kimeríthetetlen forrása az irodalomnak. Mániákusan a szemébe akarok nézni mindenkinek. A tekintet olyan tó, amelyben kiváltság elmerülni, és lejutni a lélekig benne. Hogy mit szóltak, mit szólnak ahhoz, hogy írogatok? Gyermekkoromban haszontalannak, bolondnak, betegnek diagnosztizáltak érte, olyannyira, hogy gyógyszerekkel akartak belőle kikezelni. Aztán nagylányként, amikor rávilágítottam egy-egy emberi szörnyeteg tevékenységére a verseimmel, ki akartak az iskolából csapni. Megzsaroltak, megint betegnek akartak mondani, és egy intézmény gondjaira bízni. Pedig csak figyeltem a világot, és tükröt tartottam elé. Versekkel, mesékkel. Úgy hiszem, ez a művész feladata. Nem kiszolgálni a megőrült társadalom aberrációit, hanem szolgálni, jóra nevelni a társadalmat. Megörökíteni a nagy pillanatait… Ma már nem szégyellem, hogy írok. Amatőr vagyok, de nem is akarom képezni magam. A profizmust meghagyom azoknak, akik ebből akarnak élni. Én csak írom, ami a lelkemből kiszalad, gyakran gondolkodás nélkül. Tiltottak az alkotástól. Belebetegedtem. Nekem írni olyan, mint vizet inni, enni, élni. Két éve döntöttem úgy,...
