A néma királylány

A néma királylány

Verses mese

 

Volt egyszer egy néma lány,

Kit elrabolt a sárkány.

Sárkány mikor megkérte,

Fejét rázta szegényke.

Mivel szólni nem tudott,

Csak sírt és búslakodott.

Történt egyszer, arra jött

Egy királyfi – lődörgött.

Lovával ott poroszkált,

Sárkánnyal párbajra kiállt.

Kardjával szíven szúrta,

Elterült ő a porba.

Királylány kiszabadult,

Mert bíz’ királyi vér volt.

Csak nem tudta mondani,

Nem tudott megszólalni.

Most is csak szépen nézett,

Mint akit megigézett

A királyfi szépsége,

Délceg, magas termete.

A lány oly szépen nézett,

A királyfi semmit se kérdett.

Maga mellé emelte,

Lovára felültette,

S haza poroszkált vele.

Otthon aztán elvette,

Feleségnek megkérte.

Sokáig boldogan éltek,

Jövőtől ők nem féltek.

Mígnem háború jött el,

Király sereggel ment el.

Felesége gyermeket vár,

Idegesebb uránál.

Félti urát, gyermekét,

Nem tud szólni, de szeme néz

Olyan féltőn és gonddal,

Félti őket gondolattal.

Míg a király odavan,

Királyné szül fiúkat.

De a csodás ikreket,

Éjszaka mindegyiket

Kicserélik kutyára,

S nem derül fény az igazságra.

Mikor király hazatér,

Szegény királyné csak sír…

A király dúl-fúl magába,

Nejét tömlöcbe zárja.

Másik királynét választ,

Ki boszorkány, csak látszat

A jósága, szépsége,

Ő volt, ki kicserélte

A két szép királyfiút,

S tett király arcára bút.

A két fiú eközben,

Szegény család körében,

Nevelődik, növöget,

Eléri tizenöt évet,

Majd elindul világgá,

Odavannak oly soká.

Sok országot bejárnak,

Amíg férfivá válnak.

De végül hazatérnek,

Bajvívástól nem félnek.

Egy-egy gyűrű nyakukban,

Fénylik, látszik, hogy arany.

Viselik születéstől fogva,

Két gyűrűt, mely egyforma.

Egyforma, rajta címer

Királyi, szegény ember

Fiai, hát nem akárki

Egyik sem, hazaérve

Kérdezik is egyszerre,

Hogy mit tud szegény ember,

Honnan van a szép ékszer.

Ekkor apjuk megszólal,

Egyetértve anyjukkal.

„Tudjátok meg, gyerekek,

Nem vagytok nekünk édesek.

Egy viharos éjszaka

Hozott benneteket egy banya,

Aki most a királyné,

Hírét ki ne ismerné.

Az igazi királynő,

Tömlöcben van, szegény nő.

Aki édes anyátok,

Ki régóta vár rátok.”

A két fiú felhördül,

Rögtön a lovára ül,

Palotába bezörget,

Királlyal elbeszélget.

Megmutatják gyűrűket,

Felfedik kilétüket.

A király nagyon örül,

De arca elsötétül,

A banyát kivégezi,

Nejét meg kiereszti

Börtönből a napfényre,

S ülteti királyi székbe.

Megörülnek egymásnak,

Király a két fiának,

Királyfik az anyának.

Máig boldogan élnek,

És magukról mesélnek.

 

Vége